Békés Megyei Népújság, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-17 / 218. szám
1964. szeptember 17. 4 Csütörtök Emlékezés Puskás Tivadarra A ház előtt nyikorog a felvonó lánca, csattan mikor megáll, s a talicskából ropogva hull ki a sóder. — Az ipari tanulók hol vannak ? — Lehet, hogy a pincében... Az embereik megállnaík az utcán, egy pillanatra felnéznek a békéscsabai Szent István téren felhúzott új házra, amelynek be. tongerendái között piroslik a tégla. Egy kábelben majdnem felbukom, a pince választótéglafal kockái átengedik a fényt, s bent halk duruzsolás. Jöttömre nem bolyául meg a „méhkas”. Bogár László és Hoffmann Mihály művezető invitál beljebb. — Brigádmegbeszólés? — Annak is lehetne nevezni. A pincehelyiségben egy hosszú asztal, mellette néhány ácsolt pad, a falon szögek, rajta szerszámok, a sarokban pedig műanyag csövek és a mennyezetről lóg le egy villanykörte. — Üljön ide — csinálnak helyet az asztalnál — és kérdezzen. — öfc a tanulók — mutat körbe Hoffmann elvtára, velük folyik a kísérlet. — Kísérlet? — Igen, mert itt akarjuk bebizonyítani, hogy a tanulóképzést össze lehet kötni a jó szakmunkásképzéssel, a munka megszeret, tetésével és elsajátításával is. — Nézzen rá — mutatnak egy fiúra —, most ő teljesen elkeseredett, őt most másik helyre „irányították” és szinte siratja a brigádot. S brigád tagjai 15—16 évesek. [Vezetőjük Bogár László, 58 éves, 1922-ben szabadult. — Szívesen foglalkozok a gye- rekekkel; szorgalmasak, s lehet velük dolgozni.1- — Én harmadéves vagyok — mondja Zsilkó Lajos magyarbán- hegyesi fiús A többség elsőéves, ők most ismerkednek a szakmával. A két Petrovszki mikor bemondja ne. Vét, derül a brigád. Hogy a csodába ne: egy brigádban két ugyanA Tatabányai Szénbányászati Tröszt üzemei 18-tól 45 éves korig munkavállalókat vesz fel telj esítménybérezéssel. Felvétel esetén szállást és étkezést kedvezményes áron biztosítunk. Jelentkezni lehet a Tatabányai Szénbányászati Tröszt munkaügyi osztályán 1197 azonos nevű sok ugratás forrása lehet. — Becsaptatok már valakit? — Nem — mondja Petrovszki II, nincs is rá idő. A brigád most a Szent István téri építkezés gépészeti szerelési munkáit végzi. Szerelik a csöveket a vízvezetékhez, s majd nemsokára beállítják a fürdőszobaberendezéseket. A harmad- és a másodéves tanulók jól dolgoznak. Dicséri is őket Bogár László. Különösen Várai Lászlót, Ancsán Pált és Zsilkó Lajost. — Itt határidőre befejeződik az építkezés? — Rajtunk nem múlik, ha a kőművesek kész lesznek, úgy mi a szerelést még akár határidő előtt is be tudnánk fejezni. e A brigád legelevenebb tagja Várai László. Öt faggatom. — Mi lenne, ha hirtelen kineveznének igazgatónak? — Hát... — lepődik meg, de aztán folytatja —, biztosan megnézném az építkezéseket sűrűbben^ — Láttátok már az igazgatót? — Még nem — válaszolják a harmadéves és a másodéves tanulók. — Én csak elmennék a tanulók, hoz is — magyarázza most már szenvedélyesen Várai László —, mert csak mi leszünk majd a munkások... — Hány napot töltőtök iskolában? — Kettőt — hangzik kórusban a válasz. — Na, indulás gyerekek, nézzük, ki miből él — szól Bogár László s a brigád szededőzködik, párosával vagy éppen hármasával elindulnak az emeletekre dolgozni. A kis Ldszkai szőke hajával örök móka- mesterként ugratja a többieket, lenn az udvaron pedig két elsőéves tüzet gyújt, melegítik a szúr. Kalinkowski íróasztalán az ügyész néhány jegyzetet és a joggyakornok által készített betűrendes kimutatót talált a dokumentumokról, amelyeket bizonyára a vádiratnál használt. Az idős hölgy igazat mondott. Az aktatáska nem volt a szobában. Kalinkowski magával vitte. Mi történhetett az aktatáskával? Erre a kérdésre az ügyész a Hoza utcai kórházban akart választ kapni, de az orvosok nem engedték be a beteghez. Kalinkowski még mindig eszméletlen volt. Jerzy Kur megtalálta az orvost, aki a beteget a kórházba szállította. Az orvos emlékezett, hogy a beteg az utcán feküdt, és a feje alatt táska volt, de nem sárga, hanem fekete. Az ügyész gyötrődve tért visz- sza irodájába, ahol a portás közölte vele: a „főnök” már néhányszor telefonált, sőt a titkár, nőjét is elküldte azzal a kéréssel, mihelyt az ügyész visszatér, azonnal menjen hozzá. A „főnök” Kalinkowski balesetéről már tudott, mivel a titkárnője vette fel a kagylót, amikor a mentők telefonáltak. Az elveszett dokumentumokról pedig a „pletyka-posta” már értesítette. Ezek után mi sem természetesebb, hogy az ügyészhelyettes félénken lépett be felettesének dolgozószobáj ába. kot. Néhány perc múlva pedig elkeseredetten mondják: —í Laci bácsi, ez nem sikerül. — Terítsétek ki, s kezdjetek hozzá újra. — A két fiú fogja a vödröt, s hozzákezd újra a munkához. Lehet, hogy nem új, ami a Szent István téri építkezésen van. De az mégis jó, hogy ai építőipari vállalat ebben az évben a szerelőszakmára már hat elsőéves tanulót szerződtetett és velük pedig úgy foglalkoznak, hogy valóban megszeressék a szakmát, hogy amikor már tudnak, önállóan is dolgozhatnak. Lehet, hogy lassab. ban haladnak a szakmunkásoknál, de a szakma fortélyait éppen a maguk kárán tanulják meg. Nem tengnek-lengnek az építkezésen, érzik, hogy munkájukra szükség van s felelősséget éreznek az épülő házért. És ez a legtöbb. A vajdasági ügyész figyelmesein hallgatta Jerzy Kur elbeszélését. A sok éves együttműködés után nagyon jói ismerte, és tudta: milyen lelkiismeretes és jó munkatárs az ügyészhelyettes. Jó véleménye volt Zygmunt Kalinkowskiról is, akit mint fiatal, képzett jogászt, tehetségesnek tartott. Kalinkowski az első vizsgáit letette és tulajdonképpen már nem is volt jog- gyakornok, csak a kinevezésére várt; a plocki ügyészségre akart visszamenni. Ha Kalinkowski haza vitte az aktát, akkor — nem vitás — megszegte a hivatali szabályokat, ezt azonban nem rossz szándékból tette, hanem azért, hogy befejezze a munkát. Az ügyész beismerte: talán ő maga is hibás. Talán nem eleget „hajtotta” a hozzá beosztott ügyészeket, hogy minél gyorsabban fejezzék be az ügyet? • Igaz, a főügyészség meg őt sürgette; a sajtó viszont a főügyészséget „támadta”, hogy az utóbbi esztendők egyik legnagyobb és legötletesebb manipulációját — a „fehér gengszterek” Százhúsz évvel ezelőtt, 1844- ben született Puskás Tivadar, az első telefonközpont megalkotója. Általában ez a lényege a róla írott megemlékezéseknek, sőt olykor még az is előfordul, hogy — merő tévedésből — nem a telefonközpont, hanem a telefon feltalálójának nevezik. Ha végiglapozzuk Puskás Tivadar életrajzíróinak műveit, az írásokban — amelyek rendszerint születési vagy halálozási évfordulókra, íródtak — bizonyos ismétlődéseket fedezhetünk fel. Ugyanakkor — a múló évek arányában — új beállításban, munkásságát egyre tágabb, átfogóbb körben értékelik. Ragaszkodva a legfontosabb, immár kultúrtörténeti tényékhez, Puskás Tivadar érdeme, hogy 1881. május elsején a mai József Attila utcában (akkoriban Fürdő utca 10 alatt) egy harmadik emeleti helyiségben forgalomba helyezték az első magyar telefon- központot. A berendezés végeredményben egyszerű volt, a beszélő feleket úgynevezett keresztlemezes váltók kapcsolták össze dugaszolók segítségével, amelyeket telefonos kisasszonyok kezeltek. Az elv tehát egyszerű, de a kezelés bonyolult volt, mivel a hívó félnek egyrészt a hívott nevét és telefonszámát is be kellett mondania, ugyanakkor semmi sem jelezte, ha a telefonbeszélgetést befejezték. Ezek a hátrányok főleg a telefonkezelőt érintették, mivel fejben kellett tartania minden előfizető nevét és telefonszámát, — tegyük fel — az összes vonalon beszéltek, folyton meg kellett szakítania a vonalat, hogy megtudja, tart-e még a telefonbeszélgetés. Ha Puskás Tivadar életrajzából mai tanulságokat keresünk, elsősorban műszaki előrelátását kell kiemelnünk. Oly korban élt, amikor nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában idegenkedtek és furcsának tartották a tengeren túli technika bűnügyét — a mai napig nem sikerült kinyomozni. — Két lehetőség van — mondta az ügyészség főnöke. — Az egyik: holmi kis alkalmi tolvaj „megfújta” a táskát, akkor biztosan megtaláljuk valahol az ütvén vagy... Vagy pedig: a baleset nem volt véletlen, hanem Kalinkowski ellen elkövetett merénylet, hogy megszerezzék tőle a dokumentumokat. Természetesen, ez utóbbi esetben sokkal nehezebb lesz megtalálni a táskát. Ami Kalinkowskit illeti, azt hiszem, még akkor sem tud majd sokat mondani az eset_ ről, ha visszanyeri emlékezőképességét. Mindenesetre valamennyi mozzanatról értesíteni kell a rendőrséget. Kezdjék el a hivatalos nyomozást az átkozott sárga táska felkutatására. — Legjobb lesz, ha az ügyész úr értesíti a rendőrfőparancsnokságot. Van ott egy barátom, még a közös egyetemi évekből: Krzy- zewski őrnagy. Kérje, hogy ezt az ügyet neki adják. — A rendőrfőparancsnoksáújdonságait. Amikor például Bell bemutatta telefonját Erzsébet királynénak, korabeli újságok riportjai szerint a királyné igen örült a bemutatónak. Bell felkérte, hogy mondjon néhány szót a mikrofonba, a királyné azonban visszautasította: „Csak nem beszélgetek egy dróttal...” — mondta. Puskás Tivadarnak nehéz küzdelmet kellett vívnia azért, hogy amit előre látott, a telefon szükségszerű elterjedését, mások is tudomásul vegyék, elismerjék. Az első telefonközpontnak alig akadt előfizetője. Bámulatos, hogy például a kereskedelem, a rendőrség, s az államapparátus mennyire késlekedett a telefonközpont jelentőségének felismerésében. Az első vonala egy újságnak, a Pesti Hírlap szerkesztőségének volt Budapesten. Ha Puskás Tivadar olyan fajta feltaláló lett volna, mint amilyen az egyébként zseniális Jedlik Ányos volt, aki fiókjában tartogatta találmányait, hazánkban a telefon nyilván külföldi kezdeményezésre vert volna gyökeret. Puskás Tivadar nemcsak a telefonközponttal foglalkozott, nemcsak a telefonhírmondó nem is olyan régen megszűnt intézményét tervezte, és valósította meg, hanem egyéb műszaki újdonságok is lekötötték figyelmét. Német, svéd és amerikai szabadalmai voltak, életcélja pedig a hazai műszaki fejlesztés időszerű kérdéseinek felvetése és megoldása volt. Céljai megvalósításáért küzdött maradi mérnökökkel, veszekedett begyepesedett háztulajdonosokkal, akik például nem engedték meg, hogy házuk tetejét Puskás „elcsúfítsa” vezetékével. Ebben a harcban őrlődött fel és halt meg 1893 márciusában, amikor a telefon központnak Budapesten mór 2500 előfizetője volt. Ez a szám az automata telefonközpontok bevezetéséig 40 ezerre növekegot keressem meg? — Az ügyész kissé tétovázott. — Nem érdekli azokat ilyen apróság. Különben is a „Mostowski Palotában” nem szeretik, ha megkerülik őket. — Ezt majd én elintézem valahogy — mondta az ügyészhelyettes. — Most úgyis szabadságolások vannak. Sok a munkájuk és kevés az emberük. Szívesen lemondanak egy esetről. Ha pedig az ügyész úr a rendőrfőparancsnokságon felhívja Wlochowicz ezredest, ő szívesen a kezünkre játszik. Az őrnagy- gyal meg én magam beszélek, hogy vállalja el az ügyet. Hiszen abban a táskában volt a bécsi levél és az, akinek a levél a birtokában van, a „Donau- bank”-ból 80 ezer dollárt inkasszálhat be. A „fehér gengszterek”, csak ők szervezhették meg ezt a merényletet, s biztos próbálják felvenni a pénzt. — De hisz a „fehér gengszterek” minden fontosabb embere már ül — ellenkezett még az ügyész. — A főkolomposok ülnek, de vajon mindet elfogtuk? Erről nem vagyok meggyőződve. Marios zek főkönyvelő még nincs a kezünkben. A körözőlevél eddig nem járt semmiféle eredménynyel. (Folytatjuk) Jorzy Edigey: A csekk Fordította: Bába Mihály (—czl—) dett. Szluka Emil
