Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Szíj Rezső: Az én könyvtáram

antikváriumának légkörét ma is itt érzem körülöttem, ha fölidézem azokat az éveket.

Ha jól meggondolom, nálam minden, amivé később lettem, az első gyerekkori élményekre és indítékokra vezethető vissza. Ahogyan egy-egy féltveőrzött könyvet visszadugok a tokjába, vagy visszapréselem a polcra a többi közé, ebben a mozdulatban ma is öregapám nyomtatott betű (könyv) iránti gyengédsége és áhítata él tovább. A tisztelet a szellem javai iránt, az alkotó lélek bármelyik égtája szülje is azt. Annyi súlyos csalódás s oly kegyetlenül kifejlődött realitás-érzék után is csak ezt mondhatom.

Számos írást olvastam már a saját könyvtárról, azonban különösebben egyik sem hatott rám. Mikor Cs. Szabó László megkapta a Baumgarten-díjat, utána a Nyugatban írt a könyvtáráról. Abból is leginkább arra emlékszem, mennyi polcot rendelt, hogy elhelyezhesse a könyveit. A berendezkedés fölötti öröméről számolt be, oly sóvárgást keltve bennem, amit azóta sem feledhettem el. Dehát könnyű volt neki. 2—3—4000 pengős Baumgarten-díjból nemcsak könyvespolcokra futotta, nemcsak tömérdek könyvre, mellette még sok egyébre is és senki és semmi sem korlátozta a beszerzésben. Bezzeg másként hozta az élet sora nálam. Nem könyvre kellett otthon a pénz s ma is hallom anyám hangját, amint számonkérő szigorúsággal megállapítja: „Ezen a polcon egyre szaporodnak a könyvek!” — Ugyanis az évvégi pályadíjakból jó néhányat elhallgattam, azokból könyveket vettem, de nem mertem őket egyszerre hazavinni, hanem csak úgy apránként. Mert nem boldogtalan-e a gyűjtő — s akkor én már az voltam —, ha nem láthatja, simogathatja, olvashatja otthon, maga mellett a kedvenc könyveit? Csak később tudtam meg, másféle gyűjtők is akadnak, olyanok, akik a megvett könyvre nem is kíváncsiak, raktárt bérelnek számukra, esetleg más-más városban s ott gyűjtik halomra, sohasem látva egyetlen darabját sem. Ilyen könyvbolondéria engem sohasem kísértett meg. A türelmetlenség annál többször, de inkább fiatalabb éveimben. Ha valaminek szükségét éreztem, az „add Uramisten, de tüstént” lelkiállapota gyakran tett türelmetlenné. Erre jellemző példaként hadd mondjam el Németh Lászlóval történt diákköri afféromat. 1933-ban 7.-es, mai elnevezés szerint 3.-os gimnazista koromban megláttam a pápai könyvkereskedés (Kiss Tivadar) kirakatában a Tanú egyik számát. A folyóirat ismeretlen volt előttem, senkitől sem hallottam róla, fölirata azonban nagyon megkapott: „Németh László kritikai folyóirata” olvastam a cím alatt. Ära 1 pengő. Na, ez éppen nekem való, villant át az agyamon, mert akkoriban kritikusnak készültem, s ebbeli hajlandóságom jó tápanyagot és ösztönzést szimatolt egy magát kritikainak hirdetett folyóiratban, még hozzá egy nemesen előkelő tipográfiájú fedéllapon. A számot megvettem, érdeklődésem föltámadt a benne hirdetett könyvek iránt. Sőt, mivel sejtettem, hogy csak jó lehet az, aminek előjegyzésére ez a folyóirat kéri az olvasót, tüstént írtam is a „szerkesztő” Németh Lászlónak — nagyon tetszett, hogy egymaga írja az egész lapot, a függetlenség mindig nagyon megragadott, bárkinél tapasztaltam is —, közölje velem, hol rendelhető meg Erdélyi Józsefnek a Tanúban hirdetett verseskötete, az Auróra s mibe fog kerülni az ugyancsak ott hirdetett Szabó Lőrinc kötet. Egyúttal a Tanú előző havi számát is kértem. Küldtem is a rávalót (nála lehetett megrendelni) abban a balga hitben, hogy posta- fordultával kézhez is kapok mindent. S mivel ez nem következett be, írtam Németh Lászlónak, amire ő néhány napos késéssel, ápr. 11-i kelettel válaszolt. E pár napos „késés” abból adódott, mint válaszában írta, hogy nem Pesten, hanem Felsőgödön tartózkodott. Közölte, hogy Erdélyinek kötet helyett újság87