Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Szíj Rezső: Az én könyvtáram

hogy mitől szép vagy nem szép a könyv, milyennek kell lenniök a lapjainak. Sőt, az alább elmondandó előzmények sem magyarázzák, hogyan adhattam fejem könyvvásárlásra, ennek puszta gondolata hogyan is juthatott eszembe. Ön- tudatlanul hát, mégiscsak ekkor indultam el azon az úton, amelynek mai állomásán „az én könyvtáramról” beszélhetek.

Ahogy szőkébb körben gyakran emlegetem tréfásan: „mindennek öregapám az oka”. Népes családja ellenére is kevés unokája közül engem különösen is szeretett, náluk nevelkedtem, míg szüleim az első világháború után Fiúméból haza nem jöhettek. („Áldott jó gyerek” voltam még akkor, sőt még később is csak így emlegettek s nem is tudom, hová lett az a szelíd és kezes gyerek, mi mindent művelt azóta, ki tudna arról számot adni?) Hacsak lehetett, de főleg iskolai szünnapokon, no meg vakációban elvárta nagyanyámmal együtt, hogy mellettük legyek s nekem azok a Mezőlakon töltött idők jelentették az „arany ideim folyását”. Itt láttam, mennyire szereti nagyapám a könyveket, már azt a néhányat, amit szentjegyeknek kijáró tisztelettel vett le a mestergerendáról s csomagolt ki az újságpapírból, majd olvasás után abba vissza. írókra alig emlékezem, de Akii Miklós viselt dolgait ott olvastam el, a napfényt ritkán látó, földes padozatú szoba hűvösében. Ö szoktatott rá, hogy semmit se hagyjak elolvasatlanul, ami bötü utamba kerül. Csomagoló papírok föliratai, újságfoszlányok szövegei lettek hát gyakorló mestereim s olvasási szenvedélyemtől még az az esőverte újságszelet sem menekült meg, amit a Berek alá ebédet vivő utamon az útszélen találtam. A pápai utcán pedig még ma sem tudok úgy végigmenni, hogy ne vonzzák szemeimet a cégtáblák: hajdani elődjeiket nagyapai biztatásra annyiszor elolvastam, hogy az akkori beidegzésen még ma is rajtacsípem magamat. Meg is tanultam olvasni úgy, hogy az iskolában a felsős osztályokat is velem gyakoroltatták, vesztemre, mert sok-sok tízpercem ment el így megfosztva a játék örömeitől.

A későbbi, már főiskolás éveimből egy másik kép is fölmerül bennem. Egyszer Győr legnagyobb antikváriumába tértem be. Nyugodt lélekkel, mert pénzem nem volt, amellett mint ismeretlent — először jártam ott — a hitel- csinálás veszélye nem fenyegethetett. Valóban úgy volt, ahogy a szóbeszéd járta e boltról: „szügyig” gázolhattunk a könyvben, mert már a belépéskor könyvhalmazon találtuk magunkat. így folyt a válogatás, s ha újabb anyag kellett, lábunkkal kellő óvatossággal odább rugtuk a már kezünkön átment, s körülöttünk összevissza heverő anyagot. Néhány könyvre nagyon megfájdult a szívem, észre is vette az öreg Szilágyi — utóbb tudtam meg, hogy így hívják — mert egyszer csak odaszólt:

— Ugye, nincs pénze?

— Nincs — ismertem be magamtól sem várt tömörséggel, s csak kissé restelkedve, hisz a jó könyves tudja, a szenvedélyes gyűjtőnek csak adósságai vannak, pénze soha sincs. De ugyanezért mindig van hitele, hisz a pénze másra el sem mehet, a könyvtartozások azt eleve lefoglalják. Az öreg Szilágyi ezt nézhette ki belőlem is, akit pedig, mint mondottam, akkor látott először:

— Vigye csak el, majd megküldi az árát.

S mikor kiderült, hogy Sárváron lakom s nem Győrben, bizalma akkor sem csappant meg irántam. Ekkor szereztem meg egyebek közt a középkori magyar királyság latinságának Bartal Antal által készített Glossáriumát, ezt a ritka becsű szótárt s lettem visszatérő vásárlója az üzletnek. Ahogy gyakran peregrinálva Debrecenben Bertók Lajost is mindig megkerestem. Tudományos

36