Petőfi Népe, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-24 / 70. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1990. március 24. A PETŐFI NÉPE CÍME NEM TETSZETT — DE IGAZ A piaci váltás leépítéseket is követel az Agrikonnál Ha pozitív termelési riportot akartunk írni, hosszú esztendőkön keresztül bizton számíthattunk az Agrikonra (korábbi nevén Kecskeméti Mezőgép), megyénk példaadó- an jól működő nagyvállalatára. Az utóbbi időszakban azonban egyre több aggasztó hír érkezett a hajdani sikercégről. Legutóbb, a február 24-én megjelent Petőfi Népében épp e sorok írója számolt be a vállalat konzervgépgyártó üzletágának indulatoktól sem mentes munkásgyűléséről. Ezt követően telefonált Kuczik István, az Agrikon vezér- igazgatója és elmondta: felháborította az újságcikk, majd arra kért, találkozzunk, mert neki is van mondanivalója a témával kapcsolatban. Az elejétől a végéig részt vettem azon a bizonyos munkásgyűlésen és semmi mást nem írtam le, mint ami ott elhangzott — kezdtem a beszélgetést. — Nem is a tudósítással volt bajom, hanem a címmel — mondta a vezérigazgató, majd hozzáfűzte: tudniillik sok mindenről szó volt azon a fórumon, ám az újság első oldalán öles betűkkel ez állt: „A felső szintű vezetők leváltását követelik az Agrikonnál”. — Ez elhangzott a munkásgyűlésen. Nem is egyszer... —Ez igaz, csakhogy ez a cím komoly problémát okozott nekünk. — Nevezetesen? — Egy üzleti tárgyaláson a nyugati partner a jelen lévő vezetőtársam elé tette a Petőfi Népét és rábökött a cimre, majd megkérdezte: „Létezik még az Önök cége? Egyáltalán önök még ott vezetőle?” Képzelheti, hogy lehetett ezek után tárgyalni. Az Agrikon egyébként tényleg nincs könnyű helyzetben, de kérem, alaposabban vegyük szemügyre a körülményeket. — Kezdjük akkor mindjárt a konzervgyártó üzletággal. Úgy tudom, ez okozza a legtöbb problémát a vállalatnak.- így igaz. Ez az üzletágunk egyik évről a másikra elveszítette piacainak több mint a felét. A megmaradó részre pedig 19 százalékos adót vetettek ki. így a jövedelem is odalett. Korábban az volt az elképzelésünk, hogy a másik két stratégiai üzletágunkhoz hasonlóan ebből is leányvállalatot szervezünk. Ám ehhez pénzügyileg meg kellene állnia önállóan a szervezetnek, de erre nem képes. Két megoldás kínálkozott tehát: vagy megszüntetjük, vagy szanáljuk az üzletágat. Ez utóbbi mellett döntöttünk, mivel úgy véltük, nem szabad „leírni” dolgozóink több mint egy évtizedes szellemi tőkéjét, a technológiai és gyártmányismeretét. — Hogyan történik a szanálás? — A meglévő kettő mellé másik két leányvállalatot szervezünk két üzletágból. Ezek nyereségesen működnek, s így az össz-vállalati teljesítmény fedezetet nyújt arra, hogy pénzügyileg rendezzük •'konzerv- gyártásunkat. — Ön az előbb azt mondta, elveszítették ezen a területen piacaik jelentős részét. Sok bírálójuk szerint kisebb lett volna a megrázkódtatás, ha időben hozzáfognak a termékszerkezet-váltáshoz. — Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű! A magyar mező- és élelmiszergép-gyártás nem valós piaci viszonyokra épült. A KGST- integráción belül a szocialista gazdaság igényeihez igazodva nagyméretű gépeket; gépcsaládokat kellett kifejlesztenünk. Olyan 6-8- 10 tonna/órás teljesítményűeket, amelyek csak a szocialista országokban találhattak vevőre. A KGST-szakosodásban való részvételre egyébként központilág erősen ösztönözték az Agrikont is. Ezek után szinte pillanatok alatt totálisan összeomlott a KGST-pi- ac. A hazai restrikciós (pénzszűkítő) gazdaságpolitika, a megváltozott szabályozók megakadályoztak bennünket abbán, hogy nagyobb ütemet diktáljunk; a piaci átállásban. Ezzel párhuzamosan a belföldi piac is összeomlott. A restrikció a hazai keresletet jelentősen visszaszorította. Nehezítette a helyzetet a gyorsuló infláció is. Végezetül e kedvezőtlen változások együttes hatására egyik évről a másikra a 300 milliós nyereségből 80 milliós veszteség lett. — A konzervgép üzletágban bekövetkezett krach Íétszámleépítése- ket is követel. Milyen mértékű ez a leépítés? — Tiszakécskén 140-150 főt, Kecskeméten pedig az eddigi létszámcsökkentéseken túl 120-130 embert érint. A megyeszékhelyi gyárban közülük 30-40 dolgozó talál munkalehetőséget egy új kft- ben. Bár ez, gondolom, az érintetteket nem vigasztalja, de elmondom: a hazai mezőgépipar feltehetően egyharmadának a közeljövőben nem lesz munkája. Tehát a piaci csőd nem csak bennünket sújt. Öt-nyólcezer emberről van szó országosan. A gépiparban hasonló a helyzet. A mesterségesen működtetett gazdasági struktúra összecsuklott. A régi kapacitásokkal nem lehet a valós piaci viszonyok között dolgozni. A létszámleépítés nem népszerű dolog, de olyan időket élünk, amikor népszerűtlen 1 döntések egész sorára kényszerülnek a vezetők. • — Elég lehangoló a kép. Ezek után hogy látja, van jövője az Agri- konnak?- Feltétlenül van! Ám ehhez alapvetően fontosnak tartom, hogy kialakuljon a piacgazdaság követelményeihez igazodó, megfelelő szervezési és vezetési felfogás. A vállalaton belül tovább kell fokozni a szervezetek önállóságát. A leányvállalatokból tőke bevonásával rt-ket és kft-ket kell szervez- m. A tőkebevonásra mar at inflációs hátások kivédése miatfás szükség van. Növelni kell a tőkés exportot, mégpedig nem csak a tárolástechnikai üzletágban, amely amúgy is erre a piacra épül. Igaz, a tőkés piacokra való bejutásra legalább két-három évre van szükség. Ugyanakkor meg kell őriznünk vezető helyünket á hazai piacon is.. A szocialista országokba - más struktúrában, más elszámolási rendszerben igenis vissza akarunk jutni. Igaz, ma sok váratlan bizonytalansági tényezővel találjuk szembe magunkat, de végül is mégiscsak bent vagyunk ezeken a piacokon. Ez pedig olyan adottság, amelyről nem mondhatunk le. Gaál Béla A követelmények közelítik az európait, a feltételek még nem Unos-untalan azt halljuk, hogy fel akarunk zárkózni a fejlett Európához, be akarunk lépni az Európa-náz kapuján. A kopogtatás előtt azonban általában mély lélegzetet vesz az ember, felkészül. A felkészülés pedig sok kisebb- nagyobb gyakorlati megoldással jár. így erőteljes minőségi követelményszintek felállítása, azok betartása. Mint például a Közös Piac tagországaiban legalább a minimális követelményszintet teljesíteni kell a tej átvételénél. Az első ellentmondás a laikusnak is feltűnhet. A tejből készült késztermékek magyar szabványa — a csomagolás kivételével — bizony megállja a helyét a közös piaci mellett. Hogyan lehetséges az, hogy a gyengébb minőségű alapanyagból mégis van jobb minőségű késztermék? Úgy, hogy a termelők—ma már igencsak ösztönözve a minőségre —, a kísérletezéssel is próbálkoznak. 1978—80 között az átvett tej volt fizikai tisztaságában az első osztályú. Ma pedig már a fehérjetartalom sze-' rinti vizsgálatot is megkockáztatja néhány nagyüzem, bár ez még ma náluk sem árképző tényező. Igényesebb átvételi rendszerek A két minősítési forma között eltelt tíz év, és megjelent a követelmények között a gátló anyag visszaszorítása — azaz gyógyszermaradványok kiszűrése — az összcsíraszám, és az úgynevezett szomatikus sejtszám — például a tőgyulladást okozó élő és elhalt kórokozók — csökkentésének igénye. Ami alapot adott a felvásárlási árak minőség szerinti differenciálására is. Sőt az idén már választás elé álltak a nagyüzemek, döntsék el, hogy a tej átvételénél milyen minősítési rendszert alkalmazzanak. Természetesen a korszerűbb, igényesebb rendszert választók kockázata nagyobb, hiszen vagy elérik a meghatározott követelményt, vagy árban nagyobbat „buknak”. Érthető a minőségi szigorítás, érthető az igény á fejlettebb európai szabványszint - még ha csak a minimumé is — megközelítésére. Hála az égnek, vannak, akik ennek megfelelnek. Dunántúlon, így mondják,' akár Minap bevezethetnék a szigorított fehérjetartalom és szomatikus sejtszám szerinti átvételt. Tudni kell azonban, hogy ott mindössze a felvásárolt tejek 20 százaléka az, ami nem a nagyüzemi állományokból származik. Példaként álljon viszont a kecskeméti tejüzem néhány adata: évente beérkezik ide 33,9 millió liter tej, aminek tíz százalékát állami gazdaságok, 42 százalékát a szövetkezetek, és 47 százalékát a háztáji gazdaságok szállítják. Mennyiség és minőség A nagyüzemi állományokból származó tejjel általában nincs különösebb gond, a tartási technológia, a fejés, a tejtárolás technikája szigorú láncba fonódik, aminek eredményességét a laboratóriumi vizsgálatok legtöbbször visszaigazolják. A mezőgazdasági nagyüzemek háztáji koordinációjával mintegy 15 millió liter tej érkezik a kecskeméti tejüzembe. A háztáji gazdaságok között található olyan, ahol 6, de olyan is, ahol 800 liter tejet fejnek naponta. És itt már megmutatkoznak a minőségi különbségek. Még akkor is, ha a két szélsőséges mennyiséget termelő gazda áruját összekeverik. Könnyen belátható, hogy a hat liter tejet fejő termelő nem állhat az előbb említett tartás-, fejés-, tárolástechnika legkorszerűbb szintjén, míg ugyanez bizton feltételezhető a 800 literes gazdaságról. Az is termé-. szetes, hogy nem a hatliteres adja az elvárt követelményszintet. Könnyű lenne azt mondani, nem szükség- szerű a termelőktől minden liter tejet átvenni. Igen ám, de e pillanatban tehát szó sem lehet arról, hogy bárki kedvét el lehessen venni a tejtermeléstől. Biztonság, technika, szaktudás A mezőgazdasági termelésben —^vélhetően — mind nagyobb számban jelennek meg a magán nevezhetjük így is — farmergazdaságok. Ezt mindenképpen figyelembe kell venni, no nem úgy, hogy az elvárásokat csökkentjük, hanem hogy az ő termelésük tételeit teremtjük meg. Persze, ez nem könnyű. Jelenleg felmérhetetlen, hogy hány kisgazdaságban van fejőgép, hol hogyan kezelik a kifejt tejet. Egy bizonyos: a visszajelzések szerint igen kevés a hűtőtartály, a palack, hogy csak a legfontosabb kelléket említsük. Hogy miért nem vesznek ilyet a termelők? Első ok a bizonytalanság. Nincs meg az a vállalkozóknak oly szükséges, a jövőt is meghatározó háttér, amely bizton mutatná, meg lehet élni a tehén- tartásból. A sort a technika felkészületlenségével lehet folytatni, majd a szakmai hozzáértéssel zárni. Ha mindez összeáll — mi mást tehetünk, reménykedünk benne —, Európa kapujában állva a mély lélegzetet végre követheti a kopogtatás, s tejeskannával a karunkon talán a belépés is. Gál Eszter KALMOPIRIN CSIPKERÓZSIKÁNAK? A mezőgazdasági könyvhónap újdonságaiból A dísznövénytermesztők és virágkötő szakemberek kaptak igazán reprezentatív könyvet az idei mezőgazdasági könyvnapon; Balogh András, Bukros Erzsébet, Imre Katalin, Kredits József, Kuhn László és Szabó János munkájaként, Wenszky Ágnes szerkesztésében jelent meg a Mezőgazdasági Könyvkiadónál a Virágkötészet című kötet. A szakma legjobbjai megyénkben Kecskeméten és Kecelen évente, településeink többségében alkalmanként virágkötészeti versenyeken, kiállításokon mutatják be legújabb kompozícióikat, gyönyörködhetünk a csodás virágokban, különleges kötészetben. Napjainkban a virágok iránt megnőtt az érdeklődés. Nemcsak dekorációs elemként jelentős, hanem virágajándékként is elterjedt, részese lett az emberi sorsfordulók eseményeinek és ünnepeinknek is. Ez a növekvő igény új virágkötészeti stílusokat alakított ki, a polgári barokk v^gy biedermeier stílus már a múlt egy-egy felvillanása csupán; napjainkban a modern európai és távolkeleti virágkötészet hódít. A mai, modern kötészeti stílus alaptörvénye, hogy a virágokat formában és színben kialakult egységnek tekintik, úgy rendezik egymás mellé a virágokat, hogy szépségük még inkább érvényesüljön, s követelmény, hogy laza legyen az elrendezés, jól meghatározott formai ps színtörvények érvényesüljenek. A Mezőgazdasági Kiadó 1966-ban jelentette meg az első virágkötészeti könyvét; negyedszázad után az első összefoglaló munka készült el, sok-sok színes és fekete-fehér fotóval, rajzzal. Ez a kötet magába foglalja mindázt az ismeretanyagot, amelyet modern magyar virágkötészet ma magáénak vallhat, közreadja mindazt, amit az elmúlt 25-30 évben virágkötészeink produkáltak. Színvonalas ötvözete az elméletnek és a gyakorlatnak e könyv; sajnos 399 forintos áron. k. m. Az infláció doppingszerei Korábban úgy mentünk vásárolni, , hogy zsebünkben vittük a pénzt, és kosarunkban hoztuk az árut. Most kosarunkban visszük a pénzt, és zsebeinkbe rakott élelemmel terünk haza. Sarriuel- son e klasszikus aforizmája kilép a közgazdaság tankönyvéből, és tízmillió állampolgár eleven tapasztalatává válik. Bár kétségtelen, hogy az infláció évtizedeken át benne volt a honi gazdaságban, s mint a betegség kísérőjelenségét, a lázt, csupán mesterséges szerekkel lehetett csillapítani, most mégis úgy tűnik, mintha nem csak a kalmopirin adagolásával hagyott volna fel a gazdaságpolitika, hanem egyenesen doppingolná az emelőket. Hiszen így ha-/ tottak az év eleji döntések az élelmiszerek árainak felszabadításáról, és egy sor más termék hatósági árának emeléséről. Mindehhez járult a lakbérek emelése, a víz- és csatornadíj bevezetése, amire a koronát a lakáskamatok adójának kitalációja tette fel. Akár reformlépés is lehetne Az inflációgerjesztő csomag egyes elemei különböző indíttatásúak. Az élelmiszerárak felszabadítása akár reformlépésként is felfogható, hiszen az árak* szabadsága egyúttal a verseny szabadsága, a piac szabadsága is. Csakhogy ahol az élelmiszer-termelők — mint árközléseikből is kitűnt — trösztökbe, egyesülésekbe tömörülnek és kartelltörekvéseikkel szemben nem érvényesülnek. —-j mert nincsenek versenytörvények; a fogyasztót védő, az árkartellt büntető jogszabályok, ott a mégoly reformcélzatú árfelszabadítás is más kicsengésű. Sokan vélik, hogy- a már akkor gyengülő kormány a termelési támogatások konfliktusmentes visszavonása érdekében engedett az agrárlobby követelésének. Másfajta kényszernek engedelmeskedett a kormány, amikor felemelte mindannak az árát, aminek révén már addig is jelentős, attól fogva pedig hatalmas arányú lefölözést realizálhat a költségvetés. A benzin, a szesz, a cigaretta es a kelet-európai autók drasztikus drágítása több tízmilliárdot eredményez az ötvenvalahány milliárdos hiány terhe alatt nyögő költségvetés számára, nem utolsósorban abból a célból, hogy valamelyest javítsa a tárgyalási pozíciót a külföldi hitelezőkkel. „Emelkednek a költségeim" Reform, kényszer, gyengeség — számos magyarázat akad a kormány válságáthárító magatartására, de amilyen sokértelműek a lehetséges magyarázatok, olyan egyértelműek a valóságos következmények. Aligha akad termék, amelynek előállítási költségét ne növelné a benzin és az élelmiszerek januári robbanásszerű drágulása, és — ami ennél is nagyobb baj — aligha akad termelő, amelyik ne csomagolhatná be a maga minden hanyagságát, szervezetlenségét, tehetetlenségét az „emelkednek a költségeim” mindent kibíró, lágy és hajlékony fóliájába. így azutan a termelési támogatások lefaragása kevéssé ösztönöz a jövedelemtermelő képesség javítására, elvégre a gyorsuló infláció szinte korlátlan lehetőségeket kínál a pazarló gazdálkodás minden terhének áthárítására. Hogy kire, az nem kérdés: a végső láncszemre, a fogyasztóra. A kiszolgáltatott fogyasztó dermed- ten áll. Paternalizmushoz szokott énjével kétségbeesetten kérdi: ki véd meg engem? Mivel választ nem kap ;—a gondoskodó állam kihalt, a sugallat pedig, hogy „vásárolj valutát”, félelmet, idegenkedést kelt benne —, feltámasztja másik, évtizedek óta szunnyadó énjét, és osztályos társaival tüntetni megy, bért követel. A kormány újabb csapdába kerül,, mert ha enged a bérköveteléseknek, ak-. kor oda a költségvetési bevétel jó része, és ráadásul még vadabbul gerjed az infláció. Ha viszont ellenáll, akkor felébred Csipkerózsika-álmából a munkásszolidaritás, és valóra váltja Sztrájkfenyegetéseit. Hol az alagút vége? Legyen bár a munkás közösségi lény) értse bár jól, hogy a tömeges, országos sztrájkokkal önmagát éhezteti ki, hogy egy sztrájkoló nemzet önmaga gyilkosává válik —■I pusztító infláció esetén aligha emelkedhet felül legközvetlenebb érdekein. Pislákol-e valami fény az alagút végén? A pénzügyminiszter-helyettes már uj nemzeti valuta bevezetésének lehetősegéről nyilatkozik, de nyomatékosan hozzáteszi: az is csak akkor orvosság — és csak akkor nem doppingszer —v ha következetes gazdaságpolitikával párosul. És készülnek a válságkezelő programok is: készít ilyet a Híd- csoport, a Kékszalag-bizottság, közreadta indulatos röpiratát Komái János, a budapesti-harvardi professzor és yártják inflációellenes, gazdaságpoliti- ai programjaikat a pártok is: Bármiféle stabilizációs program megvalósításához azonban mindenekelőtt szilárd hatalom kell; hozzáértő, erős kormány, amely egyszerre élvezi a nép támogatását és a külföld bizalmát. Vajon lesz-e mód ilyet választani? G. Zs.
