Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Weiss András: A kezdet III. rész
így eltelt egy-két óra. Aztán hajnalban a vonat körül nagy sürgés-forgás, kinyitották a vagonok ajtaját és SS-ek harsány üvöltéssel kihajtottak a rámpára. A kiszállásnál rabruhás alakok szorgoskodtak körülöttünk, az egyik, amikor mellette voltam, a fülembe súgta, amikor kérdeznek, hogy hány éves vagy, mondd azt, hogy legalább 18! A sürgés-forgás káosszá vált a rámpára zúduló 3000 embertől. Kiszállásnál azt mondták, hagyjuk a csomagot a vagonban, majd utólag mindenki megkapja a magáét. Rögtön tudtam, ezt csak megtévesztő szándékkal mondhatták, hiszen a csomagokat egyenesen lehetetlen lett volna szétválogatni, minden összegubancolódva egy kupacban állt, ennek tulajdonos szerinti szétszortírozását lehetetlennek tartottam. Ebből „analitikus elmémmel” felismertem, hogy mindenünket elveszik, ugyanis, ha csomagok elvesznek, akkor azt is elveszik, ami nálunk van. így poggyász nélkül, fürdőnadrágban, meztelen felsőtesttel, szandálban, kényelmesen kutyagoltam, a többiek hurcoltak mindent, amit elbírtak. Mellettem M. úr, a paszomány gyáros. M. urat nem ismertem azelőtt, de tudtam róla, hogy paszománygyáros, gazdag és tekintélyes ember. Ez meg is látszott rajta. A hőség ellenére kalap, öltöny, pulóver és kabát, karján meg egy városi bunda. Azt mondja nekem, „Nálad nincsen semmi, nem vinnéd a bundámat?”. Úgy látszik már akkor megcsorbult a tekintélytiszteletem, mert szemtelenül azt mondtam neki: „Ha vinni akartam volna valamit, a magamét vittem volna.” A nőket és férfiakat rögtön szétválasztották, aztán elvonultunk, ötös sorban, egy magas termetű SS-tiszt előtt. Ezt a tisztet láttam később is, amikor már a lágerban voltam, esküdni mernék, nem orvos volt. Mellette volt valami közkatonaszerű, aki a tiszt döntését cselekvésbe öntötte és az embereket, jobbra, vagy balra lökte. Az SS, aki engem „szemlélt”, nem Mengele volt, vele később többször is „találkoztam”. Én mostohaapám mellett mentem, nem emlékezem, hogy a tiszt mondta-e, vagy a katona: „Du kannst bei deinem Vater bleiben”. Ezzel abban a kegyben részesültem, hogy auschwitzi lakossá váltam. Ellenkező döntés esetén, a gázba mentem volna, mint például Bíró Péter osztálytársam, meg persze számtalan más gyerek. Az első véletlen. Saját hozzájárulásom? Talán a kisportolt kinézésem, ami jól hathatott a fürdőnadrágban. A szelektálás után a fürdőbe vittek bennünket, ahol mindenünket, kivéve a cipőnket, le kellett adni, nullás géppel kopaszra nyírtak, majd valami gyanús színű, karbolszagos folyadékba kellett lépnünk, amiben a cipőnket is meg kellett mártani. Itt tanultam meg, hogy a világ nagy léptékben ugyan a logikát követi, de vannak részletek, ahol nem. Mindenünket elvették, de a cipőnket nem, ott álltam cipő nélkül, szandálban. M. urat újra láttam, a méltóságból nem maradt meg semmi, amit láttam, egy rongyokba öltözött kopasz ember volt. Attól a perctől kezdve, hogy a vagonból kiszálltunk, megszűntünk személyek lenni. Nem csak M. úr, de Weiss András is, ettől a perctől 1945. április 29-ig, nem létezett (M. úr ott pusztult, nem tudom hol és milyen körülmények között). A borzalmas csak az, hogy ezt milyen természetességgel vettem tudomásul. És nemcsak én. A regisztrálásnál születési évnek már 1925-öt adtam meg, nem tudom megmaradtam volna-e, ha nem fogadtam volna meg a rabruhás tanácsát. Rövid idő után kiderült, hogy Auschwitz egy nagy lágerkomplexum, amelyiknek mi a Birkenau elnevezésű lágerrészében vagyunk. A szombathelyi férfiak nagy része, talán mind, az E-Lágerba került. Ezt „Zigeuner Lágernak” hívták, mert a Lagerstrasse 81
