Békés Megyei Népújság, 1987. október (42. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-31 / 257. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET Modern sorstragédia Erdélyi Attila kiállításáról Erdélyi Attilának, a modern hazai képzőművészet élete derekán meghalt, itthon teljesen ismeretlen festőnek akar kárpótlást szolgáltatni a Budapesti Történeti Múzeum új kiállításával. Ideáltj akart adni műveiben a XX. század emberének, Párizs embersűrűjében a nagy olasz manierista mesterek, Michelangelo, Tintoretto, a spanyol Goya, a francia Delacroix monumentális hagyományát1 folytatva. Rövid, szenvedésekkel és megpróbáltatásokkal teli életében álmai sohasem teljesültek, alkotásai csak most, halála után kezdik meg diadalútjukat a hazai képzőművészetben, amely ezekben az években vált alkalmassá szenvedélyes, a lét alapkérdéseivel foglalkozó művészete befogadására. Minden műve a szenvedés apoteózisa; az volt akkor is, amikor betegsége kálváriája még el sem kezdődött. Figuralista volt, az emberi alakkal, erőteljes aktkompozícióikkal akart és tudott kifejezni mindent, ami hajszolt életében foglalkoztatta a sorstársként hozzászegődött állandó bajokon, nyomoron felülemelkedve. 1934-ben született Budapesten. A Képzőművészeti Gimnáziumban Somogyi József tanítványa volt. 1955- ben a Képzőművészeti Főiskolára szobrászként felvételizett. A szobrászi látásmód minden munkájára jellemző maradt, bár később áttért a festésre. Pát- zay Pál tanítványa volt, amikor a történelem forgószele 1956-ban külföldre sodorta. Hosszú hányattatás után Párizsban telepedett le, ahol élete végéig a megélhetés súlyos gondjaival kellett megbirkóznia, míg a halálos kór az élők sorából 1971-ben el nem ragadta. A festésre kevés ideje maradt. Művészete torzóként éppen a beteljesülés előtt szakadt meg, utolsó nagy gondolatai vázlatban maradtak ránk. Halála után hagyatékát édesanyja kapta meg, aki azt a szarvasi Tessedik Sámuel Múzeumnak adományozta. Párizsban a Transposition Galéria mutatta be utolsó tíz év alatt festett alkotásait 1972-ben, a festő halála után. A posztumusz kiállítás meghozta számára az elismerést, korunk nagy pers- pektívájú művészei közt az expresszionizmus zseniális képviselői közé sorolva őt. A huszadik századi ember állandó küzdelmeit szimbolizálják kontúros megoldású művei, melyek egy új in- fernosorozat tagjai is lehetnének az alulnézetben ábrázolt, torzított méretű figurák drámai kavargásával. A felfelé kapaszkodó, újra visszacsúszó aktok a görög mítoszok gigászi harcainak modern megfelelői. Ábrázolásmódjuk a nagy tömegek drámai hullámzásával erősen freskószerű; mint francia kritikusa megjegyzi: „a közép-európai klasszikus stílushagyományok modern, izgatott szellemű, korunk bélyegét viselő átírásával”. A kifejezés magávalragadó ereje teszi monumentálissá a nem nagyméretű kartonokat. A színezés is áttételes, általában a hidegkékek, sárgák uralkodnak benne. A vörös szín a tömegek forradalmi hevületére utal, ezek a kompozíciók Delacroix hatását viselik leginkább magukon. Óriás testű atlétákat ábrázolnak csüggeteg testhelyzetben tus- és diófapáccal készült rajzai, melyek még a hazai hagyományhoz, elsősorban Somogyi József és Szalay Lajos felfogásához állnak közel. Még a legstati- kusabb is drámai kifejezés hordozója, előrevetítve későbbi, halála előtti nagy kompozícióinak hangulati tartalmát. Bár műveiben mindig a tragikus végű küzdelmet ábrázolta, a lét! szimbólumának ezt tartotta, az élet végső problémáira gondolva mégis „hitt egy hatalomban, amely megtisztítja az embert és a dolgokat a rájuk akaszkodó hínártól és minden tisztátlanságtól”. Művészete az embertömegek extatikus szenvedésének ábrázolása, mely századunk emblémája is lehetne. Brestyánszky Ilona Dér Endre: Asszonymonológ Láttam én már ötvenéves kisgyermeket. Nekem senki ne mondja, hogy a férfiaknak be tud nőni a fejüklá- gya. A férfiak haláluk pillanatáig infantilisek maradnak ... Nem ismerik az esetemet? Még húsz éves se voltam, mikor annak rendje s módja szerint férjhez mentem. S huszonegy se, mikor törvényesen elváltunk. Így edem tíz évig. Akkor belebotlottam Neveribe, a mostani férjembe. Háromnapos ismeretség után megkérte a kezemet. Minden jól indult. Már a nászéjszakán tudatosítottam, hogy én mennyire képtelen lennék nélküle egyetlen órát is boldogan élni. Ragaszkodtam hozzá éjjel és nappal. Mikor hazamentem munka után, mindig kérve-kértem, legyen mellettem, amig dolgozom, hiszen egész nap annyira hiányzott! És milyen keveset lehetünk együtt... — Ugye, drága mi soha se hagyjuk el egymást? — mondtam neki mikor vasaltam. Bólogatott az aranyos, közben én beadagoltam a magamét: — Szeretem, ha éle' van a nadrágnak, azért vasalom neked ki minden héten a nadrágjaidat. Így, a két szárát összeteszem, mintha vigyázban állnának, vizes ruhát rá, és egy pillanat alatt elkészül... Vigyed, csillagom, a helyére, amíg én vasalom az ingedet. A helyére vitte a nadrágot. Mire kijött, kivasaltam az ingét, azt is a kezébe adtam. De előtte megmutattam, hogyan tűröm össze, hogy olyan legyen mint az új. Vigyázva adtam a kezébe, s ő gondosan a helyére rakta. A következő héten is feszt csalogattam: — Rémes, hogy milyen kevés az időnk egymáshoz! Gyere, drága, nézd amikor mosogatok. S beszélgess, foglalkozz velem ... Jött. Aztán kezébe adtam a törölgetőruhát, ő törölgetett, én mosogattam. Aztán énekeltem neki, meg hátba- vágtam, közben puszit adtam, ha valamit igazán jól csinált. Nem telt bele sok idő, apucit mosogatni hívtam. Láttam, nem nagyon tetszik neki, így hát csak arra kértem, hogy legyen szíves, szedje le az edényt, és vigye ki a mosogatóba. Aztán hirtelen „fáradt lettem”, utána meg dolgom akadt az ágyhúzással, s ezért megkértem : mosogasson már egyszer el. Legközelebb megint dolgom akadt mosogatás helyett. Megint ő mosogatott el. Ma már a köztudatba került, hogy a mosogatás apuci dolga. S akkor, amikor egy férj olyan, mint a kezesbárány, jön az árvíz... S jön az anyósom! • — Értsd meg, kislányom — mondja —, apussal nem tudunk aludni, mert a víz állandóan emelkedik, ti pedig ezen a rossz gátközeli helyen laktok. Csak a kritikus időre ... amíg az ár levonul... csak addig gyertek haza, lelkem! Mit volt mit tenni, haza kellett menni. Haza a két- szoba, összkomfortból a szo- ba-konyhásba. Kút, WC — azaz reterát — az udvarban. A szoba kicsi. Mindössze két ágy és egy rékamié van benne. A két öreg a megszokott helyén, mi pedig nyomorogva a rekamién . -.. Reggel... Nagyapa kidöcög. Vizet forral. Beleönti a mosdóba. Aztán jön, s mint harminc évvel ezelőtt, felkölti a fiút. Ödönke! Rázza. — Ödönkém! Férjem, a nagy mackó, ki- törli a szemét, tápászkodik,- kimegy, megmosakszik, megborotválkozik és otthagyja mocskosán a borotvát, a pamacsát, az ingét, a papucsát. Jön a mama. Elrakja a papucsát, elmossa a pamacsát, kitörli a mosdót utána, s mivel ödönke, aki harminc év alatt elszokott a reggelitől, mamuci megint kezdi hozzászoktatni. — De Ödönke! — mondja. — Csak ezt a falatot! És a szájába dugja. — De Ödönke! A kedvedért főztem feketét, és most tejszínhabosan ihatod. S Ödönke issza a tejszínhabos feketét, Ödönke eszi a lágy tojást, a vajas-felvá- gottas zsömléket, csak tepe- ri magába. „Ha így tart — gondolom magamban a háttérben —, úgy meghízik ödönke, hogy cirkuszban mutogathatja magát.” Én persze már régen készen vagyok, fölhörpintem a kávét és kenek magamnak egy kis kenyeret vajjal, és szaladok el. ödönke még rendületlenül eszik. Anyuci rakja egyenként a tányérkára a „mégegykis-dzsemet, egy kis paprikát, egy kis paradicsomot, egy kis epret”, egyiket cukrozva, a másikat sózva. Én pedig egész úton töprengek: milyen húzással ütöm helyre otthon a szülők rontását ... Este van. Megint anyóso- méknál. A konyhában vitatkozunk. Halkan, hogy a két süket öreg meg ne hallja, mivel azok szerintem már nemcsak a fülükkel, de a szemükkel is hallanak. — Ha nem tudnád, édesanyád 86, édesapád pedig 90! Ennek ellenére édesanyád ágyaz meg,1 te pedig újságot olvasol, édesanyád forralja a vizet, mossa el a gatyád! — Igazán, mi minden reggel ezt csináljuk! — dugja be a fejét az anyósom. — Most hallotta, vagy nem hallotta? — kérdezem a férjemtől. — Honnan tudjam? — Járni alig tud, nem hallja a ménkűcsapást, de a szobából azt meghallja, amit én neked itt a konyhában mondok... S megkezdődik az esti színjáték. Anyósom főzőcskéi, készítget, apósom ágyaz- gat, terítget... Mindez órákig tart, hiszen minden csosszanás után egy kicsit lihegni kell. Hol lihegnek, hol köhögnek, aztán jön a vacsora. Addigra már kiolvasta Ödönke az újságot, vacsora után pedig — pizsamában — dörögted a tv-i. Nekem tanulnom kellene, készülni a vizsgáimra. Bö- kögetem ödönkét: — Drágám, segíts az öregeknek, hiszen láthatod, minden lépés nehezükre esik. — Kell nekik egy kis mozgás, hagyd csak — mordul a férjem. Az éjszakák még borzasztóbbak. Egyik köhög, a másik horkol, egyszer az egyik, máskor a másik kel fel. Ödönkére is ráragadt a horkolás újabban. Ö az egyetlen, aki egyszuszra végigalussza az éjszakát.. . Az első hét után kijelentem, hogy én visszaköltözöm, mivel itt nem tudok tanulni. Csomagolok. Ödönke faképpel olvas. — Mégiscsak jobb a mi kétszoba-összkomfortunkban, ahol minden bent van, fűteni se kell, nem vagyunk az öregek terhére se . .. — próbálok érvelni. ödönke olvas. Majd Ödönke eszik. Epret eszik, amit mamuci cukrozott meg Ödönkének. Az öregasz- szony odaül a díványára és ragyogva nézi, hogyan te- peri be az a nagy darab elefánt a rengeteg epret egy szempillantás alatt. — Hát akkor én megyek, drágám! — De hát minek, anyuci?! Még pár nap és minden helyrejön, és akkor majd együtt... — Nem! — jelentem ki. — Azonnal megyek. — Hát nagyon sajnálom — szabadkozik férjem. Körülöttem csoszog a két öreg is, anyósom már elkészítette az uzsonnámat, és megyek ... Szuszogok a kofferek terhétől és azon gondolkodom, hogyan kezdem én ezt elölről? „Apuci, te drága, olyan ritkán lehetünk együtt...” S folytatva a vasalással, majd a törölgetéssel, s csak legutoljára a mosogatással... Azt mondja meg nekem valaki, hogyan lehet ezt az embert még egyszer „betáplálni”? Erdélyi Attila: Férfiakt Szokolay Zoltán versei: Három őszi noteszlap Ha föl is vetted, hamar visszaejted a burkavesztett barna gesztenyét. Bujkálsz előlem, hátha elfelejtlek, mint billentyűk a messze szállt zenét. Esövirágok hullnak vállaidra, vasrácsba ütnéd fehér homlokod. Ha holnap reggel arcom sár borítja, aludj tovább, nem rólam álmodod. * * * A himlőfoltos tarlón nyúl fut át; rajtunk, ha látjuk egymást, szánalom. Hozzád hajlok, feltörsz egy mandulát, kesernyés ízt találok ajkadon. * * * Az arcod száraz, meg-megzizzenő; tekinteted kettős odvábái kiköltözött a csintalan idő. Tükörben már halottnak látszol, hiába volt az ég elérhető. Akvarell kimerészkedik spirális mészházából az ősz falióra diófa-dobozára gondol délelőtt az ember borostás áliához szorítja valahai születését zene piros pallóján lopakodna a szőlőhegy felé szálka szorult a hatalmas körömház alá foszló csiganyálat húznak maguk után a piacra [igyekvők az ablakban a muskátli csónaklakk-szagot áraszt távirat a szülőknek távirat a gyermekeknek falhoz támasztott létrák félrecsúsznak Capriccio Tudnom kell, kit visz magával, ha valamelyik reggel távozik. Tudnom kell, talán már ki is szökött az egyik úton, nem vigyáztam és én még itt vagyok. Élt, aki semmi más tétet, csak a gondolatait kockáztatta, mint a tájat a benne lakók. Az órákat néha átállítjuk számunkra kedvezőbb időre, kacskaringós vonalak kanyarulatait biztos kézzel egyszerűsítjük. Az őszi erdőből hegedűszóló úszik át a terhét közönnyel cipelő folyó fölé. Vajon miféle hangot sodor majd hervatag füzeteimből tifölétek a szél? Állnak tehetetlenül a fák, csomagol Paganini, ballag a szomszédos kerek évszázadba. Itt már feljött a Nap.
