Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Weiss András: A kezdet III. rész
hogy a gödörben, amit éppen a leventék ásnak, gázkamrát fognak létesíteni. Azt hiszem én akkor hallottam életemben először gázkamráról. A további beszélgetés folyamán figyelmeztettem, hogy ildomos lenne a német függőséget valamelyest visszasrófolni, mert a németek szénája nem áll a legjobban. O „megnyugtatott”, a pillanatnyi balsikereknek nemsokára vége, jönnek a csodafegyverek. Többek között a nehézvíz, amit ha egy városra ledobnak, a városban mindenki megfagy. (A nehézvíznek az atombomba előállításánál van szerepe!) A munka végén szívélyesen elbúcsúztunk egymástól. Norbert kedves volt, de határozott magatartásával jelezte, hogy eljött az idő, amikor a történelem kormánya az ő kezében van. (1961-ben lehetett, amikor egy magyar emigráns újságban kis hírt olvastam, hogy Komorra Norbert, a francia idegenlégió tagjaként Dien Bien Phunál hősi halált halt. Nem ő is az előző világ egyik késői áldozata?) Május elején be kellett költözni a gettóba. Ez főleg a Thököly utcából állt. Nekem, a tizenöt évesnek az egész kaland jellegű volt. Eltekintve a szűk helytől, szüleimmel egy szobában voltunk, nem szenvedtünk hiányt semmiben. A gazdag zsidókat naponta vitték vallatni, hogy hova dugták el a kincseiket. Aztán stráfko- csival hozták őket vissza, a talpukat úgy szétverték, hogy nem tudtak járni. A gettóba mindenki olyan sok holmit hozott be, amennyit csak bírt. Ez még fokozta a zsúfoltságot, a szobákban, ahol általában 3, vagy még több ember „lakott” még a rengeteg bútor is helyet vett el. Egyik ismerősünknél járva megmutattam neki, hogy egy ésszerű átrendezéssel sok helyet lehet nyerni: átrendeztem az egész szobát. Rendkívül hálás volt, és hálája jeléül egy gyönyörű sakkjátszmával ajándékozott meg. Rendkívül örültem, mindig egy ilyen sakkra vágyódtam. Azóta szenvedélyes „lakásrendező” vagyok. A sakknak mindössze 2-3 hétig örülhettem, aztán az is elveszett, mint minden más. A gettóban zsidó rendőrség volt, nekem nagyon imponált, hogy ennek tagja lehettem. Emlékezem, hogy egyik alkalommal a rendőr őrszobában, a gettó Szenczi utcai bejáratánál, teljesítettem szolgálatot, amikor az egyik a gettót őrző (valódi) rendőr bejött és azt mondja, hogy „fiatalúr, tessék már szólni a Cs. doktoréknak, zárják be az ablakot, mert a szél ide-oda csapkodja”. Hát igen, eltekintve a vallató osztag talpverésétől, ezek még kedélyes idők voltak. A gettórendőr szolgálat fénypontja a hajnali 4 körüli lángos evés volt a gettó pékségében. Tulajdonképpen a gettóban semminek nem láttuk szükségét, valószínűleg azért, mert mindössze nem egészen 2 hónapot voltunk ott, és a hozott tartalékok még tartottak. Emlékezem, hogy egy, vagy kétszer élelmiszerrazziát tartottak, amikor is rendőrök vizsgálták meg, hogy a raktározott élelmiszerek mennyisége az előírást nem haladják-e túl. Nálunk úgy látszik voltak ilyenek, vagy ilyen mennyiségek, azok egy ládában voltak, amelyiken a lakás egyik lakója, egy idősebb hölgy (úgy emlékezem Höfflernének hívták), vasalt. A rendőrök abba nem néztek bele. Hogy mivel telt el ez a két hónap? A lányokkal korzóztunk a Thököly utcában. Élveztem, hogy nagyfiú voltam, a nálam idősebbeket már behívták munkaszolgálatra. Kedvenc időtöltésem az olvasás volt. Akkor fedeztem fel Rejtő Jenőt; „Piszkos Fredet” olvasni és mellette a „100 különböző” Szerencsi csokoládé desszertet szopogatni, elfelejtetett velem minden bajt. Nagyon kellemetlen emlékem viszont, hogy rettenetesen szenvedtem Mostohaapám horkolása miatt, mert persze Anyám, Mostohaapám és én csak egy közös szobával rendelkeztünk. Aztán elfogyott a Szerencsi 79
