Békés Megyei Népújság, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-14 / 164. szám
1984. július 14., szombat II fiúkból „nővérek” lesznek!?) Turbucz József, Székelyhídi Zoltán és Kőrözsi Csaba a műszerekkel ismerkednek Fotó: Gál Edit Ma az orvosok többsége férfi, s ezen egyáltalán nem lepődünk meg. Ahogyan azon sem, ha kórházi ápolásra szorulunk, nővérek sürgölődnek körülöttünk. Igaz, találkozhatunk egy-két férfival is az orvosokon kívül, ők azonban nem szakképzettek, beteghordók, műtősök. Egy-két speciális osztályt leszámítva, kórházainkban a szakszerű betegápolást nők látják el, egészségügyi szakközépiskolai érettségivel, vagy szakiskolai végzettséggel. Hogy mennyire női pályának könyveltük el a betegápolói munkát, mutatja maga a nővér szó is. Ha ugyanezt a munkakört férfi tölti be, nem találjuk a megfelelő kifejezést. De nem is ez a lényeg. Egy bizonyos: kevés a férfi ápoló. Ehhez hozzátartozik természetesen az is, hogy nincs nagy vonzereje ennek a pályának, különösen a férfiak számára. Köztudott, az egészségügy középfokú képesítésű dolgozói nincsenek kellően megfizetve, s a presztízsük is csekély. Fiúk is jelentkezhetnek Mindezek ellenére a korábbi évek során általában néhány fiú is jelentkezett a Békéscsabai Egészségügyi Szakközépiskolába. Eleinte elutasították őket, majd négy évvel ezelőtt gondoltak egy nagyot: felvették a jelentkező fiúkat. Közülük az első kettő idén érettségizett. Az iskolában évfolyamonként öt-hat fiú tanul, ugyanazt mint a lányok. Nincsenek megkülönböztetett helyzetben, kiváltságokban sem részesülnek. Jól beilleszkedtek a közösségbe, s hogy csak néhányan vannak, ez sem okozott gondot az iskola életében. Most a harmadikos fiúk közül hárman, Kőrözsi Csaba, Turbucz József és Székelyhídi Zoltán a csabai kórház fül-orr-gége osztályán tölti év végi gyakorlatát. Velük beszélgetek. Azt szeretném először megtudni a nehezen megszólaló, szerény fiúktól, mi késztette őket arra, hogy ebbe az iskolába jelentkezzenek. — Nekem az unokatestvérem ide járt, tőle hallottam, hogy ez jó iskola, s elvégzése után is még sok lehetősége van az embernek — mondja Zoli. — Én meg Zolitól hallottam — folytatja Csaba —, osztálytársak voltunk, hogy ide is lehet jönni. És egyébként is szép dolog az emberekkel való foglalkozás. Emlékszem arra is, amikor én voltam beteg, milyen szeretettel vettek körül engem, miként másokat is, a nővérek. Az akkor nagyon jól esett. Jóska így gondol vissza elhatározására : — Mindig mentős akartam lenni vagy asszisztens. Ezt az iskolát nekem is ajánlották. Érdekesnek tartom, egészségügyi pályán akarok dolgozni. Pelenkázni is tudni kell — Milyen érzés volt először átlépni a kórház kapuját, s valódi betegekkel foglalkozni ? Nem furcsállot- ták-e a betegek, hogy „nővér-legényekkel” találkoznak? — Nagyon izgalmas volt számora az első kórházi nap — emlékezik Zoli. — Egészen más volt, mint az iskolában gyakorlatozni. Itt a munka sokkal felelősségteljesebb, önállóbbnak kell lenni. — Vagy nem mutatták ki, vagy nem is volt ellenérzésük a betegeknek velünk szemben — fűzi tovább a gondolatot Jóska. — Azért azt hiszem — egészíti ki Zoli —, a gyerekekkel sikerült a legközvetlenebb kapcsolatot kialakítanunk. Csaba azt is megemlíti, a sebészeten dolgozott a legszívesebben, mert ott tudott a legtöbbet segíteni a betegeken. S neki otthon is van „szakmunkája”: kistestvérét pelenkázza, gondozza. Említem nekik, választott hivatásuk nem a legjobban megfizetett szakmák közé tartozik. Válaszaikból úgy tűnik, szilárdak az elhatározásban, egészségügyi pályán szeretnének dolgozni. Csaba KÖJÁL-ellenőr, Jóska és Zoli mentőápoló, vagy mentőtiszt szeretne lenni. Zoli azért elgondolkodik egy kicsit: — Szeretjük ezt a munkát, és ha jó a közösség, ahova kerülünk, az is sokat jelenthet. Ám, ha nagyon kevés lesz a pénz, akkor lehet, hogy... Féltem őket Zoli befejezetlen mondatát végeredményben dr. Bándi Andor, osztályvezető főorvos, a fiúk jelenlegi „főnöke” zárja le: — öt nővér ment el az osztályról rövid időn belül. Nagyon alacsony az egészségügyben középfokú végzettséggel dolgozók kezdő fizetése, különösen a csabai kórházban: 2 ezer forint körül mozog. Mit mondjak? Ez egyáltalán nem csábító, különösen a fiúk számára. Pedig nagy szükség volna rájuk. Az ellenkező nem a betegápolásban a legtöbbek számára zavaróan hat. Sok pszichés feszültséget lehetne feloldani a betegek körében, ha azonos neműek foglalkozhatnának velük. — A férfiak megjelenése a betegápolásban örvendetes dolog — folytatja. — E három fiú is fegyelmezett, jó lelki feltöltődpttséggel rendelkezik, egyenértékű munkát teljesít a lányokkal, szeretik is, amit csinálnak. Előre nézve azonban: az egyéb, jól fizető területek elszívó hatása nagy, és nem hiszem, hogy meg fognak maradni a pályán. Féltem őket. Az osztály egyik • férfibetege egészséges szemléletváltásnak tartja azt, hogy férfiak is folytat(hat)nak betegápolói munkát. Más okból is fontosnak tartja jelenlétüket, véleménye szerint a nehezebb dolgokat ők könnyebben meg tudják csinálni, s ezekben az esetekben a betegek is nagyobb biztonságban érzik magukat. Az egyik nőbeteg pedig így fogalmaz: — A fiúk nagyon rendesek, udvariasak. Egyébként számomra teljesen mindegy, nő vagy férfi dolgozik ilyen munkakörben a kórházban. Csak legyenek, akik foglalkoznak a betegekkel. Hogy lesz-e több férfi betegápoló a kórházakban, az azt hiszem, nem rajtunk, s nem a három fiún múlik... Pénzes Ferenc Műanyag szennyvíztisztító berendezés A Fővárosi Műanyagipari Vállalat a hazai gyártók között elsőként alakított ki kommunális szennyvíztisztító berendezést vasbeton vagy fém helyett műanyagból. Az üvegszál erősítésű poliészter tartály és a hozzá tartozó műanyag vezetékek könnyen szállíthatók és telepíthetők akár a föld felszíne alá vagy fölé, s nagy előnyük az is, hogy nem korrodálnak. A műanyag berendezés — teljesítményétől függően — napi 5—100 köbméter szennyvíz tisztítására alkalmas. Ez elegendő egy kisebb település, vagy üdülők, különféle intézmények szennyvíztisztítási gondjainak megoldására. A berendezést olyan helyekre tervezték, ahol nincs csatorna, s a szennyvizet eddig emésztőben gyűjtötték, maid elszállíttatták. A . bérén lezés a hagyományos biológiai tisztítókhoz hasonlóan működik; először leülepítik a szilárd anyagokat, majd a baktériumok lebontják a szennyeződéseket, s végül összegyűjtik az iszapot. Mindezt azonban már a hasonló konstrukcióknál kevesebb energia felhasználásával végzi el az új berendezés, mert kompresszor helyett műanyag propellerrel juttatják be a baktériumokat éltető oxigént. Ilyen is van Sietek a művelődési központba Orosházán. Megyek fel a főutca felőli főbejárat lépcsőin, nyitom (nyitnám!) az ajtót, és a lendülettől majdnem beverem az orrom. Zárva! Végigtapogatom a többi ajtót (sose tudni?), mígnem rálelek egy táblácskára: „Bejárat az Árpád-kert felől.” Ügy látszik elromlott a zár, vagy hasonló. Megyek az Árpád-kert felől, a mozi bejáratához (az is az épületben működik), nyitva. Odabent kiállítás és kellemes hűvös, csend. A főbejárat felőli részen még nagyobb csend. A könyvpavilon, amit (ha jól emlékszem) 2 éve épített oda a helyi ÁFÉSZ 43 ezer forintért, zárva. Később hallom, hogy már jó ideje zárva. Eltűnődöm: miért van zárva annyi ajtó? Nyilván, a „nyitottság” első lépcsőfoka, hogy zárunk... Ilyen is van. Találkoztam a minap a szentendrei művésztelepen élő, orosházi születésű Rajki László ssobrászművésszel. Kérdezősködik, hogy mi is a helyzet csabai szobrával, a Kulich lakótelepen 1968-ban felállított Fürdőző nővel? Elmondom, hogy a medencében víz helyett pocsolya található, bűzös szeméttel, és olyan az egész, mint Gyula vára az 1566-os ostrom után. Mi több: a nőalak hátából is hiányzik egy darab! A művész (érdekes) nem örül, majd kisvártatva megígéri, hogy bármikor készen áll rendbe hozni azt a szobrot. Csak a környezetét is tegyék rendbe, ahogy illő. Aztán egy kis ideig nem beszélünk. Ki tudja, mire gondolunk? Én arra, hogy tudom a művész címét: Szentendre, Lukács fivérek út 5. Irányítószáma: 2000. De hát én nem vagyok az ügyben „hivatalos”. Még ez is csabai. Van nekünk, csabaiaknak, egy sétálóutcánk. Illetve: parkíro- zőutcánk. Van! És ez nem kis büszkeség, mert nincs mindenkinek. Hogy kicsit hosz- szú? Üsse kő, legalább hosszan sétálhatunk (a buszmegállókig). Persze, komolyra fordítva a szót, nem nagyon lehet sétálni ezen a kilométeres sétálón, mert ellepik a gépkocsik. Nem is tagadja senki, hogy most egy ideig még inkább parkolóutca ez a sétáló. A kérdés csak az, hogy nem lehetett volna-e inkább egy-két parkolót csinálni (nem tudom hol, nem az én dolgom), és rövidebb sétálót, ami igazán sétáló. Mondjuk a Csaba Szálló sarkától a Korzó étteremig? Mert így nem az. Sőt, délutáni csúcsban le sem merészkedünk a járdáról, annyi a kerékpár, a motorbicikli és a bejövő, kijövő autó. Csak nyugalom, mondaná egy közismerten optimista barátom: minden kialakul. Persze, azért figyeljünk oda jobban erre a sétálóutcára! Mert az biztosan nem megengedhető, hogy az egyik éjszaka fél likőr két óriási motorkerékpáron bukósisakos fiatalok valóságos rodeót csináltak a borkóstolótól az állomás felé. Mentek vagy százzal. Vagy kilencvennel. Versenyeztek, és ha elébük toppan egy szerelmespár, an- dalogva, sétálva? Jobb nem gondolni ilyesmire. Vagy a „sétálón" mindent szabad?! Hvmvtm Végül, ami igazi öröm, nemcsak sétálóutcánk, nyári színházunk is van! Ezt viszont egyáltalán nem azért mondom, hogy valaki arra gondoljon, én, a Békéscsabán lakó csak azért „híreskedem”, mert Gyulának már régóta van, és irigykedtünk rájuk. Szó sincs erről! De hogy Csabán is van, mindenképpen nagyszerű dolog. És ha valaki ezt a lelkesedést valamiféle Csaba— Gyula „viszonylatra” (versengésre, irigykedésre stb.) szeretné átterelni, jókora bakot lőne! Közös ügyünk ez nekünk, kérem! Közös Ggyünk és közös örömünk! És aki látta, aki ott volt A néma levente valamelyik előadásán, és elámult-révedezett, hogy micsoda szép helyszín is nyári színjátékokhoz a tanács udvara, körbefutó oszlopsora, szemben magasodó erkélye, az nem gondolhat másra, csak egyre: jövőre, veletek, ugyanitt! Ezt folytatni kell, okosan mérlegre tenni, hogy mi lenne jó, miféle tovább vihető „koncepciót” kell ide kitalálni? Én úgy hiszem, romantikus, történelmi hangulatú vígjátékok otthona lehetne nyaranta ez a (most fedeztük fel igazán!) tanácsudvar. Micsoda gondok! De jó is, hogy ilyen gondjaink lehetnek! Hogy: ilyen is van... Sass Ervin Lengyel jubileumi kiállítás A Lengyel Népköztársaság 40 éve címmel jubileumi kiállítás nyílt Budapesten, a Lengyel Tájékoztató Kulturális Központban. A jórészt fotódokumentációs tárlat tablói szemléltetően mutatják be Lengyelország felszabadulás utáni korszakának történetét, a szocializmus építésében elért sikereket, a válságoktól sem mentes fejlődést. A tárlaton megtekinthető a többi között a népi hatalom első okmánya, a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság lublini kiáltványa, amelyben a lengyel társadalom baloldalának politikai pártjai — a Lengyel Munkáspárt, a Lengyel Szocialista Párt, a néppárt és a demokrata párt — a német fasiszták elleni, végső győzelemig folytatott harcra hívta fel a nemzetet, s demokratikus szabadságjogokat, egyenlőséget, társadalmi haladást hirdetett. Voltaképpen a lengyel népi hatalom születésének negyvenedik évfordulója jegyében rendezték meg ezt a kiállítást, egyebek között azt a tényt is dokumentálva, hogy Lengyelország elsőként szállt szembe fegyverrel a német fasizmussal, a legtovább vett részt a háborúban, majd 1944—45-ben a szocializmus útjára lépett, amelyen mais halad. Nyomon követhető a kiállításon a szocialista iparosítás folyamata, s jó néhány ismert lengyel terméket is láthatunk a fotókon. Más fotók a műemlékekben gazdag lengyel városokban végzett helyreállító munkát dokumentálják. A tárlatot Edward Debic- ki, nagykövetségi tanácsos, a Lengyel Tájékoztató Kulturális Központ igazgatója nyitotta meg. (Aczél Gábor felvételei — KS)
