Békés Megyei Népújság, 1984. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-04 / 29. szám
1984. február 4., szombat Könyvdícsérö A mai vers és olvasója C sökken a könyv becsülete. Nem én mondom ezt, hanem olyan szakemberek, akik vizsgálati adatokkal nyomatékosítják állításukat. Mintha minden a könyv- olvasás ellen esküdött volna össze. A televízió. Az ezernyi fajta magánhobbi. A munkaidőn túli magánmunkák. Veszélyeztetettségérzetünk, amely az elmélyülést kívánó, lélekrez- düléses szépirodalom helyett a nyers, közvetlen tudnivalókra tesz kíváncsivá bennünket. Mi újság a világ feszültséggócaiban? Üjságot olvasunk — könyvet nem. A fiatalok újságot sem olvasnak. Világgal érintkezésük elemi eszköze nem a betű, hanem a hang. Diszkózenét hallgatnak, koncertmuzsikát, fejhallgatót hordanak az utcán is, mintha fülvédővel védekeznének a világhideg ellen. Ezt már én mondom: volt idő, amikor úgy látszott, hogy -a könyvnek példátlanul nagy becsülete lesz. Cikket is írtam erről, külföldieknek szánt kiadványba, tizenöt évvel ezelőtt, már-már a diadaljelentések modorában. A könyvheti novellaantológiáról, amelyet százezres példányszámban kapkodtak el. A Szép versek sikeréről. Az amatőr irodalmi színpadok sokaságáról. A versmondó versenyekről. A hosszú sorokról, amelyek a könyvsátorban dedikáló írók-költők előtt kígyóznak. Ez mind-mind tény volt, nagy kifutást és boldog beteljesülést ígért. Nemrégiben pedig a debreceni irodalmi napok tanácskozói is azon borongtak novemberben: ez a futás bizony megtorpant, a boldog beteljesülés nem következett el. Vajon miért? A szakemberek válaszát fölsoroltam már: az olvasáshoz idő kell, az időt pedig elrabolja tőlünk a televízió, a hobbi, a különmunka, a hifitornyos, diszkózenés divat. És már itt ólálkodik a kertek alatt a legnagyobb időrabló: a videó. De nem kínál-e választ maga az irodalom is? Jelent-e elég nagy csábítást? Van-e vonzása? Válaszol-e az ellene dolgozó erők kihívására? Irodalmi hetilapnál dolgozom, több mint húsz éve, illik hát erről beszélnem: a közönséget igenis zavarba ejti az úgynevezett modern irodalom. Mintha szántszándékkal nem akarna válaszolni a kihívásra. Nem keresi az ellenerők csábításának kitett közönség kegyeit. És ez mindenképp belejátszik abba, hogy teret veszít. Elég, ha a modern költészetre hivatkozom. Ez a költészet bizony próbára teszi olvasói türelmünket. Nem ismeri ugyanis a klasszikus harmóniát. Már-már arcpirítóan fegyelmezetlen. Ha tanáros-iskolás ítélettel szólunk róla: ez a költészet fegyelmezetlen a „helyesírás” dolgában is, a „külalak” dolgában is, a „tartalom” dolgában is. Fegyelmezetlen a központozásban, a szóhasználatban, a képekben, a képtársításokban, az arányokban, az érzelmekben és a gondolatokban. Van költő, aki a végsőkig költőietlen, van, aki a végsőkig költői; az egyiknél szürke Duna-víz a vers, a másiknál tiszta nektár, de egyiknél sem csak ital — fürödnek benne. Van, akinél láncreakciót robbant ki a szó, a kép, és nukleáris hamuesőként zuhognak ránk a versek. Van, aki az írásjelek, a szórendek, a váratlan sorvégek kátyúin teszi próbára a versmondatot: mit. bír el. Van, aki mintha az analitikus ideggyógyászat tankönyveinek szabadtársításos szövegmintáira, vagy egy biológiai lexikon címszavaira tromfolna rá. Van, akinél lompos a vers, mintha zsebre dugott kézzel, cigarettával a szájában ki- - vánná elszavaltatni; van, akinél ünnepélyes a vers, mintha szavalókórusnak szánná egy walhallai homályosságú misztériumjátékban; van, akinél titokbizalmasságú a vers, mintha önmaga akarná elmondani, tükör előtt, rálehelve a megfejtést az üvegre. És van, aki hideg tárgyakként koppantja, de van, akinél hölavina-lávaömlés sisteregteti egymásra a képeket. A mai avantgárd versben azt találjuk a legkevesebbnek, hogy az egyik verssort vízszintesen, a másikat függőlegesen kell olvasni. De még az is kevés, hogy a verseket kacskaringósan kell kibetűzni, mert úgynevezett képversek. A legtöbb az, hogy a verseket nem kell, mert nem is lehet elolvasni, hiszen betűk helyett saját találmányú hieroglifákból állnak. Olyannyira, hogy még az olvasástól mindeddig el nem tántorított versbarát is megborzad, és olyasmit sóhajt: „Hol vagy Petőfi, hol vagy Arany, hol vagy Tompa?” Esetleg hajlamos azt mondani: ennél még az úgynevezett giccsköltészet is jobb. Hiszen még az is kiválthat művészi élményt, mert kettőn áll a vásár: lehet, hogy a mű értéktelen, ám hátha én, a műélvező, értékes vagyok? És hátha feldúsítom a műélvezetet a magam gazdag értékeivel? De mit dúsítsak fel azon, ami nem is akar hatni rám? És én mégis azt mondom most: persze, hogy olvassunk Petőfit, Aranyt, Tompát. De ne vonjuk meg bizalmunkat a modern költészettől sem. Nehéz helyzetben van, ezért én dicséretére kelek a könyvnek; réginek is, újnak is. Nem mondom, hogy rajongjunk a zavarba ejtő, türelempróbáló újért. De róla való ítélkezésünkben fontoljunk meg néhány dolgot. A következőket. Először is azt fontoljuk meg, hogy nincs irodalom, nincs költészet eredetiség nélkül. Amíg valaki zseniálisan utánozza Petőfit, addig csak zseniális Petőfi-utánzó, de nem költő. Költő akkor lesz, ha senkit sem utánoz, ha soha- nemvoltat, ha eredetit kínál. De másodszor azt is érdemes megfontolnunk, hogy nincs az a meghökkentő formaújdonság, amely ne épülhetne be előbb-utóbb egy elfogadott, áttekinthető formarendszerbe. Gondoljunk arra, hogy a rímtelen görög-római költészet után a puszta rím is vakmerő újításnak számított. És ma már sok nemzet költészetében a rímet is túlhaladott díszítménynek tekintik. Vagy költészeten kívüli jelenségnek, amilyen például egy táncdalszöveg. Nemrégen elfogadhatatlan volt a versmondatok sorvégi zökkentése, megtörése, ma már észre sem vesszük. Ady Endre még olyan jelzős szerkezettel is megbotránkozást keltett, mint a „piros dal” például (hiszen az egyik szó színképzetet idéz, a másik hangképzetet), ma már kezdő költőktől is elvárjuk, hogy ismerjék az ilyen váratlan szópárosítások titkát. A formaújdonságok tehát érthetetlenek először, megbotránkoztatnak bennünket, aztán közkinccsé válnak. Először a szakma fogadja be őket, aztán mi, az úgynevezett nagyközönség. De éppen ezért javaslom, hogy ne zárkózzunk el ma. Mert elveszítjük a holnapi befogadás lehetőségét. És reménytelenül magára hagyjuk az írót, a költőt, aki mostanára olyan helyzetbe került, hogy még létezésjoga is kezd kétségbe vonatni. És akiről, bármennyire azt a látszatot kelti is, hogy nem keresi kegyeinket,tudnunk kell: sóvárog azért, hogy megértsük. H a segítünk neki ebben — mi is jól járunk. Mert kell a televízió, kell a hobbi, a különmunka, a nyers-közvetlen információ, a videó, még a fülvédős popzene is kell. De a könyv becsülete nélkül, az irodalom mégoly nehezen elsajátítható létmagyarázata nélkül ebben az információs gazdaságban is szegények maradnánk. Borzongatóan szegények. Mint akiknek sok mindenük van, csak éppen azt nem tudják, hogy ez a sok minden mire való. Faragó Vilmos fl műteremben: Lonovics László Lonovics László, a sík- konstruktivizmus képviselője. Ez a stílus egyszerű mértani formák és síkok térbeli megjelenítésével foglalkozik. Maga a művész vallja, hogy ez a fajta művészet nem mély társadalmi problémákra keres választ, de éppen a mai társadalomhoz nagyon is hozzátartozó, a gyakorlati életben is alkalmazható lehetőségeket rejt magában, amelyek felhasználhatók például az építészethez kapcsolható társművészetként. Ezek a művek a szitanyomás technikájával készülnek. A munkafolyamat a következő: Az első szakaszben a grafikai lehetőségek keresése számtalan vázlatrajzon keresztül valósul meg. E rajzokból választja ki a művész azt a formát, amelyet sokszorosításra alkalmasnak vél, s a kiválasztott formát rajzasztalon szerkeszti meg. A rajz egy átlátszó filmre kerül (felső kép). A következő szakaszban egy fakeretre felfeszített szitaszövetet fényérzékeny, tejfölös sűrűségű anyaggal — emulzióval — ken be a művész (középső kép). A szitaszövet nyílásai ezáltal eltö- mődnek. Mikor az emulzió megszárad, az előbb említett átlátszó filmre ráteszi a szitaszövetet, és a filmen keresztül körülbelül négy percig átvilágítja azt. A fény hatására az emulzióban kémiai átalakulás történik és le- moshatatlanná válik. Ahol az átlátszó film fekete vonalai a szitaszövetet megóvták a fénytől, onnan az emulzió vízsugárral eltávolítható. A szita rákerül a nyomóasztalra. A művész festéket önt a szitaszövetre, elteríti, majd átpréseli az úgynevezett rakelkéssel a szita alatt lévő papírra. (Ezt a kézi sokszorosító műveletet látjuk az alsó képen.) Ugyanaz a forma, több színvariációban is elkészít-' hető. A színek egymás mellé kerülése további kísérletezésre ad ösztönző tapasztalatot. A színek és a formák furcsa találkozásai az alkotó számára is meglepő érdekességeket tartogatnak. Ha egy kép több színnel készül, akkor természetesen a színeknek megfelelő számú film és szita szükséges. A sokszorosítással általában tizenöt-húsz példány készül, melyeket számozással és aláírással hitelesít a művész. U.T. Fotó: GáL Edit Jubilál az eleki német Röpülj páva kör Egy évtizede alakult meg az eleki művelődési ház német Röpülj páva köre. Az évfordulót holnap, február 6-án este ünnepük meg a művelődési ház 14-es számú klubtermében. Megnyitó beszédet Szántó István, Elek nagyközség Tanácsának elnöke tart. Visz- szaemlékezésekre is alkalom nyílik ezen az összejövetelen. És van mit felidéznie Gábor Ferenc klubelnöknek és Nyisztor Györgynek, a csoport vezetőjének, hiszen nem egy elismerésben volt már részük az eleki német Röpülj páva kör tagjainak. A hétfői rendezvényen persze bemutató műsort is tartanak az ünnepeltek, de helye lesz a baráti beszélgetésnek, a zenének, és a táncnak is. Ám az est legemlékezetesebb pillanata bizonyára az lesz, mikor másodszor is átvehetik a „Szocialista kultúráért” kitüntetést. Rock-börze ’84 A KISZ Békés megyei bizottsága, a Megyei Művelődési Központ és . a Kulich Gyula Ifjúsági és Üttörőház 1984. március 24-én másodízben rendezi meg könnyűzenei seregszemléjét, a rockbörzét, melyre a szólisták és együttesek a könnyűzene bármely ágában (hagyományos tánczene, disco, country, rock, jazz stb.) nevezhetnek. Nevezési lapok a békéscsabai Kulich Gyula Ifjúsági és Üttörőházban igényelhetők (5600 Békéscsaba, Der- kovits sor 2.), s erre a címre kell eljuttatni azokat 1984. február 27-ié, egy minimum 8 perces, az együttes vagy a szólista produkcióját bemutató magnókazetta kíséretében. A legszínvonalasabb kazetták beküldői részt vehetnek a mezőmegyeri Arany János Művelődési Mázban rendezendő versenyen, melyen a fellépők teljesítményét az ŐRI, a Hanglemezgyár és a Magyar Rádió szakemberei értékelik. A versenyen az együttesek 15—25 perces programmal szerepelhetnek, s a műsoridőnek legalább felét eddig még be nem juttatott daloknak kell kitennie. (Ezek a követelmények a magnókazettára nem vonatkoznak!) A szólisták műsorideje 8—15 perc, ebben legalább egy magyar nyelvű dal szerepeljen. A hangosító berendezéseket a rendezők biztosítják, minden fellépő egyórás lehetőséget kap a felszerelés kipróbálására. A szólistáknak a kísérő zenészeket maguknak kell biztosítaniuk. A seregszemlén az értékes díjak mellett a zsűri a legjobb egyéni teljesítményt és a legsikeresebb saját dalt külön díjazza. Részletes felvilágosítást, előzetes segítséget az ifjúsági és úttörőház nyújt levélcímén, vagy a 06- 66/25-211-es telefonon. Tü a szénakazalban MOZI Vajon miért gyűlöljük a kígyót? Mert kiismerhetetlen? Mert okos? Mert számító? Akadnak, akik mégis keresnek és találnak benne humánus vonásokat. Csak egy- . re nem gondol senki: hogy a kígyó így van programozva! Nos, az embernél azért nem ilyen egyszerű. A génekbe ültetett tulajdonságok formálhatók. Ki tehet róla, hogy Tü, a náci Canaris tengernagy által kiképzett szuperkém — legalábbis eleinte úgy tűnik —, egyáltalán nem rendelkezik semmiféle meleg emberi tulajdonsággal? Él és öl. Él félelem nélkül, öl' lelkiismeretfurdalás nélkül, Véletlen lehet-e, hogy a tömeggyilkosok mindig sivár gyermekkorukra hivatkoznak? Véletlen lehet-e, hogy halálában azért tud némi emberi vonást felcsillantani a náci birodalom e kitűnően képzett katonája is? Mindössze ezek a gondolatok maradtak meg bennem a film vetítése utáni néhány órában. Mert maga a történet — amely a második világháború utolsó éveinek Angliájában játszódik — meglehetősen bagatell. Ken Follett krimijéhez a forgatókönyvíró, Stanley Mann és Richard Marquand, a rendező megpróbált hozzátenni valamiféle korrajzot. Talán azért, mert érezték, hogy a kémtörténet nem több, rüint egy a 'tucatból. Sajnos, a meglehetősen izgalmas történelmi korról nem sikerült egy-egy felvillantással egységes képet adni. Talán csak azok értették, milyen zűrzavaros idők voltak azok, akik maguk is átélték. Jobban sikerült a film központi figurájának (hősről itt nem beszélhetünk) jellemrajza. De ez sem a film készítőinek, hanem elsősorban a kitűnő színésznek, Donald Suther- landnek köszönhető. Ha valami igazán élvezetes és maradandó ebben a filmben, az az ő remek játéka. Egy-egy finom arcmozdulatán, de még a mozdulatlanságán is átsüt különleges egyénisége. A történet többi figurája — a lakatlan sziget kissé érzelgős szépasszonyán kívül — csupán epizódszerephez jutott. Érdekes módon közöttük, valahogy mégis hősfélévé emelkedett ez az embertelen. magányos gyilkos, hisz nem talált igazi ellenfélre. Csak a jelzés fokán voltak jelen az angol nyomozó hatóságok, mások pedig körülbelül akkora veszélyt jelentettek számára, mint oroszlánnak a bolha. Hogy végül mégis elbukott, az semmi másnak nem köszönhető, mint saját gyengeségének. Hisz számtalan alkalma lett volna megszabadulni az asszonytól, akiben a félelem feltámasztotta a vakmerőséget, mi több, az ölés képességét. Kár ezért a történetért. Ha jobb kezekbe kerül, lehetett volna belőle mondjuk „A sakál napja” színvonalú film is. így pedig még a jó krimi izgalmát sem élvezheti a néző maradéktalanul, hisz minden kezdettől fogva tisztázott. Csak az utolsó negyedóra hoz némi feszültséget: ám a találgatásoknak — vajon Tü jó (mert ilyen is van), vagy rossz énje kerül fölénybe — nincs különösebb értelme. Valójában mégis kezdettől fogva szokványkrimi ez, s a bűnügyi történetek happy endjével, a rossz bukásával, a jó győzelmével végződik. Csak egy baj van: hogy mindennek sajnos, nem sok köze van a valósághoz. — gubuez —
