Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Szíj Rezső: Az én könyvtáram

alakban jelentek meg a versei (később azt is megszereztem, mai napig is több példányát őrzöm), a Szabó Lőrinc könyv árát pedig nem tudta, meg akarta érdeklődni, de „ezért direkt nem utazhattam Pestre, utalványát különben is csak 7-én kaptam meg”. A válasz eddig elég megnyugtatóan hangzott, de ami utána következett, annak olvasására meghűlt bennem a vér. „Sikkasztással nem foglalkozom. Levele hangját visszautasítom”. — Minél többször elolvastam, annál jobban forgott velem a világ. Mivel sérthettem meg azon kívül, amit valóban megírtam, hogy ha nem kapta meg a pénzt, a postán utána nézek. Mi egyebet tehettem, azonnal bocsánatot kérő levelet írtam, amire pár napon belül újabb válasz érkezett, ezzel a bevezetéssel: „Tisztelt Uram, nem haragszunk egymásra” stb. Aztán az elmaradt adatok, meg az értesítés arról, hogy a kért Tanú számokat elküldte az első szám kivételével, amelyből már neki sincs. (Nekem megvolt, mások számára kérhettem. Sőt ma is megvan, a felárral történő visszavásárlásra szóló nyomtatott fölhívással együtt!) Mondanom is fölösleges, micsoda sziklát hengerített el rólam e válasz olvasása, amiről Németh László nyomban el is feledkezhetett, nem úgy mint én, a vidéki diák. Évek múlva, 1941-ben, amikor Pápán a Képzőtársaság ünnepén találkoztunk, hogyan is emlékezhetett volna az incidensre. Később is jót nevettünk, valahányszor előhoztam a nem mindennapi félreértést, ami — mint mondottam — abból a türelmetlenségemből fakadt, hogyha valamely könyvről, kiadványról megszimatoltam, hogy jó lehet s nekem való, azt akadályt nem ismerve igyekeztem megszerezni, bármibe került is.

Én mindig érdeklődési körömnek megfelelően és tervszerűen gyűjtöttem. Igaz, ezzel nem sokat mondok, mert hiszen a bajt éppen az okozta, hogy ez a sokféle érdeklődés úgy körülhálózott, hogy a telhetetlenség bűnéből azóta sem tudtam kigyógyulni. Könyvet nem mindig azért vettem meg, mert azonnal el akartam olvasni, hanem mert sejtettem, sőt bizonyos voltam benne, hogy előbb- utóbb szükségem lesz rá. A gyűjtésre sarkallt az is, hogy kölcsönkönyvet nem szívesen olvastam, belőle dolgozni csak nagyon keservesen tudtam. Nem is emlékszem, kértem-e valaha is kölcsön könyvet „olvasásra”, könyvtárt is csak diákkoromban használtam ebből a célból. Kölcsönkönyvet egyszerűen képtelen voltam megtűrni otthonomban legalább is huzamosabb ideig. A birtoklási vágy és a saját erőből való szerzés tudata oly erős volt bennem, hogy még az ajándék- könyvnek is csak éppen hogy örülni tudtam. Annak gondolata pedig, hogy magamnál „felejtsem” a más könyvét, egyenesen utálattal töltött el. Nem is vallottam soha, hogy könyvet lopni nem bűn. Ellenkezőleg. Annyira, hogy könyvet kölcsön is csak gyűjtőnek, vagy oly szegény embernek adtam, aki valóban nem vehette meg a saját erejéből, a saját hibáján kívül, az előbbinek pedig azért, mert minden könyvet azért a gyűjtő sem vehet meg. Ilyen esetekben a szolidaritás készséggel mozdult bennem a „kölcsönzési határidő pontos megtartása ellenében”. Így értendő a fölirat is, ami könyvtáram némelyik polcán ma is olvasható: „ez nem kölcsönkönyvtár”. Már csak azért sem, mert a kölcsönző könyvtárak a barátoknak is rendelkezésre állanak, már évi 2—3 forint beiratkozási díj ellenében.

Természetesen nemcsak a szükséglet szerint gyűjtöttem, hanem azon fölül is, noha sohasem a mennyiségért. Azaz, nemcsak olyan könyvet igyekeztem megszerezni, amelyikről tudtam, egyszer még majd szükségem lesz rá, hanem olyant is, amelyet önmaga belső — szellemi — tartalmáért becsültem, vagy pedig tipográfiai, tehát nyomdai, kötészeti, egyszóval kiállítási értékei miatt. Így hát nemcsak azt a könyvet vettem meg, amelyre a pillanatnyi szükség kény88