Petőfi Népe, 1993. szeptember (48. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-15 / 215. szám

1993. szeptember 15., szerda 7 TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! Kedves Olvasóink! Az utóbbi hetekben megszaporodott azoknak a leveleknek a száma, ame­lyekben feladóig különböző, a bíróságok előtt még folyamatban lévő, vagy már befejezett ügyekben kérik segítségünket, közbenjárásunkat. El kell mon­danunk, hogy sem polgári peres ügyekkel, sem bűnesetekkel ebben a rovatban nem foglalkozunk, a bíróságok — az eset körülményeinek ismeretében — hozzák meg döntéseiket. Ezek ellen legtöbbször perorvoslatnak van helye. Ugyancsak nem tudunk olyan levéllel foglalkozni, amely általánosságban veti fel például a telefondíjak „rendezésének” szükségességét, de se monogramm, se dátum, se lakhely nincs a borítékon. így az illetőnek levélben sem tudunk válaszolni. Szintén nem tudunk mit kezdeni annak a hölgynek a soraival, aki egy költeménnyel kereste meg szerkesztőségünket, kérte annak közlését, Szívesen adunk helyet viszont azoknak a leveleknek, amelyek közérdeket vagy jogos egyéni érdekeket taglalva Íródnak névvel, címmel ellátva. Felháborító körülmények! A Petőfi Népe szeptember 6-iki számában megjelent A Platán lakóit szégyellik az utcára vinni című írá­sukra szeretnék reagálni. Jóllehet, én soha nem jártam a Platán szociális otthonban és környékén, de felhábo­rítanak azok a körülmények, ame­lyekről a cikkben szó van. Hogyan történhet meg egyáltalán a mai jogál­lami Magyarországon, hogy valakit erőszakkal, rendőri segédlettel elsza­kítanak a nevelőszüleitől vagy hoz­zátartozójától, ha az a valaki (jelen esetben a 20 éves Szilvi) nem akarja? Még ha beteg is. Ez az ország nem­csak az egészséges magyar emberek hazája. Sajnos el kell fogadni, hogy a betegek többsége munkavégzésre al­kalmatlan, vagy csak kisebb, könnyű munkára alkalmas. Viszont a beteg ember is dönthet a sorsáról, hogy családi körben, vagy otthonban kíván-e élni. A cikkben is olvasható, hogy a Platán otthon nem éppen barátságos, sőt a leírtak alap­ján egyenesen visszataszítóak és em­bertelenek az ottani körülmények. Jómagam is mozgássérült vagyok, és így átérzem a betegek, az ott élő emberek helyzetét. Szerencsére van családom. A Platán otthonban lakók­nak háromszor annyi törődésre, megértésre és szeretetre van szüksé­gük az életben, mint más emberek­nek. A különböző intézetekben vagy szociális otthonokban élőknek is jo­guk van a napi tiszta ruhához, a jó ételekhez, és természetesen ahhoz is, hogy ne csak az intézet belsejét lás­sák, ismerjék éveken keresztül, ha­nem a kinti világot, életet is. Ha Európához akar csatlakozni Magyarország, meg kell változtatni az otthonokban, intézetekben élő be­tegek és idősek helyzetét. Ehhez olyan gondozókra van szükség, akik lelkiismeretesek és átérzik a betegek lelkivilágát, hiszen ők is a társada­lomhoz tartoznak. Tisztelettel: Papp András (Egy húszéves mozgássérült) Helvécia,Korhánközi dűlő 21. Szóhoz sem jutottam az ijedelemtől Nagyon nehezen szántam rá ma­gam az írásra, de végül is úgy gon­doltam, megírom azt az esetet, ami nemrég történt velem egy szombat éjszaka. Elsősorban köszönetképpen írok, de azoknak is, akik a pénzszer­zést szerették volna kipróbálni. • Kalocsai lakos vagyok, itt rís dol­gozom, és mivel háromműszakos a munkám, többször előfordul, hogy az éjszakai órákban kellett hazamen­nem. Mivel a Vörösmarty utcában lakom, így mindig a rövidebb úton, egy ismert szórakozóhely mellett szoktan elhaladni. Kerékpáromat tolva siettem hazafelé, amikor körül­belül száz méterre lehettem a discó­­tól, s észrevettem négy tizenéves fiút, akik a járdán állva hangosan ká­romkodtak, szidtak valakit. Meggyorsítottam a lépteimet, hogy mielőbb kikerüljem őket. De amint melléjük értem, megszólítot­tak, hogy „hová mész anyukám?” Pillanatok alatt körülállták és ötszáz forintot követeltek, mert pénz nélkül nem engedik be őket a discóba. A szívem a torkomban dobogott, a tás­kámat a kezembe kaptam, a biciklit elengedtem, s az nagy csörrenéssel eldőlt. Ez volt a szerencsém. A zajt ugyanis meghallották a dis­­cóban, és két nagydarab fiatalember közeledett felénk gyors léptekkel. Már csak pár lépésre voltak, amikor a tizenéves támadók észrevették őket, és négyen négy felé szaladtak. A két fiatalember odajött és megkér­dezte, van-e valami baj, miben segít­hetnek? Én az ijedtségtől szólni sem bírtam, csak olyasmit dadogtam, hogy semmi probléma. Ők erre gyor­san visszamentek a discóba. Otthon elmeséltem a férjemnek, mi történt, s ő megpirongatott, hogy legalább miért nem köszöntem meg a két fiatalembernek a segítséget. Na­gyon elszélgyelltem magam, mert igaza volt. De a nevüket megtudtam, és így utólag szeretnék köszönetét mondani Vörös Lászlónak és Koller Zsoltnak. Persze megtudtam az egyik támadó nevét is, de ha olvassa ezt a levelet, magára ismer barátaival egy­ütt. Azt kívánom nekik, hogy édes­anyjuk soha ne kerüljön ilyen hely­zetbe, mint amilyenbe én kerültem miattuk. Kiss Györgyné, Kalocsa Vörösmarty utca 4 Kárpátaljai gyerekek Október végén érkezik Magyaror­szágra a Szent István Alapítvány au­tóbusza szegénysorsú kárpátaljai gyerekekkel. Nem ez az első eset, hi­szen már a tizenhatodik autóbuszról van szó. Minden esetben családok látják vendégül a gyerekeket, akik bizony soványak, rosszul öltözöttek. Most is keressük azokat a családokat, amelyek erre a kéthetes vendéglá­tásra vállalkoznának. Az autóbusz Budapestre érkezik. Fel kell utazni a gyerekekért. Sajnos, a fővárosból való utazás költségeit a vendéglátónak kell fedeznie. A gyé­rekek általános iskolások. Terveink szerint, ha lenne elegendő befogadó család, október végétől egészen ka­rácsonyig kéthetenként hoznánk egy-egy csoportot. Karácsonyra pe­dig akár több autóbusznyi gyereket is áthozhatnánk. A vállalkozókat arra kérem, levél­ben jelezzék szándékukat. Mindenki névre szóló értesítést kap. A levele­ket a következő címre kérjük: Szent István Alapítvány, Budapest, Etele út 23. Irányítószám: 1119. Átányi László az alapítvány elnöke • Ne edd meg a jövőmet! AZ AJTÓNK NYITVA ÁLL ELŐTTED Nálunk hagyomány a táborszervezés Szeretnénk, ha lapjukban gyak­rabban kapnánk hírt a diákönkor­mányzatok munmkájáról, az általá­nos iskolás gyerekek tanórán kívüli tevékenységéről. Iskolánkban 1991-ben alakítottuk meg a diákönkormányzatot, amely elég jól működik. Tevékenysége ki­terjed az iskolai élet minden terüle­tére, tervez, szervez szabadidős és nyári programokat. Igyekszik a gyermekek életét gazdagabbá, szebbé tenni. Talán a nyári tábor szervezésében a legsikeresebb a te­vékenységük. Nálunk hagyomány, hogy már ok­tóbertől megkezdjük táborszervező munkánkat. így történt az elmúlt ta­nítási évben is. Nyári táborunk első alkalommal kívánt lehetőséget nyúj­tani harminc erdélyi magyar cserkész és a velük együtt érkezett 2-3 kísérő táborozásához. Mityók János címzetes esperesünk önfeláldozó munkája nyomán szoros barátság alakult ki az erdélyi Gyi­­mesfelsőlak és Tataháza lakossága A kecskeméti rendőrségen tapasz­talt ügyfélfogadásról számolt be mi­nap egy lakiteleki olvasónk. De má­sok is jelezték már: az új épület új ügyfélfogadójában enyhén szólva „hagyományos” az ügyintézés. „A véletlen úgy hozta, hogy egy­más után többször is megfordultam a kecskeméti rendőrség ügyfélszolgá­­' latán. Először akkor, amikor lakcím­­változás miatt a motorom forgalmi engedélyét kellett javíttatnom. Egy délutánba belefért: 13-tól 16 óra 30-ig álltam csak sorba ezért. Nem sokkal később — gázüzem miatt — újra kellett vizsgáztatnom a kocsimat. A menete a következő. Ugye, a rendőr leszerelte a rendszá­mot, a vizsgára viszont el kellett vin­nem. Ehhez a kapitányság ügyfél­­szolgálatán sorban álltam. Egy dél­után kiváltottam, majd másnap vizsga. A vizsga nem sikerült, vi­szont ha visszaviszem a három napra kiadott rendszámot, az újabb két dél­utánt vesz el az életemből. Kockáz­tattam, nem vittem vissza, és jól tet­tem, mert a pótvizsgán megfelelt a kocsi. így most már csak azért kellett sorbaállnom ismét, hogy a forgal­miba a rendőrségen bevezessék: ér­vényes. Nem panaszkodhatom, két órán belül sikerült. Olyannyira örültem, hogy meg sem néztem, mit vezettek az okmányra, visszatettem a tokba. között. Sokan látogattak el hozzánk, s községünkből is több alkalommal vendégeskedtek gyerekek és felnőt­tek Gyimesfelsőlakon. A barátság elmélyítésére, a nemzetközi és ifjú­sági kapcsolatok fejlődésének előse­gítésére gondoltunk, amikor a hatá­ron túli magyarokkal kívánt diákön­kormányzatunk tíz napot eltölteni. Önálló táborunk Káptalanfüreden volt augusztus 7-17 között. Iskolánk biztosította a szakácsokat, a kísérő nevelőket, a tataházi szülők a főzés­hez szükséges nyersanyagot. A pol­gármesteri hivatal vállalta táboro­­zónként 1 500 forint üdülési díj be­fizetését. De nagy gondunk volt az erdélyi cserkészek táborozási díjának előteremtése, mivel olyan nehéz anyagi körülmények között élnek, < hogy fizetni nem tudnak. A pályázati megoldást választot­tuk, s azon felül dr. Mádl Ferenc mű­velődési és közoktatási miniszterhez fordultunk. Az ő segítségével a Mi­niszterelnöki Hivatal Ifjúsági és Ko­ordinációs Titkárságától kaptunk 200 • Lehet, hogy rendőr mestervizs­gán lesz tantárgy olvasónk for­galmi engedélye? Másnap Pest megyében rendőr iga­zoltatott. Nézte, forgatta a forgalmit, és csak kiderítette, hogy nem érvé­nyes. Tényleg nem volt az. Az előző napi dátumot az ügyintéző úgy ve­zette be, mintha aznap járt volna le a műszaki. Sikerült megúsznom, hogy kétezer forintot fizessek a helyszí­nen, miközben még annak a lehető­ezer forintot, az minisztérium etnikai és kisebbségi főosztályától 60 ezer forintot, a Bács-Kiskun megyei Üdültetési és Vagyonkezelő Rt.-től 30 ezer forintot. Táborunkban 38 erdélyi, 64 tata­házi gyerek és kísérőik töltöttek II csodálatos napot. Programunkban közös daltanulás, néptáncbemutatás, táborkamevál, 6-10 kilométeres gya­logtúrák, vonatkirándulás, ismerke­dés a környező településekkel. S a legfontosabb: amikor csak lehetett, fürödtünk. Kedves mozzanata volt a tizenegy napnak a zászlófel- és levo­nás, valamint a tábortüzek. Itt szeretnénk megköszönni mind­azon személyeknek és hivataloknak a segítségét, akik és amelyek lehe­tővé tették számunkra a táborozást, abban támogattak. A táborozás vé­gén így búcsúztunk az erdélyi gyere­kektől: „Az ajtónk nyitva áll előt­ted...” Reméljük jövőre is bejönnek rajta határon túli barátaink. Tataházi Általános Iskola táborvezetősége ségét is kilátásba helyezte a Pest me­gyei rendőr, hogy leszereli a rend­számot. Lényeg az, hogy elengedett, és újra a kecskeméti ügyfélszolgá­latra mehettem. A java csak most jön: Az ügyintéző fél napi sorbanállás után elmondta, hogy ki kell állítanom egy I.-es számú adatlapot, és fizet­nem kell 500 forintot, mert betelt a forgalmi engedély. Namármost azért telt be, mert ő három rubrikán ke­resztül bélyegezte be előző alka­lommal a hibás dátumot. Aki járt már bármilyen ügyben a rendőrségen, az tudja, hogy szeren­cséje van, ha egy délután vagy dél­előtt végez. A gyakorlat az, hogy sorbanállás után beszedik az okmá­nyait, vár egy-másfél órát, akkor közük vele, hogy mit kell tennie. Ilyenkor kelnek útra a postára az ügyfelek, fizetnek, majd igyekeznek vissza a rendőrségre, és újból egy-két óra sorbanállás következik. A másik amit nem! értek: pénzért kitöltethetnek ott űrlapokat „vállal­kozókkal”. Ha viszont magam igyek­szem boldogulni, a kitöltésben senki sem segít. A postán például gyakor­lat, hogy a falra kitöltött minta űrla­pokat helyeznek. A rendőrségen tit­kosítják vagy pénzért kínálják az ügyfeleket segítő tájékoztatást.” Gy. L. Lakitelek Omlik a víz! Tisztelt Képviselő Urak! Nézzenek már körül Kecskemé­ten, a Petőfi utca mögötti építkezés­nél, ahol a járókelők maholnap csak csónakon tudnak közlekedni, akkora a víz. Az ottani kút alján ömlik, több ezrek mennek így a semmibe. Ezt nincs aki ellenőrizze? Hiszen annyi rendész van, hogy egymás lábát ta­possák. Az építkezésről oda járnak vízért a munkások, de nem veszik észre, hogy ha nem lenne csatorna a kút mellett, már beltenger keletkezett volna. A köznépnek kell meglátni? Annak idején én írtam be önök­nek, hogy a színházzal szembeni buszmegállóban nincs pad. Megáll vagy tizenkét járat, de padot elfelej­tettek tenni. Hová üljön, aki várako­zik és nehezére esik az állás? B. Kálmánná, Kecskemét Egy kissé felháborodva olvastam aggódva leírt cikküket kedvenc la­pomban. Sajnos, ez bennem nem ag­godalmat, hanem felháborodást vál­tott ki. Önök ugyanis a havi 40-60 ezer forint fizetésükért a kecskeméti repülőtérrel foglalkoznak behatóan, amihez, úgy érzem, nem tudnak hoz­zászólni, mivel az a honvédelmi mi­niszter úrra és a vezető beosztású tisztekre tartozik. Ha háború lesz (amitől az Isten óvjon minket), telje­sen mindegy, van-e repülőtér vagy sem. Én magam harminc éve lakom két kilométerre a repülőtértől. Felne­veltem a gyermekem, és nincs külö­nösebb bajunk, pedig a kertünk fölött repkednek a gépek. Ezért ajánlanám, hogy azzal fog­lalkozzanak, amivel kell. Például az önkormányzati épület félemelet 9 és 10-es szobájában található állapo­tokkal, hogy két és fél hónap alatt sem kapják meg az emberek az ápo­lási díjat, vagy a munkanélküli se­gélyt. Azt mondják, szabadságolás van, és sok a beadvány. Javasolnám a képviselő uraknak, hogy a fizetésü­kért üljenek be ebbe a két irodába, és segítsék ki az ott dolgozókat nehéz helyzetükből. A munkanélküli leg­alább harminc nap alatt megkapná azt az 5 300 forintot, és Önök, uraim, megdolgoznak a pénzükért. Vagy talán nincs igazam? Én is csak kérdezem. Tóth Józsefné, Kecskemét (Teljes cím a szerkesztőségben.) AJÁNDÉK A MATÁVTÓL Mit számlál a távbeszélő számlálója? Szomorú eseménysorozat készte­tett arra, hogy ezt a levelemet megír­jam. Mivel az igazságomat hiába ke­resem, így legalább hadd tegyem közzé ezt az embertelen szolgálta­tást, hátha másoknak, akik ugyan ebbe a csapdába estek, kinyílik a szemük, és fel mernek szólalni. 1993. áprilisában megkaptam az OTP-től a lakossági betétszámla-ki­vonatomat, s megdöbbenve tapasz­taltam, hogy februárban a MATÁV „megajándékozott” egy 15 073 fo­rintos telefonszámlával. Természete­sen Baján panaszt emeltem a számla összege ellen. Néhány napra Irá — anélkül, hogy bárki is kijött volna a helyszínre vagy megkérdezett volna — megkaptam a választ, hogy a számláló jó, minden rendben van. Tovább reklamáltam Kecskemétre, ahonnan kiszálltak, több dolgot megvizsgáltak, kérdéseket tettek fel. A válasz onnan is az volt: rendelle­nességet nem találtak. Panaszommal Szegedhez fordul­tam, de közben megjött a következő számla: 21 427 forintról. Természe­tesen Szegedről nem jöttek el, de küldték a választ a karosszékből, hogy minden rendben, a számlálóra senki nem csatlakozott, a számlák jogosak, az OTP által átutalt összeget nem áll módjukban visszafizetni. A levél végén a Távbeszélő Szabály­zatból is beidéztek, miszerint a fo­gyasztónak kötelessége a számla ki­­egyenlítése, s ha nem értek egyet a kivizsgálás eredményével, polgári pert indíthatok. Közben jött még egy 3 873 forintos számla. 1992-ben 17 587 forintot fizet­tem egész évben. A legkisebb szám­lám 600, a legnagyobb 2 295 forin­tos volt. Külföldre nem telefonál­tunk, nagy távolságra is csak ritkán. A munkahelyemen, ahol sok a távol­sági beszélgetés, telefaxozunk kül­földre is, és havonta körülbelül 6 ezer forintot fizetünk. Hol vagyok én ettől a forgalomtól, és mégis a sok­szorosát fizetem? Azt hiszem, ha a csúcstechnika idején nem tudják megmondani mi­kor hova telefonáltam, érdemesebb lesz visszaállni a kézikapcsolásos rendszerre. Akkor legalább pontosan megtudták mondani, mikor és hova telefonáltam és mennyiért. Jelenleg azonban attól rettegek, hogy meg­érem, egyszer 100 ezer forintos számlát akaszt a nyakamba a MA­TÁV, és én nem tehetek semmit. Nem tudom, hogy ha jó a szám­láló, ha senki nem állt rá a vona­lamra, és én sem telefonálok, akkor mire fizetek ennyit? Az, hogy két­havi fizetésemet kirángatták a zse­bemből, hogy van három gyerekem, az nem érdekel senkit. Ez valahol nem jogtalan haszonszerzés? Mindezt azért írom le, mert nem egyedi jelenség, sem Baján, sem az országban másutt. Több ilyen esetről van tudomásom. Nem kellene ez el­len tenni valamit az illetékeseknek, vagy nekünk kellene együttesen fel­lépni a telefonfantom ellen, akik így jártunk? Németh Mihály, Baja Korsós utca 52/a Címünk: 6000 Kecskemét, Szabadság tér 1/A Akadozik a kézbesítés Kénytelen vagyok problémámmal a nyilvánossághoz fordulni, mert ahol intézkedni kellene, oda sajnos hiába megyek. Előfizetője és ezáltal rendszeres olvasója vagyok a Petőfi Népének. Sajnos, gyakran előfordul, hogy aka­dozik a kézbesítés, mint legutóbb például szeptember 1, 2 és 3-án ( a korábbi eseteket most nem sorolom). Kecskeméten bementem a posta hír­laposztályára, ahol elnézést kértek. Újság azonban továbbra sincs. Mindehhez csak annyit, hogy én nem az „elnézésre” fizettem elő. Tisztelettel: László Antal Kecskemét, Borostyán u.3. Kétszer fizettünk! Negyedikes gimnazista lány va­gyok. Busszal járok egy faluból a gimnáziumba. A minap egy igen fur­csa eset történt velünk. A Tisza Volán Dunaföldvár-Sze­­ged járatával járok haza szerdán és pénteken. A busz most is a szokott időben érkezett. Kevesen voltak a já­raton, és új volt a buszvezető. A busz megállt, kinyílott az ajtó és a sofőr kijelenti, hogy csak azokat a bérlete­seket engedi fel, akik jegyet válta­nak, azzal a magyarázattal adta elő mindezt, hogy ez nem diákbusz. Erre nagy zúgolódás támadt. De nem tud­tunk mit tenni, mivel gyalog nem mehettünk haza, megváltottuk a je­gyet a bérlet mellé. Őszintén mondva nem értem, hogy miért kellett, tulajdonképpen kétszer fizetni. Mert, hogy a busz néha csak azokat veszi fel, akik távo­labbra utaznak, azt megértem, hiszen előfordul, hogy nagy a tömeg. És ezután? Ne vegyünk bérletet, csak jegyet, ami sokkal többe kerül, vagy talán mindkettőt? Tisztelettel: Egy diáklány Köszönet! Még az augusztusi kánikulában történt, hogy a pénztárcámat fent fe­lejtettem a Kecskemét-Kerekegy­­háza között közlekedő autóbuszon. Este, semmi jót nem remélve keres­tem fel az autóbusz vezetőjét, Csábi Ferencet, aki kétségbeesett kérdé­semre közölte: megtalálta a pénztár­cámat. Ezután azt a közel ezer forint benne lévő pénzzel együtt hiánytala­nul visszaadta. Ezúton mondok köszönetét a be­csületes megtalálónak, Csábi Ferenc, Kerekegyháza, Bem utca 22. szám alatt lakó autóbuszvezetőnek. özv.Csorba Józsefné Kerekegyháza Bedő A. utca 25. Jelentkezzen a kislány! Augusztus 19-én Kiskunfélegyhá­záról Kiskunhalasra utaztam autó­busszal. Utazott velünk egy fiatal lány, és amikor leszállt, véletlenül otthagyta az iratait. Mivel azokban nincs más, csak a neve és a személyi száma ( Retkes Andrea, 2771030 4774) elküldeni nem tudom a címére. Kérem tehát, hogy jelentkezzen, akár levélben is a diákigazolványért és az abban lévő pénzért, mert bizonyára mindkettő fontos lehet neki, és nálam megtalálja. Puskás Kálmánná Kiskunhalas, Csiga u. 9. Ügyfélfogadás és bonyodalom a rendőrségen

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom