Békés Megyei Népújság, 1987. október (42. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-31 / 257. szám
szombat lEHilUWAcl 1987. október 31., A hazai nemzetiségkutatás két kiadványa Megállt a presszó bejáratánál. Szőke hajára, göm- bölyödő melleit sejtető blúzára fény szállt. Hosszan és mereven nézte a földet. Kíváncsivá tett. A nő, aki élőszoborként áll a járdán a már csillagosodó ég alatt kő- hajításnyira a Dunától. A nő, aki látszólag nem törődik senkivel és semmivel. — Zárva a presszó! — szóltam hozzá, miközben néhány lépést tettem, hogy lássam közelről. — Fázom — válaszolta lehangoltam Váratlan kijelentése, rám csodálkozó szeme még kíváncsibbá tett. Melegséget éreztem iránta. Téli erdő lehelletét szavából és páfrányzöld szeméből a pillanattal megnevezhetetlen vágyat. Mintha azt súgná a páfrány leveleivel, hogy védő hópelyheim lehulltak, s fázom. Nincs fény, ami melegítsen. Levetettem pulóverem, hogy hátára tehesse. Ismeretlenül és szavak nélkül elindultunk egymást karolva a melegséget árasztó utcán. Mariann úgy lépdelt mellettem, mintha a párom volna, s mögöttünk méterek ezrei az időben. Vallomása hónapok óta egyetlen társával, a kutyájával volt megosztható: a Viharsarok poros szőnyegéről, a szülői gondviselést nélkülöző gyermekkoráról, hat hétig tartó házasságáról, a naphosszat feketekávét főző titkárnői szerepéről, a mostohaapát cselédként szolgáló anyjáról, a kutyáról, az életét jelentő kis állatról... Szeretetigénye átsütött minden pöszeségén, alkoholtól hevített bátorságán, mellyel megállt, hogy meglássam, kísérjem, vezessem az éjszakába, mert aludni szeretne. — Nem akarok hazamenni. Nem kívánom látni az anyámat. Kérlek, vigyél magaddal. Vakon követlek. Holnap dolgozni sem fogok. Elhatároztam, hogy csak veled, s neked akarok élni, ameddig el nem küldesz. Az utcai telefonfülke előtt nadrágja zsebéből sárgálló pénzt kotort elő. Belépett a fülkébe. Tárcsázott. Ujjai lassan mozogtak ... Testével az üvegfalnak dőlt. Feje egyre lejjebb csüngött. Ni... cs ... mikor jön ... mi... mit... ő... régi... persze ... ismerem ... — hallhattam szófoszlányait. Intett, hogy menjek be. Kétforintost kért, majd azt kérdezte, hogy hol alszunk, mert szeretné közölni ismerősével. Mielőtt válaszolhattam volna, megszakadt a telefonvonal. — Nem tudlak hova vinni. Engedd, hogy hazakísérjelek. — Nem! Van barátod? Hol lakik?! — Illatos út három — szaladt ki a számon. — Aludjunk ott... — Mariann, ez meggondolatlanság! — Nem! Gondoskodj róBüki Attila: Mariann lám! Hívd fel az anyámat, hogy ne várjon! — Ezt nem tehetem. — De! Kérlek. Kérlek szépen. Felemelte a telefonkagylót. Tárcsázott, majd a kezembe adta. Fejem csóválva néztem a szemébe. — A füledbe súgom, hogy mit mondj ... Hálás leszek érte... Ne félj! Hallod? Ki- csöng! Lágy és kellemes hangú asszony aggódó szavait hallgathattam, hazudva, hogy a lányával a barátomnál vagyunk, s ő már alszik, ezért kért meg engem ... — Részeg? — kérdezte szomorúan. Nem volt bátorságom válaszolni. Letettem a kagylót. Mariann felsóhajtott, majd mosolygott. Tágra nyílt szeme zöldje csillogott, mint páfrányon a harmat. — Mondok egy nevet... Ismered? Hirtelen megfordult. Feltartva kezét az üvegfalnak dőlt, mint ki megadja magát, s nem akar szembe nézni a rádördülő pisztoly csövével. Nem szóltam hozzá. Vártam. Vártam, hogy kimondja szavakkal is, amit testével jelez. Leengedte kezét. Megfordult. — Ö is iszik! — vágta az arcomba — pedig alkoholó- gus. — Tehát ismered. Kezelt? — Kiverheted a fogaimat, kiszúrhatod a szememet, de erről nem beszélek — sziszegte dühödten. Kirohant a fülkéből. A pár méterre sötétedő sarokháznál megállt. Szétvetve lábait, hátát a falnak támasztva kiáltotta:— Gyere ... Úgysem csináltam még így, mint a kurvák! Lassított léptekkel közeledtem, miközben arra gondoltam, hogy csapdába esem. Csapdába, mely a válófélben lévők kelepcéje. Hisz gyűlöletüket nem restek felhasználni egymás ellen, hogy bizonyítékot szolgáltassanak a bíróságnak, védve alkalmasságukat a házasságra. Mariannák tudnia kell, hogy ki vagyok. Miért is állt volna, tavaszi dermetséget sugalló tulipánként a járdán? Vagy tévedek? Mindez véletlen? Csak a képzeletem zaklatottsága? ... Lehetséges, hogy kurva, husszonévesen? Nem. Ahhoz túl szép. Csalódott csupán? Otthont szeretne? Mindenáron valakit? Valakit, aki nyárfaként fölé magasodik? ... Csak azt? ... Ilyen olcsón? Mariann mozdulatlanul várta, míg odaérkezem. — Nem, soha nem tennék ilyet. Az utcán még szerelemben sem. Érted?! Elpirult. Halk, határozott hangom kijózanította. Lassan lépdeltünk egymás mellett. Nem karolt belém. Az utca zajában elfogytak szavaink. A Zenit étteremben sört rendelt és vodkát. Az utóbbit magának. Hosszú csönd volt közöttünk, míg ridegen megszólalt. — A közös megegyezéssel folytatott válóperetek ellenére is, tudom ... tudom, hogy szeret. — Nincs más választásom, mint akár háttal is kimászni a csőből! Nem kívánhatja tőlem, hogy felőröljem az idegeimet. — Rátok tartozik. A tartozik szót kihangsúlyozta. Megfésülte haját. Ce- lia-rúzzsal ajkát élénkítette, szempilláit meg-megrezdít- ve nézett tükrébe. A pincér zárórát kiabált. . . — Nézd ezt a buzit! Rádöntöm mindjárt az asztalt! — Ne tedd. Gyere! — för- medtem rá. A Zenit előtt arcomig hajolt, s parancsolóan kérte, hogy csókoljam meg. Majd újra a barátom lakása... aludni akarok... a parkban is szeretkezhetünk ... kívánlak ... Minden kísérletem hiábavaló volt. Nem engedte, hogy hazakísérjem. — Te még őt szereted! — kiáltotta. Vállamra dobta pulóverem, s az épp közeledő taxit leintette. Elmúlt már éjfél, Mariann páfrányzöld szeme úgy kísért a körúton, mintha kőerdőben járnék, ahol elvesztették ágaikat a csillagok. Négy tanulmányt tartalmaz az a Gorkij Könyvtár és a Művelődéskutató Intézet által gondozott kötet, amelyről először szólunk, s amely „A magyarországi nemzetiségek kulturális, tudati jellemzőinek alakulása, ennek összefüggése művelődési igényekkel és a művelődési intézmények tevékenységével” című középtávú kutatás része. A hosz- szú és bonyolult fogalmazásé célmegjelölés senkit se riasszon el. Aki kézbe veszi a könyvet, nem unalmas értekezéseket kap, amelyekben a nemzetiségekkel kapcsolatban már ismert, sokszor ismételt általános közléseket fogalmaznak meg újra, hanem rendkívül őszinte és nyílt helyzetfeltárást, melyek által kendőzetlenül rajzolódik ki egy- egy nemzetiségi csoport nyelvi, kulturális, tudati képe, a nemzetiségi politikánk hasznos gyakorlata, a továbblépés, a továbbéltetés kedvező ösztönző külső feltételei és a belső szükségletből fakadó önfenntartás kérdőjeles erejének összetett viszonya. Szerencsésen választották a feldolgozás hatókörét is, négy nemzetiség (szlovák, román, német, szlovén) által lakott olyan helységekben folyt a vizsgálat, amelyek szigetjellegűek. Vagy a benépesítés idején települtek úgy le, hogy a környezetüket magyar tömb alkotja, mint a szlovákok Kiskőrösön, vagy pedig az első világháború után kialakult országhatárok választották le őket a nagyobb etnikai háttértől, mint a méhkeréki románokat, a brennbergbá- nyai németeket, ill. a Szent- gotthárd környéki apátist- vánfalvi szlovéneket. Fel lehetne vetni, hogy a szigetszerűség inkább az egyedi sajátosságok megállapítására alkalmas, s ez valóban akceptálható is, mert éppen emiatt a kapott képben hangsúlyosabbak a negatívabb vonások, de miután a magyarországi nemzetiségek településeinek zömére jellemző a szétszórtság, tehát egyfajta különélés (a méhkeréki románok például a felszabadulásig nem érezték nemzetiségi sorstársaiknak a többi Békés megyei román település lakóit, e tudat kialakításában óriási jelentősége van a Magyarországi Románok Demokratikus Szövetségének), a tárgyalt négy helység konkrét tényeiből általános jellemzők is kikövet- keztethetőek. ' Noha mindegyik szerző kimondva vagy kimondatlanul tiltakozik az ellen, hogy a nemzetiségeket; egy kalap alá vegyük, homogenizáltan kezeljük, a nemzetiségi mibenlét miatt, mely vitathatatlanul meghatározó tényező, számos olyan közös vonást fedezhetünk fel, amely azonos mind a négy helység nemzetiségi lakóinál. S ezek a jellemvonások — annak ellenére, hogy mindegyik tanulmány másmás metódussal készült — így is kitárulkoznak. Gyivi- csán Anna, a kiskőrösi szlovákok anyanyelvi és kulturális értékrendjének változásait inkább a történeti összefüggések jegyében, Kozma Mihály, a méhkeréki románok nemzetiségi tudatbeli tényeiről leíró-elemző, Györi-Nagy Sándor, a brennbergbányai németek nyelvi állapotáról és nemzetiségi tudatáról szocioling- visztikai, Szász János András, az apátistvánfalvi „.és környéki szlovének nemzetiségi kultúrájáról, sorsközösségi jellemzőiről szociográfiai módszerrel ír. Jellemzőnek mondható — a brennbergbányai németeket kivéve, hogy e nemzetiségi lakosok a felszabadulás előtt intézmény nélküliek. Nem volt saját értelmiségük, népi kultúrájuk, az elszigeteltségüknek megfelelően élt, tájnyelven beszéltek, s ugyancsak a brennbergbányai németeket kivéve, döntő többségük a hagyományos földműveléssel foglalkozott. Az egyház mindegyik nemzetiség fennmaradásában kiemelkedően pozitív szerepet töltött be, tulajdonképpen az egyetlen nemzetiségi intézmény volt, de nem érvényesülhetett a társadalmi, gazdasági és kulturális életük egészében (politikai-ideológiai korlátáiról nem is szólva). A szocialista nemzetiségpolitika — túlzás nélkül állíthatjuk — betöltötte ezt a sokoldalú feladatot. Legnagyobb vívmánya, hogy megteremtette a nemzetiségek saját közművelődési és oktatási intézményeit (mindenütt működik anyanyelvet oktató óvoda, iskola, a művelődési házak, könyvtárak is nemzetiségi jellegűek, vagy teljesen azok, helyi kezdeményezésű népi együttesek jöttek létre stb.), s felnevelt igazi nemzetiségi értelmiséget. Mindez — a társadalmi, gazdasági, politikai egyenjogúság közepette — elősegítette az egyes nemzetiségek minden szinten való, azonos jellegű integrálódásának a megindulását. E fejezet feltételezi az anyanyelv aktív művelését, s vele párhuzamosan a kétnyelvűséget, mely lényege az, hogy az államnyelvvel azonosan és egyformán biztosítja az anyanyelvnek .a közéletben való használatát. A tárgyalt nemzetiségi lakosok anyanyelve azonban tájnyelv, az oktatásban elsajátított anyanyelv pedig magasabb szintű . irodalmi nyelv, amelyet viszont alig értenek. Ezt az ellentmondást a nemzetiségi anyanyelvű oktatás a mai napig nem tudta feloldani. Nemzetiségeink tulajdonképpen háromnyelvűek! Mert az anyanemzet nyelvét mint magas szintű irodalmi nyelvét — noha voltaképpen anyanyelv — idegen nyelvként sajátítják el, s a használata is ilyen hatókörű. A másik két nyelv a tájnyelv ás a magyar nyelv. Ez utóbbiak használata révén alakult ki a kétnyelvűség a méhkeréki románoknál és a brennbergbányai németeknél, amelyben azonban a praktikum miatt a magyar nyelv válik mindinkább általánossá (míg korábban Brennbergbánya német, horváth, cseh, orosz, magyar lakóinál a „presztízsnyelv” a német volt, napjainkban a magyar vált azzá). A kiskőrösi szlovákok, az őrségi szlovének nyelv- használatát pedig inkább a diglosszia jellemzi (diglosz- szi *= az egyén az egyik nyelvet csak házi, családi körben, a másikat a közéletben használja), mely pedig végső soron a nyelvváltáshoz vezet. A kiskőrösi szlovákok belső igényeként a 19. század legelején magyar nyelvű papot is fogadtak, tehát ma- gyarosodási folyamatuk megelőzte a későbbi korok magyarosítási törekvéseit. A nyelvváltásuk napjainkig húzódik. A szlovéneknél a diglossziából a nyelvváltás folyamatát az életmódváltozás, az ipari üzemekben való munka, a bejárás, a városba való költözés gyorsítja, de kulturális asszimilá- lódásukról még nem beszélhetünk, mert népi tradícióik számos elemét az új, megváltozott környezetben is éltetik. Hasonló tényezők gyengítik az anyanyelv használatát a méhkeréki románoknál is. akiknél egyrészt megnőtt a vegyes házasságok száma, ugyanakkor sajátos tudati megnyilvánulásként kell figyelembe venni — Kozma Mihály szerint — azt a tudatbeli változást is, amely során a megelőző korok előidézte kisebbrendűségi érzést felváltotta náluk az egyenjogúság érzelmi, emberi kapcsolatbeli érvényesülése, s ez mintegy a1 többségi nyelv elsajátításában is megjelenik. Ugyancsak a bevezetőben idézett kutatási terv keretében vizsgálta Székely András Bertalan és Joó Rudolf, a nemzetiségi középiskola (budapesti német, szlovák, gyulai román gimnázium) érettségi előtt álló tanulóinál az anyanyelvhasználat és a közösségi tudat fokát és szintjeit. A külön kötetben közreadott szociológiai felmérés — melynek hazánkban nem volt előzménye — a nemzetiségi tudatnak azon összetevőit kívánta feldolgozni, milyen a tanuló fiatalok kétnyelvűsége, hogyan vélekednek nemzetiségi hovatartozásukról, milyen a viszonyuk a többségi nyelvhez, milyen a véleményük az anyanyelvi oktatásról, hogyan értékelik érzelmij kapcsolataikat az anyanemzethez, s egyáltalán milyen szintű a nemzetiségi identitástudatuk. A felmérésből most csupán a nemzetiségi és származástudatukról vallott nézeteikre térünk ki röviden, mégpedig a gyulai román gimnázium negyedikes tanulóinak jellemző válaszait idézve (a felmérés 1983—84- ben készült). A fiatalok több mint a fele egyként vallja magát román nemzetiséginek és magyar állampolgárnak. Nagyobb hányaduk a magyarországi román kifejezést egyénre és közösségre egyaránt vonatkoztatta. Az anyanyelv használatáról a tanulók kétharmada azt állította, hogy a mai fiatalok gyengébben beszélnek románul, mint a régiek. „Sok román anyanyelvű fiú-lány nem őrzi meg az anyanyelvét, nem beszéli, és nem is tesz semmit annak érdekében, hogy művelje.” „Szerintem a nők tartották meg inkább anyanyelvűket, mert inkább a férfiak mentek dolgozni gyárakba, vállalatokhoz.” A tanulók valamennyien (egy kivételével) maguk választották a román gimnáziumot, és szívesen tanulnak ott. Ez viszont a román nemzetiséghez, a. román anyanyélvhez való ragaszkodás kifejezője. Mind a két kötet a nemzetiségek jelenével foglalkozik. Meglehetősen vegyes, ill. ellentmondásos képet kapunk róla. A nemzetiség- politikai gyakorlat pozitívuma nem kétséges: ki akarja küszöbölni a különböző történeti okokból fakadó hátrányukat, a nyelvi elszigeteltségüket; biztosítani kívánja, hogy ne csak jogilag, hanem, az emberi méltóságban, az emberi lét minden területén érvényesüljön az egyenjogúság. A nemzetiségeknél egyik oldalról magas fokú elismerés, mély megnyugvás tapasztalható e nemzetiségi jogok megvalósításáért, s fel is használják a nemzetiségi létük ápolására, a másik oldalról pedig mégis széles spektrumú az asszimilálódási törekvés. Kulcskérdés az anyanyelv megőrzésének a szükségessége, ugyanakkor realitás a háromnyelvűség, a diglosz- szia, ill. a nyelvváltás. A hagyományos népi kultúra megbecsülése erősödött, ugyanakkor a civilizációs, városiasodási hatások háttérbe szorítják. A nemzetiségi tudat főként származástudatként él. Az etnikai különbség viszont nem jelent már elkülönülést, bezárkózást, a vegyes házasságok, a városi, az üzemi közös munkahelyek az egyenjogú együttélés bizonyítékai. Hasznos és tanulságos olvasmányok tehát az ismertetett könyvek. És nemcsak az „érintettek” számára — a nemzetiség tagjainak és a nemzetiségi politika végrehajtóinak, hanem valameny- nyiünk számára is, hiszen a nemzetiségek élete, közérzetük alakulása elválaszthatatlan része hazánk életének, fejlődésének. (Gyivi- csán Anna—Kozma Mihály —Győri-Nagy Sándor— Szász János András: A magyarországi nemzetiségek kulturális, tudati jellemzői. Bp., 1985. Székely András Bertalan—Joó Rudolf: Anyanyelv és közösségi tudat a nemzetiségi középiskolákban. Bp., 1986.) Dr. Krupa András Erdélyi Attila: Kompozíció Szúdy Géza: Megállj, ne moccanj Megállj, ne moccanj, szívem, fürödj az esti fényben, hátha épp ez a perced, hátha ez lesz a legszebb! Mert jön az éj sok árnnyal, sötét pillangószárnnyal keserű szerelemben hó szirmaidra lebben.
