Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-16 / 89. szám

Játék, munka, vidámság szigorú menetrend szerint Mikor beléptem, csütörtök délutáni foglalkozásukra, ép­pen emlékpróbát tartottak Szalay Lenke: Hazafelé cí­mű jelenetéből. A két fiú, Fábián Tamás és Benkó Zsolt elemében érezte magát, hi­szen szerepükben önmagukat kellett adni. Két tizenéves diákot, akik az orosz nyelv­lecke közben történelmi lec­két is kapnak édesanyjuk­tól. A januárban alakult Mik- ro-színpad vezetője, Turcsi Imre szakértelemmel, gya­korlottan ad utasításokat, magyarázza el a figurák jel­lemét, gondolkodásmódját és reakcióit. A gyerekek fe­gyelmezetten hallgatják, csak a csoport tréfamestere, Zsolt produkál időnként meglepő dolgokat. Bár a csoport ve­zetője, „Imre bácsi” gyakran elveszi a kenyerét, mert jó pedagógiai érzékkel épít fel egy-egy foglalkozást. A jele­net után például lehetett ját­szani, persze úgy, hogy a színészmesterség alapfogása­it is gyakorolták közben a gyerekek. Botos Mónika például azt igyekszik kifejezni a panto­mim eszközeivel, hogy bol­dogan hazaérkezik, mert ha­marosan indul a randevúra, csinosítgatja magát, mikor elindulás előtt észreveszi, hogy az égből — eső helyett — kisbalták potyognak. A játékot követően a töb­bieknek el kell sorolni a hi­bákat, a tilos dolgokat. Mó­nika nem ússza meg a „kol­légák” kritikáját. Aztán Arany Ildikó és Zsolt mutat be egy kettős pantomimjá­tékot, amelyben egy „önbe­törést” jelenítenek meg. Vé­gül Tamás alakít egy betö­rőt, csak őt rajtakapják, s azt kell lereagálnia. A gyerekek tehetségesen, gyakorlottan végzik a rájuk bízott feladatot, s nem kevés Turcsi Imre győzködi Zsoltot Fotó: Gál Edit ötletességről, szellemességről árulkodnak mozdulataik. Az egyórás munka után, pihenésképpen beszélgetni kezdünk. Ildikó, Zsolt és Ta­más jól ismerik egymást, hi­szen egy osztályba járnak, a békéscsabai 10-es iskolába. Mónika az 1-es iskolából jött, Kibédi-Varga Kichárd, akinek szerepébe Zsolt ug­rott be, ugyancsak nyolcadi­kos, s ő is a szerencsés fel­vettek közé tartozik. A cso­porttól csak Ildikó kényte­len szeptembertől elköszön­ni, mert felvették a Tömör­kény Szakközépiskolába, Szegedre, grafikus szakra. Turcsi Imre mutatja a szakköri naplót. Pontos me­netrend szerint dolgozik a színjátszó csoport, s a vas­utasok számára rendesett ün­nepségeken kívül is bőven akad szereplési lehetőségük. Most az országos vasutas­fesztiválra készülnek, Deb­recenbe, ahova a Szalay Lenke-jeleneten kívül egy Tamás és Zsolt az orosz nyelv rejtelmein mereng a Szalay-darabban Hunyady Sándor-jelenettel is készülnek, A tanító úr nad­rágja cíművel, és Zsolt is bizonyára sikert arat majd Karinthy Frigyes: Magyará­zom a bizonyítványom című írásának előadásával. Már kaptak meghívást a gyulai SZOT—MEDOSZ-gyógyüdü- lőbe is, műsoruk egyelőre meglepetés, de annyit el­árultak, hogy helyi sajátos­ságok is szerepelnek majd programjukban. — Beszédtechnika, mozgás, pantomim — minden foglal­kozásunkon szerepel — mondja Turcsi Imre, aki még gyorsan azt is kiszámol­ja, hogy eddig ez a csoport ötven órát töltött együtt a foglalkozások alkalmával. Számára — bár van művé­szeti oktatói engedélye — inkább kikapcsolódást, fel­üdülést jelent a Mikro-szín- pad vezetése, mint munkát. Tapasztalata bőven van, hi­szen Sopronban egyetemi színpadot vezetett, s az ama­tőr színjátszással immár két évtizede foglalkozik. — Nagy gondban vagyunk — mondja —, mert erről a tizenéves korosztályról mint­ha teljesen megfelejtkeztek volna a szerzők. Sok fejtö­rést okozott ezért, hogy mi­vel is készüljünk a debrece­ni fesztiválra. A fellépése­ken kívül tervezünk még mást is. Lesz számukra szín­háztörténeti előadás, rende­zünk tehetségkutató szavaló­versenyt, amelyen a csoport legjobbjai zsűritagok lesz­nek, aztán szilveszterre ter­vezünk egy shawműsort. Erre a bejelentésre jobb­nál jobb ötletekkel rukkol­nak elő a gyerekek, s hogy a parttalan tréfálkozást a csoport jellegének megfelelő mederbe terelje Turcsi Im­re, Zsoltnak odaadja tolmá­csolásra Szilágyi György egyik tréfáját. Nevetésünktől zeng a vas­utas művelődési ház kister­me. Lazításnak, befejezésnek nagyszerű volt. A tavaszi szünet miatt négy főre csappant tizenegy­tagú kis csoport igazi kol­lektívává kovácsolódott e né­hány hónap alatt. Élvezik a játékot, amit csinálnak, pe­dig kemény munka áll mö­götte. Nem akarnak sztárok lenni, de szeretik a színját­szást, elfogadják „Imre bá­csi” igényességét, kemény munkatempóját, amit a heti két foglalkozáson be is va­sal a csoport minden tagján. Közöttük mintha megfia­talodtam volna. Most már értem, miért ragaszkodik annyira hozzájuk a csoport megalapítója és vezetője, Turcsi Imre. Valóban fel­üdülés velük lenni, mert szívből, önmagukat adva, vi­dáman tudnak játszani. Ér­demes lesz figyelni rájuk. B. S. E. Pénteken lesz a premier­je, de már kedd óta játsz- szák Békéscsabán, a Jókai Színházban N. Richard Nash amerikai drámaíró Az eső­csináló című színművét. Az esőcsináló Nash legismer­tebb műve, romantikus hangvételű dráma, melyet először New Yorkban, a Cort Theatre mutatott be. A színmű az Egyesült Államok nyugati vidékén játszódik, a nagy nyári aszály egyetlen napján. Magyarra Czímer József fordította 1955-ben, és 1959-ben mutatta be a Pécsi Nemzeti Színház. A békéscsabai előadást Giricz Mátyás érdemes mű­vész rendezte vendégként, díszlet- és jelmeztervezője Gyarmathy Ágnes Munká- csy-díjas. Az előadás szerep­lői: Dariday Róbert, Várday Zoltán, Hodu József, Felkai Eszter, Harkányi János, Széplaky Endre és Barbinek Péter. Képünkön az előadás két szereplője, a File-t alakító Harkányi János és H. C. Curry szerepében Dariday Róbert. Fotó: Gál Edit n magyar építészet századaiból 0 n kezdetek Országjárásunk során óha­tatlanul megismerkedhetünk középkori építészetünkkel, művészeti nyelven a 12—15. századbeli x-omán korral, gó­tikával. A tihanyi bencés apátság altemplomával, a zsámbéki rommal csakúgy, mint a Szigetköz táján a lé- bényi apátsági templommal. Az Árpád-korban ritka ke­reszthajós építkezésre Öcsa után ráismerünk Erdély sarkában, Gyulafehérváron, s elzarándokolunk a Kárpát­medence egyik legnagyobb gótikus templomához, a kas­sai dómhoz, benézhetünk a budai vár lakóházainak gó­tikus kapualjaiba, bejárhat­juk a lőcsei, brassói város­háza termeit. Nyírbátor pe­dig valóságos idegenforgal­mi kulturális központ, góti­kus teremtemploma vonzá­sában. A középkorban épült két­száznál több várunk javát szétdúlták török és osztrák hadak, s ami épen maradt, mint Szigliget, felrobbantat- ta Lipót császár, nehogy va­lamiféle magyar ellenállás fészke lehessen. És várjuk, hogy a tatárjárás után épí­teni kezdett sárospataki vár megmaradt régi vöröstornya végre eredeti szépségében álljon helyre. Talán többet ismerünk név szerint építé­szetünk középkori nagy múltjából, mint amennyi tu­datunkat valóban élteti. Új, harminc évi műemlékvédel­mi munkánk nem véletlenül példa világszerte: egy szinte ismeretlen országot támasz­tott életre körénk, amely­ben már nem csupán repre­zentatív építményeink ural­kodnak, de az eladdig jó- szerint ismeretlenek is. Finn barátaink saját vi­king elődeiket alig tartják olyan becsben, mint ami­lyen respektussal emlegetik a mi római hagyományain­kat. Hazánkban a rómaiak építettek először téglából, kőből városokat, utakat, s néhány éve még a budai Orbán-hegyen is olyan épen maradt tetőcserepeket do­bott ki a földmaró, ami ró­mai szőlősgazda tanyáját fedte. Mielőtt a parádés Aquincumot elérnénk, a La­jos utcából elkanyarodva, ott árválkodik gazzal benő­ve a római katonai amfite­átrum (hogy megbecsülnék másfelé!). A Dobogókőn épek a római út kövei, akár Szombathelyen a császári palota mozaikjai. Kultúra kultúrára épül. Az Erzsébet híd pesti római kori hídfője határozta meg a Belváros kialakulását, a kalocsai ba­zilika alapjai római téglá­ból épültek, a szigligeti ava- si templomot római kövek­ből emelték, a csempeszko- vácsi eredeti formájában fennmaradt 13. század eleji román kori templomunkba római téglákat építettek be, és a régi római Fenékpusz­ta falai között magyarok ke­restek védelmet a honfogla­lás után. De Csányi Károly villája is római alapfalakra épült Tihanyban. Az ég felé forduló keresztények a ter­mészet legszebb tájaira ter­vezték kolostoraikat, temp­lomaikat, de a rómaiak is, hacsak nem a katonai véde­lemhez vagy kereskedelem­hez igazodtak. Germánok, hunok, longobárdok, szarma­ták, szkíták, avarok, fran­kok a falakat elpusztították, ám a honfoglaló magyarok sem találhattak alkalma­sabb helyet megtelepedésre a Dunántúlon, mint a ró­maiak. Szent István minden tíz falut templom építésére kö­telezett. Templomot építet­tek királyaink, püspökeink, földesuraink, s a templom nemcsak a lélek, de a ve­szélyben forgó emberi élet mentsvára lett. Váraink (Ár­va, Buda, Diósgyőr, Gyula, Nagyvázsony, Sárospatak, Tata, Vajdahunyad stb.) mellett nem csoda, hogy leg­több középkori építészeti emlékünk: templom. Ha közismert, nagy egyházi em­lékeink mellé odaképzeljük a korabeli pompát, Gyula­fehérvár köré Bethlen Gá­bor udvarát, Pannonhalmá­hoz a külsőségekben nem szűkölködő királyi találko­zásokat, kis faluk templo­mainak csendjében viszont még ma is a meghitt ember­közelség a vonzó. „Tízen va­gyunk: ez a gyülekezet, a tizenegyedik maga a pap, de énekelünk mi százak he­lyett, hogy hull belé a por és vakolat” — valahogy így, mint Jékely Zoltán versé­ben, valahogy így gyűlt ösz- sze kevéske középkori em­Csarodai templom (13. szá­zad) A Vizsoly! templom (13—14. század) bér aprócska templomaiban, csak a Szatmár-Bereg-i sí­kon mintegy harmincegy­ben. Ä legkeletibb határszé­li, a csengeri, huszonhat méteres hosszával, már nem csupán legremekebb kora gótikus templomunk arra­felé, de a legnagyobb is. Még a csarodai is nagynak mond­ható 15 méteres hosszával, s szobányi szentélyével. A szamostatárfalvi hajója alig több hat méternél. Ha en­nek harmonikus szerkezete emlékezetesi, a csarodait a külső és belső mozgalmas­sága jellemzi, különösen be­cses 14—17. századi falfest­ményeivel együtt. Az északkeleti határszélen a középkori Magyarorszá­gon gyakori körtemplomot ismerhetjük fel Karcsán, s továbbá a borsodi Bodva- völgyi szalonnái vagy a 13. századi kallósdi (Zala), a rábaszentmiklósi, a kiszom- bori, a székelyudvarhelyi, a szepességbeli haraszti, s a hatalmas jáki templom tö­vében, a Szt. Jakab kápolna épületében. Ezek a parányi körtemplomok valóságos gyöngyszemei is a tájnak. Egyszerű építészeti eszkö­zökkel megbízható, szilárd és zárt formák, gazdaságos térkihasználással, bonyolult kötéseket nem igénylő tető- szerkezettel. Kicsi, de talán nem is jelentéktelen falvak közös nagy vállalkozásai, a koruk stílusában fogant épü­letek, s hogy milyen kultú­rát teremtő erővel, Vizsoly történelmi szerepe figyel­meztethet rá. És lehetetlen említés nélkül hagyni a csa­rodai templomtornyot, a vá­mosatyai harangtornyot, karcsú, zsindelyes, gótikus fióktornyaival — az ács­munka megannyi remekét. (Folytatjuk) Koczogh Ákos Színjátszók a békéscsabai vasutasban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom