Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - SZEMLE - Falussy Béla: Urbán Ernő: A láthatatlan barikád
egészet nézzük — más-más néven, másmás szituációban, mindig új oldalról megvilágítva rátalálunk a mű központi figurájára. A falu életének élő alakját, húsvér elevensége, többarcúsá-ga, minden esetlegessége ellenére — vagy éppen ezáltal — a maga eredeti értelmében pozitív hősnek fogadjuk el. Mindegy, hogy Baksa Mártonnak, Gyöngy Kálmánnak, G. J.-nék vagy Csibra Mihálynak, Koszó Ambrusnak vagy Kajdi Ferencnek hívják, ő az, akit olykor egy-egy különálló értetlen hang megszólít, incselkedve félrevon: „Örökké sietsz... De hová jutsz?” S ő az, ki a kudarcok ellenére is „hisz a szövetkezetben. Lót-fut, izzad, verekszik érte. Csak éppen arra nem marad ideje, sem energiája, hogy otthon, a saját háza táján is embert és hitet újítson.” Ügy érezzük szinte, hogy az emberré válás folyamata ismétlődik meg egy magasabb szinten a kollektivizált, szocialistává alakuló falvakban. A minőségileg megváltozott munka teremti meg elsősorban a munka vonatkozásában az új embertípust. Ennek a változásnak a mérlegét igyekszik lemérni az író azokon az embereken, akik először próbálták saját munkájuk eredményeivel igazolni, a kezdetben szembenálló többség előtt a kollektív gazdálkodás előnyeit és lehetőségeit. Élő probléma merült fel, midőn általában a parasztság és az irodalom viszonyát kérdőjelezi meg. A gazdálkodás terén még annyira fejlett gondolkodású tsz-elnök is így morfondírozik: „Mire nekem az irodalom? egy dekával sem lesz több attól a termés”. — Talán furcsa lesz a következő hasonlat, de azért megkockáztatom. Elképzelhető-e, hogy az első ember, aki tüzet gyújtott, mert fázott és félt a vadaktól, rögvest a célból ült a tűz tnellé, hogy gyönyörködjön a vibráló színes lángokban? Aligha. Talán azt is nehéz volt eldöntenie, hogy -mitől félt jobban: a hidegtől, vagy a lángoktól, amelyek olykor őt magát is megégették. Az értetlenség legyőzése csak a praktikus birtokbavétele után következhet, s csak ezután ülhetünk le a dolgok mellé, hogy „elméletileg, esztétikailag” is birtokba ve- hessük. A falu társadalmi keresztmetszetében feltűnnek a visszahúzódó erők, az ellenkező pólus képviselői is: a kétszínűek, a közönyösek, a haszonlesők, a pozíciójukat féltő, a templomba járó tanítónő, a tvisz- telő plébános, a kirakat jubileumot tartó tsz-elnök, aki a háztájijában dolgoztatja beosztottjait, s a fiatal orvos, ki a szeretett lányt csak párttagági könyv nélkül hajlandó feleségül venni. Aktuális problémákat is felvet, mint például a felső vezetés és a helyi vezetés viszonya (Jubileum, A magunk baja), a helyes, célszerű gazdálkodás; az elavult gazdasági irányítás hibái hogyan jelentkeztek a termelőszövetkezeti gyakorlatban (Bagóréti mirákulum), milyen szociális problémákkal küzdenek falvaink-ban s-tb. Szól a tsz-nyugdíjakról, s a falusi gyermekek számára fenntartott gyermek- otthonok férőhelyeinek elégtelenségéről; apró örömökről, s a falu múltjából hozott szomorú örökségről, mely még ma is emberek tragédiáját idézheti elő. A régi és az új erkölcs harcában a mai falu ifjúságának is két arca tárul elénk; egyik oldalról a fiatal egyetemista lány, aki a tsz-elnököt készíti elő pótvizsgára magyar nyelv és irodalomból, a másik oldalon hasonló -korú lány, „akit a saját anyja borért árul” — hogy csak a két legszélsőségesebb példát említsük. Érdekes színfoltot jelent a kötet három következő elbeszélése is, melyet külön érdemes kiemelni: A professzor -közbe szól, Búcsúfia, Élni és megélni. Egy hazalátogató 56-os disszidens, egy a gyermekei meghívására Amerikába látogató idős parasztasszony, s egy a háború elől kivándorolt magyar antifasiszta portréján keresztül motiválja az író a haza különböző jelentését: a haza nyílt megtagadásától a régóta kintólő keserű vallomásáig. A kérdésre, melyet az író feltesz: .. hogyan boldogul a független Algériában?” — csak ennyi a válasz: „Megélek. Aki ismerős a viszonyokkal, az meg tud itt élni. Még meg is szedheti magát... Más a nehéz itt uram. Élni.” A múlt az anekdotázásokon keresztül tör a felszínre — a jelen az anekdotázók által — a jövő a még többnyire háttérben élő, készülődő fiatalok ígéretéből. A múlttal lépten-nyomon átszövődik a jelen, a tárgyilagos, mindent a maga helyére illesztő rövid történetek fonalán — az emberek mindennapi kis tragédiája, akár az eseményeken gyakran átütő vérbő humor. Az irodalmi riport műfajának biztonságos kezelése, az író életismerete, olykor drámaivá fokozódó tömörsége biztosítja a sikeres képek eleven, életszerű összefüggését. Az élményszerűségtől megfosztott történeti mag novellisztikus feldolgozása kevésbé hiteles. Sőt az olvasó egyenesen elutasítja annak a még szinte gügyögő kislánynak az alakját a Titok c. novellában, akit nagyanyja templomba: 159
