Békés Megyei Népújság, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-16 / 13. szám
NÉPÚJSÁG 1988. január 16-, szombat o SZÜLŐFÖLDÜNK Öröklött kastélyok és kastélyparkok Megyénkből indultak „Én a szakmában akartam maradni Beszélgetés Rézsa Istvánnal, a Szegedi Postaigazgatóság nyugdíjas igazgatójával »» Tarhos A község belterületén található kastély építéséről és a park telepítésének körülményeiről csak minimális értékelhető adatot sikerült eddig felkutatni. A kastély feltehetően 1852 körül épült. A tulajdonos gróf Wenckheim László. Ez a grófi rezidencia sem kerülte el a felszabadulás utáni „kastélysorsot”, bár története különös és egyedülálló. 1946-ban ugyanis nagy tervek születtek és valósultak meg Tarhoson. Ennek első lépéseként 35,1 hektárnyi területet a kastély körül kijelöltek az egykori grófi birtokból és bekerítették. Kodály Zoltán javaslatára zeneiskolát hoztak létre a kastélyból, bentlakással. Már az első átalakítás következményeként az épület elvesztette eredeti stílusértékét. Csak az oldalsó bejárati lépcső az eredeti. A nagy tervekbe illett az 1953. május elsejére „szocreál” stílusban megépült zenepavilon is. Röviddel ezután történik „valami”, ugyanis egy év múlva, 1954. augusztus 26-án megszűnik az iskola, a nem kevés pénzbe került zenei létesítményekkel együtt. A kastélyon újabb átalakítások következnek és új épületek létesülnek. Beköltözik a mai napig is tulajdonos „Gyógypedagógiai Intézet Kisegítő Foglalkoztató Iskola és Nevelőotthon”. A gyönyörű környezetben, de árván álló zenei pavilon évente egyszer, a békés-tar- hosi zenei hetek alkalmával betölti azt a szerepét, amiért épült: egy hétig a kórusok énekétől és komoly zenétől hangos Tiszántúlnak szárnyaszegett zenei fellegvára. A parkot 1920-tól kezdik kialakítani a sárréti őshonos tölgyes, gyertyános, szür- kenyáras erdők idősebb fáinak felhasználásával. A kastélypark arborétum értékű, gazdag növényállományú. Lombosfákból 35 faj, örökzöldekből 21 faj és cserjékből 19 faj található itt. A vizsgálódó egy 14 hektáros területű, két részre jól elkülöníthető parkot talál. Az elülső park gondozott, ahol még az eredeti barokk-kert nyomai is felfedezhetők. Itt áll a kisharang is, melynek érces hangja jelezte a cselédeknek, majd a diákoknak, hogy itt az ebéd vagy a munka befejezésének ideje. A kastély falára felfutó lilaakác és a trombitavirág a nyírott buxusokkal sze- met-lelket gyönyörködtető látvány. Csodálatosak az országos nyilvántartásban is szereplő ezüstfenyők és a 10 méteres átmérőjű elfekvő köröket alkotó nehéz szagú borókák. Az utak mellett mint felkiáltójelek állnak a 8-10 méter magas oszlopos tuják. Egyedülálló a tiszafák több mint 40 egyedből álló csoportja. A hátulsó parkba cseresznye- és gyertyánfákkal szegélyezett 500 m hosszú kövesút vezet. Itt található a már említett zenei pavilon. Az ide vezető főút mindkét oldalán 80-100 év körüli — az országos nyilvántartásban is szereplő — vörös tölgyek találhatók. A megyében csak itt található a főeréig behasogatött levelű wiesi ezüstjuharfa és a legnagyobb termetű júdás- fa. Itt van — igaz kiszáradva — a legnagyobb kiterjedésű csónakázótó is. A partján egykor virágokkal szegélyezett sétány vezetett körbe, melyet még itt-ott meg lehet találni. Most rendezetlen, csalitos. A feketefenyőkre liánsze- rűen felkúszó és virágzó iszalag így is lenyűgöző látványt nyújt. Csodálatos élő díszletet adhatna egy tószínpad háttereként. A lombosfák közül a bizarr ágrendszerű gyertyánfák, terebélyes japánakácok, szabályos körökbe ültetett vad- gesztenye- és szivarfák érdemelnek említést. Az örökzöldek közül a magányosan, foltokban és közel 3 hektáron összefüggő erdőt alkotó feketefenyők a megyében is egyedülállóak. A kék lombozató, teljes épségben megmaradt álciprusok és az^ elfekvő ágrendszerű henye borókák teszik az összképet még így, elhanyagolt állapotában is felejthetetlenné. Busa László „Megy a Dunán a hajó...” Napjainkra egyre apad azok-. nak a száma, akik ismerik s még kevesebb azoké, akik időnként eléneklik a „Megy a Dunán a hajó . . .*’ kezdetű, furcsán vontatott ütemű dalt. Amin cseppet sem kell csodálkozni, mert lassacskán nem tudják az emberek, hová tegyék ezt a valamikori munkadalt, a magyar hajóvontatók egyik fennmaradt énekét. A partról vontatott fahajók, hajósok és hajóvontatók végleg elmerültek a múló időben. Eltűntek, alig hagyva nyomot maguk után. Néhány tárgy — hajóvontató hámfa, a bőgős hajóról maradt, cégérként szolgáló orrtőke, kicsi, korabeli modell, s egy-két grafikai ábrázolás a múzeumokban — jószerivel ennyi minden. És valami kevés hajósének vagy daltöredék. Ami még felderítetlen lappang imit-amott, az sem lehet sok. Pedig töméntelen fahajó és azokat kezelő vizi ember járta folyóinkat a honfoglalástól a múlt század végéig (helyenként még azután is), mert a hajózásnak fontos szerepe volt gazdasági életünkben. A kisebb dereglyék, bárkák ezrein kívül a nagy, fedeles, bőgős hajók és tető nélküli vagy pusztahajók képezték kereskedelmi hajóállományunk javát. Következésképp az elmúlt századokban több tízezren éltek vizeinken hajózásból és hajóvontatásból. Könyvtárnyit írhatnánk hajóikról, életformájukról. Am ezúttal csak néhány hajósdalt és a hajózás ihlette népi mondást citálunk, mielőtt teljesen veszendőbe megy népdalaink és népi bölcsességeink e különös fajtájának emléke. A legismertebb a „Megy a Dunán a hajó, / Húzza azt harminchat ló, / Ha elszakad a kötele: / Hasra esnek a lovak!” az előzőt nyújtottan, az utolsó sort röviden kell énekelni, amelyhez — valószínűleg újabb toldásként — hozzáfűzték: „Beverik a farkukat!” A hajósnóta végeredményben népi líránk foglalkozáshoz kötött csoportja, többnyire a gyalogos vagy lovas hajóvontatók életéről szóló dal. A szólások, közmondások zöme a hajóhúzó lóval kapcsolatos: „Nyög, mint a hajóhúzó ló . ..” Olyan az élete, mint a hajóhúzó lóé ...” „Se hite, se lelke, mint a hajóhúzó lónak” — azaz megbízhatatlan, komisz ember. „Hasa az istene, mint a hajőhúzó lónak” — azaz telhetetlen az evésben, és „KI van fizetve, mint a kurtulyás ló” — vagyis valakinek valamilyen ügye akár veszendőbe is mehet, mert be volt számítva a veszteség. (Kurtulyás a vonatóegység leghátul haladó, egymagában húzó lova.) A hajókötéllel Is lehet példá- lódzni: „Eloldja a hajókötelet” — azaz gyorsan meglép. A hajóval összefüggésben két szólás ismert: „Inkább hajót húznék ...” — azaz semmi kincséért nem vállalkoznék rá; valamint: „Rossz hajó az, amelynek deregélye nincsen!” — azaz bölcs ember előre biztosítja magát kudarc esetére. Dr. Csonkaréti Károly Békésből „kiküldött” Csongrád megyei tudósítóként forgolódva a szegedi közügyekben, a vezető beosztású, nevesebb közéleti személyiségek között, lépten-nyo- mon találkozom Békés megyei származásúakkal. Egy idő után gyorsan bővül a kör, mert az „elszármazottak” jól szómon tartják egymást... Nem mindig meddő mihaszna- ság, hanem okos tanulságokkal is lehet viselős a mértéktartó réve- dezés, tájunk közeli múltjáról. Ma is szívlelhető felismeréseket teremthet egy kis tűnődés afölött, hogy a „huzatos” viharsarki táj mennyi tehetséges, alkotóképes főt „eresztett szélnek” ... Csongrád megye persze nincs messze. A regionális problémák mind több területen dobnak a felszínre közös ügyeket a szomszéd megyével. Vagyis: az elszármazottak ebben a közelségben találkozhatnak szülőföldjük dolgaival, gondolhatnak az „otthoni” . gondokkal. A riporter amolyan személyes indíttatású beszélgetésekre „kopogtatott be” Békésből elszármazottak hivatali szobáiba. Természetes dolog ugyanakkor, hogy az emlékidézés oldottságában néhány, megyénket érintő „hivatalosabb” kérdés is szóba került — kinél-kinél az illetékesség szerint. Ahogy mifelénk mondanák: „kihozta a szó ...” Lássuk tehát, hogy mit hozott ki a szó első beszélgetésünkből! * A szegedi postaigazgatóság nyugdíjas igazgatója, (beszélgetésünk idején még hivatalban volt), Rózsa István a telefonban próbálta elhárítani riporteri elánomat. Mint mondta, dolgozni szeret, és nem nyilatkozni. Miután — szintén beszélgetésünk végén — megegyeztünk abban, hogy szerénysége ellenére is módomban van kitüntetéseit megtudni, a legfontosabbakat hajlandó volt mégis elmondani. Mi azért az arcképvázlathoz megemlítjük a Szocialista Magyarországért Érdemrend kitüntetést és a Munka Érdemrend arany fokozatát, amelyet három ízben kapott meg, ha a többiről nem is szólunk . .. * Szép ez a büszke üveg-beton kolosszus az Anna-kúttal vizavé, ahogyan tükröt tart egyfelől a MÁV-igazgatóság épületveteránjának, a másik oldalról meg a Délép lakli toronyház bátyuskájának. Az ember megilletődik az utcáról belépve az előkelő épületbe. A feszengést csak fokozza egy barátságtalanságban szenvedő portársnő, ám a jó földi — aki „mellesleg” igazgató — társaságában már gyorsan megy a feloldódás. Elő hát az emlékekkel. Lássuk, mit idéz fel Rózsa István Békés megyei éveiből? * — Gyulán voltam géplakatos-motorszerelő inas, a Fejesgépműhelyben. Ez volt a legszigorúbb hely; felvettek 12-14 inast, aztán ebből felszabadult egy! De az kitűnővel! Köztük volt például a Csűri Pista, aki most a Merkur vezér- igazgatója. Az én időmben ő volt a segéd. Egyszer, amikor a minisztériumban találkoztunk, és én emlegetni kezdtem, hogy együtt voltunk inasok, kikérte magának, mert ő akkor már segéd volt, mint mondta . .. — Nagyon sok barátom van Gyulán. Szeretek hazamenni, csak már nincs kihez. A szüleim meghaltak, de a barátaim még megvannak. Én Gyulát nagyon szeretem, azért is, mert ott mindig akartak a vezetők. Ennek lett az eredménye az, hogy Gyula_ ilyen szépen fejlődött Békéscsaba mellett. — A kisinasból vezérigazgató lett. Mi történt közben? — Én nagyon szerettem a szakmát. Nem dicsekvésként mondom, de kitűnővel szabadultam fel, ami tényleg nagy dolog volt, mert akkor még úgy volt, hogy három mesterhez kellett elmenni, bemutatni elméletileg és gyakorlatilag is, hogy mit tudunk. Akkor engem megkértek, hogy legyek a DISZ városi titkára. Nemet mondtam. Aztán addig beszéltek, hogy csak elvállaltam. Nagyon kedves gyerekekkel dolgoztam együtt. Az ifjúság akkor más volt. Nem arról van szó, hogy ma rosszabb lenne, csak valahogy jobban egymásra voltunk utalva. Nem volt annyi gondunk-bajunk, mint a maiaknak. Egyedül az, hogy valahogy megéljünk, és, hogy találkozzunk. Nem volt ennyi bajunk, hogy lakáskölcsön, és még sorolhatnám azokat, amelyek a mostani fiataloknak nem egy esetben komoly problémákat jelent a perspektíva kérdésében. — A nagy életlendület, a lelkesedés kora volt ez .. . — Ügy van! Mi úgy örültünk egy röplabdának... úgy örültünk annak, hogy a leventemozgalom otthagyta a csónakjait. Aztán megalakítottuk a repülőkört. Volt egy-két vitorlázó repülőnk, a Tücsök, a Vöcsök és a Góbé. Ezeket ösz- szeszedtük és tanítottuk a gyerekeket repülni. — Hogyan tovább még Békés megyében és merre azután? — Rábeszéltek, hogy menjek el Szeghalomra járási ifititkárnak. Én nem akartam. Meg is írtam föl, a DlSZ-központ- ba, hogy esetleg egy fél évig maradok itt, tovább nem. Aztán bevittek megyei SZIT-titkárnak, ez volt a szakszervezeti ifjúsági tanoncmozgalom. Egy-két hónap után megválasztottak a Magyar Ifjúsági Népi Szövetség első titkárának Békéscsabán. Ott voltam egy darabig, aztán azt javasolták, hogy menjek el Szombathelyre, szintén megyei első titkárnak, mert kellett a hely másnak, aki Békéscsabán lakott és két családja volt. Tíz hónap után elmentem a pártfőiskolára, ahonnan a KISZ-központba kerültem. Négy megyének voltam az instruktora, de nem sokáig. Utána az volt a javaslat, hogy leküldenek a szegedi járási párt- bizottság első titkárának. Ez az ország legnagyobb járása volt. Sokan furcsállották a koromat, azt mondták, hogy az országban nincs még egy huszonhat éves első titkár. Ez volt az újabb, a második téeszszérvezés időszaka, már ötvenhat után. — Ez a járás egy homokvidék volt. Előfordult egy-egy holdnyi gyümölcsös, de volt olyan ember, akinek negyvenholdas területe volt — de futóhomok. És ezt az embert felvettem a pártba. Erre fölhívtak: mi az, hogy én negyvenholdas kulákokat felveszek. Kijelentették: hogy alkalmatlan vagyok, mint járási első titkár. Én persze, ami biztos, biztos, fényképeket csináltattam a tanyákról, meg a gyerekekről. Ott álltak ingben ezek a kis csóró kölkök ... Felhívott Nógrádi Sándor, a KEB elnöke, én meg mondom, hogy itt vannak a fényképek: ha ezek kulákok, akkor én tényleg kulákpárti vagyok, mert én bizony lefényképeztem őket... Sok huzavona után végül Nógrádi elvtárs úgy fogalmazott, hogy bárcsak sok ilyen kádere lenne a pártnak, aki ezt meg meri csinálni ... — A tsz-szervezésnél egyébként egyetlen embert sem aláztam meg, de ezt másoknak se engedtem. A járás területén tudtommal rendesen, túlkapások nélkül lement a dolog. Egy csomó pártonkívüli ember lett a tsz-elnök. Akik később párttagok lettek. Én nem akartam kényszeríteni őket, nem is kellett. — Aztán megint olyan dolog történt velem, amilyet nem akartam: bevittek a Csongrád megyei pártbizottságra titkárnak. Én soha nem akartam semmi mást, mint a szakmában maradni. Vittek. Ez ilyen kor volt. Nekem a járás is sok volt . . . — A pálya tehát kényszerpálya volt. Meddig maradt az? — Tizenhárom évet lehúztam, mint megyei titkár. Utána fölálltam és azt mondtam: „Elvtársak, engedjenek el engem, mert most kell pályát választanom. Negyvenöt éves vagyok. Én nem szeretem azt, hogy ötévenként választgat- nak. Tudom, hogy egy-két ciklust még kibírnék, de rossz az, amikor már küldik az embert.” Akkor' felhívott a Biszku elvtárs. Ö volt a legfőbb káderes. És azt mondja nekem, hegy majd akkor mégy el, ha mi mondjuk. Én meg azt feleltem, hogy ha már ti mondjátok, akkor megette a fene...! Engedjetek el, még valahol befogadnak talán. Lett is volna nagyon jó helyem, tényleg. — De ez nem a posta volt... — Én nem a postához akartam jönni, de lejártak hozzám, a Horn miniszterhelyettes elvtárs (aki szegény már meghalt), hogy jöjjek át. Egy év után eljöttem. — Visszatérve a gyulai emlékekre, mire gondol vissza a legszívesebben? — Én Gyulát ma is nagyon szeretem. Rengeteg inastársam volt. barátok, akik mind vitték valamire, becsülettel helytálltak ebben a rendszerben. Ki lejjebb, ki följebb, de nem csalódtam bennük. — Hogyan látja ma Békés megyét, a posta igazgatójaként? — Az ottani vezetők általában reálisak. Ez a velünk szembeni elvárásokban is megmutatkozik. Nem csak követelnek, hanem megkérdezik, hogy lehetne és aztáp igyekeznek eh- höz hozzáállni. Nem az a rossz értelemben vett viharsarki szemlélet jellemző, hanem tényleg, politikusok vannak ott, es megbíznak bennünk. — Milyen érzésekkel tekint vissza, a nyugdíjazás küszöbén az utóbbi másfél évtizedre? — Az igazgatóság az ország legutolsó helyén volt. Anyagi vonatkozásban, a telefonellátottság dolgában egyaránt. Tizenöt év alatt azért sikerült elérni azt, hogy már irigykednek ránk, pedig nincs miért... És úgy vagyok vele. hogy ilyenkor kell elmenni az embernek. — Mi következik mostanában Békés megyében „postai vonalon”, amihez még feltétlenül köze van? — Békéscsabának a nemzetközi távhívásba való bekapcsolása. Ezzel egy óriási lépést teszünk előre, a bekapcsolt környező településekkel együtt. A másik: Orosháza lesz, ahol még szeretnék ott lenni az alapkő lerakásánál... Ez a terület szorít bennünket nagyon. Gondoljunk csak a nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező üveggyárra . . . — És tovább, a következő „tizenöt év" mit hozhat Békés földjének? — Békéscsabán tervezünk még két konténert, az új városrészek bekapcsolására. Ezekkel a legfontosabb állomásokat be tudjuk kötni. Sajnos az óriási igényekkel nem tudunk lépést tartani, de ha azt vesszük, hogy ezelőtt hogy nézett ki Békéscsaba, és a többi környező település: nem azt mondom, hogy minden rendben, de jelentős az előrelépés. * Időközben nyugállományba vonult Rózsa István. Munkásságáért Április Negyediké Érdemrend kitüntetést kapott. Utódja, a Szegedi Postaigazgatóság igazgatói székében Gyi- mesiné dr. Estsedy Sarolta lett. Pleskonics András Fotó: Enyedi Zoltán
