Petőfi Népe, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-24 / 70. szám

1990. március 24. • PETŐFI NÉPE • 5 KECSKEMÉTI TAVASZI NAPOK A színvonal szélsőségei. Szolnok és Bács-Kiskun képzőművészeinek tárlata % , A Kecskeméti Tavaszi Napok alkalmából nyílt meg a Közép- Magyarországi Képzőművészek Tárlata az Erdei Ferenc Művelő­dési Központban. A kiállítás szer­vezője a Magyar Képző- és Ipar­művészek Szövetsége Közép-Ma­gyarországi Szervezete. Ez ad ma­gyarázatot arra, hogy az itt élő al­kotók hogyan kerültek más me­gyén kívüli — ismert és ismeretlen nevű — művészek társaságába. Maga a szervezet több, mint húsz esztendeje (a kivált Hajdú-Bihar után). Szolnok és Bács-Kiskun me­gyék alkotóit tömöríti. A meglehetősen nagy, ám eszté­tikai színvonalát illetően jelentős eltéréseket mutató anyag két tér-* met tölt meg. A földszinten grafi­kák láthatók. A munkákból nehéz lenne rájönnünk, hogy megyénk­ben már legalább másfél évtizede ez a műfaj halad a progresszivitás­ban az élen. Az alkotók. mintha esetlegesen, mintegy véletlenül len­nének jelen, akár produkcióik. Na­gyon eltolódott arányokat mutat az egyes művészektől beválogatott munkák száma is. Furcsa, hogy például Rékassy Csaba grafikus- művész mindössze egy réízmetsze- tével, míg.— csak a grafika műfa­jában is — többen meglehetősen igénytelen színvonalú és nagy szá­mú művel mutatkozhatnak be. A produkciók nemcsak műfaji­lag, színvonalbelileg, de stilárisan is nagy eltéréseket, szélsőségeket mutatnak. Láthatunk a húszas,^ harmincas evekben indult meste­rektől a naturalizmus és a „szocia­lista realizmus” jegyeit nem túl sze­rencsésen magukon viselő képeket;, és a legújabb törekvésektől ihletett jobb, illetve középszerű darabo­kat. A jelen nem lévő alkotók olyannyifa sokan vannak, hogy nem túlzás a vázlatos beszámolót hiányuk megemlítésével kezdeni. Már csak azért is, mert bizonyos, hogy anyagaikkal emelték volna a nem túlságosan igényes válogatás színvonalát. A hosszú ideje Bács-Kiskunhoz kötődő, e hasábokon is méltatott alkotók, közöttük Kalmárné Ha- róci Margit, Vinczellér Imre, Gya­lai Béla festőművészek vagy a gra­fikusok: Molnár Pétér, Szilágyi Zoltán, Bardócz Lajos ezúttal is szokásos jó színvonalú produkci­ókkal jelentkeztek. Az emeleti ga­léria festményekből, textilekből, zománcokból, fém, fa és kerámia plasztikákból összeállított anyaga kiemelkedő szinvonalú alkotáso­kat is tartalmaz. Ilyenek például Benes József nagyméretű lapjai, Gerle Margit keramikusművész plasztikái, vagy—egy egészen más műfaj képviseletében Kántor József textilművész, illetve Nagy Mária és Vidák István iparművé­szek alkotásai. Lehetne szólni az összkép alap-_ ján a többi között arról, mennyit ér, mire futja ma — az új szervező­dések, érdekvédelmi csoportosulá­sok idején — e területi szervezet­től, hisz látni való, hogy a művé­szek közül sokan egyáltalán nem vették komolyan a felhívást. A fo­gyatékosságokért legfeljebb né­hány kiemelkedő alkotással vi­gasztalódhatunk. Károlyi Júlia t Gerle Margit: Védett növény 9 Benes József festménye (Fotó: Walter Pé­ter) BÖLCSŐTŐL A KOPORSÓIG Az utolsó állomás népszokásai Az emberi élet legtitokzatosabb, legdrámaibb sorsforduló­ja az elmúlás, a halál. Nem csoda hát, hogy az élet utolsó állomásához számtalan népszokás, hiedelem fűződött a ré­gebbi korokban. Már az új házasokat is emlékeztették az elmúlásra. A me­nyecske eltette menyasszonyi ruháját, mert azt szánta — palócföldi kifejezéssel — „halóruhának”, s a vőlegény ingét is hasonló céllal rakták a láda fenekére. Idős asszonyok, férfiak évekig gondosan vigyázták azt a ruhát, öltözetet, amelyet halálukra tartogattak. Legtöbbször drága, díszes, ünnepi holmi volt ez, mert a falu számon tartotta, kit milyen ruhába öltöztették a halotti ágyon, s megvetették azt, aki a hozzátartozójának, családtagjának nem adta meg a kellő végtisztességet. A halál közeledtéről is számos hiedelem járta. Ha a kutya vonítani kezd, ha bagoly jelenik meg a kéményen és huhog, ha a bútorok recsegnek, ropognak — ez mind a halál köze­ledtét jelezte. Különösen az álmok voltak alkalmasak a ha­láleset megjóslására. Bagollyal álmodni — halál; kemencével álmodni.— távoli rokon fog meghalni; s ha álmunkban pap jelenik meg, közeli rokon távozik az élők sorából. A halálos betegről, a haldoklóról való gondoskodásnak' is megvoltak a maga törvényei, szokásai. A haldokló feje alól a tollal tömött párnát kivették, s ha a beteg lekívánkozott a földre, szalmazsákkal, lepedővel együtt tették le, vagy pedig földre terített szalmára fektették — mondván: úgy „könnyebben tudott meghalni”! —, s csak a halál beállta után emelték vissza az ágyra. Amikor örökre lehunyta sze­mét a megboldogult, a házban megállították az órákat, a tükröket, a fényes, csillogó felületeket kendővel letakarták. Az Ipoly mentén, ha a gazda halt meg, az istállóban elenged­ték a jószágot, „hogy az elhunyt lelke megnyugodjék”. ' A halottas házban tüzelni, főzni nem volt szabad, legtöbb­ször a rokonság valamelyik tagja látta vendégül a megboldo­gult házanépét. A halottat először megmósdatiák, majd felöl­töztették. Mosdóvizét olyan helyre öntötték, amerre senki Se járt, mert azt tartották, hogy sárgaságot kap az, aki keresztül­megy rajta. Egyes vidékeken azokat a ruhákat, amelyeket éle­te utolsó perceiben használt a megboldogult, elégették. Elter­jedt szokás volt az is, hogy az ünneplőbe öltöztetett halott lábára húzott csizmáról levették a patkót, hogy ne kopogjon, ha a temetés utáni éjszaka hazamegy látogatóba. A halott „hazajárását” babonás szokásokkal próbálták megakadályozni. A legismertebb közülük az a furcsaság, hogy az elhunytat mindig lábbal kifelé vitték ki a házból, hogy ne találjon haza. Hasonló céllal a kedvenc tárgyait — családfőnél példáid a pipáját — rakták be a koporsóba. H halálesetet a papnál azonnal bejelentették, és meghúzat- ták a harangot. Ajiarangozás elsősorban a közelben lévő és ólálkodó lélek elűzését szolgálta, de híradás is volt. Árok­szálláson például, amikor megszólalt a harang, a templom- torojiy két ablakán át a halott nevét is kikiáltották. Szinte valamennyi vidéken szokás volt a felravatalozott halott virrasztása. Rokonok, ismerősök, egyes helyeken fel­kért virrasztóasszonyok gyűltek össze abban a szobában, ahol a halott feküdt. Imádkozással, temetési énekekkel bú­• llalottsiratás (N)áraszó, 1941.) Csúztatták a megboldogultat, így virrasztónak mellette reg­gelig. Amíg a halott a lakásban volt, az ablakokat nem nyitották ki, még az összesöpört szemetet is tilos volt kivinni. A temetés lebonyolításáért a halott legközelebbi rokona, jó barátja, szomszédja, sok esetben a család megbízottja, — Sajó menti elnevezéssel — a „fugerátor” felelt. Gondos­kodott koporsóról, a halott felöltöztetéséről, a sír megásásá- ról, a temetési ceremóniáról, a papról, a búcsúbeszéd főbb adatairól. A temetési szertartásnak is minden vidéken meg­volt a világi rendje, amely megszabta, ki állhatott a halott fejénél és közvetlenül a koporsó mellett, s kinek kellett a népes rokonságból távolabb állnia. A temetést számos vidéken halotti tor követette. Régebbi századokban ezt a céremóniát a temetőben tartották. A ház­nál rendezett torban az asztalnál egy üres helyet hagytak a halott részére, az asztalon pedig egy üres tányért, amelybe aztán a felszolgált ételekből is raktak. A legény-, leánysorban elhunytat" lakodalmi pompával, vőfélyek, koszorúslányok kíséretében temették, és egy-egy ismerős legény vagy lány játszotta el a vőlegény, a menyász- szony szerepét. így aztán a temetés, a halotti tor a zenészek közreműködésével gyakran zenés vigassággá nőtt. A temetés után a gazdag, tehetős családokban hozzáláttak az elhunyt végakaratának a teljesitéséhez, a vagyon felosztá­sához. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy régen a vég­rendeleteknek csak egy kis hányadát foglalták írásba, a szó­beli végrendelkezés legalább olyan gyakori volt, mint az írásbeli. Hagyomány tisztelő helyeken a szóbeli végrendeletet az örökösök éppúgy megtartották, mint az írásbelit, különö­sen, ha az abban foglaltakat a helyi szokások is megerősítet­ték. Kiss György Mihály • Klossy Irén: Egy virág elmúlása TŐKÉS LÁSZLÓ: Előszó a jövőhöz ( Emlékkönyvbe) „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég,” Napfényes xhúlt. Majd: „A vész kitört” ... sivár jelen. „Jókedvet és ifjúságot hazud” a hazug jövő. Nehéz múlt. szükségszerűségek és kényszerűségek oltották belé közös tudatunkba ezt a gondolkodásmódot, mely számára mindig a múlt a legédesebb, s a jövő is csak mint szép emlékezet válik majd érdemessé. Sokat emlegetett sírva vigadozásunkban is a vigadozás a múltnak szól s a sír s a jelen. Vörösmarty is három REGÉHEZ írt keserű előszót: véres jelent s cinikus jövőt. „Midőn ezt írom, tiszta még az ég” — valahogy így másítanám meg a költői emlékezetet. Hogy benne legyen ne csak a múlt, hanem a jövő szép „emlékezete” is. Hogy a dolgokat ne visszasírjuk, hanem előre örvendjünk nekik. Könnyes emlékezet helyett éber emlékezet. „Vigyázó szemetek vessétek!” O, örök életű Batsányi János! És sokértelmű üzeneted — a jövőből. (1979) HAMARY DÉNES: Használt ruhák Leülök melléd Stoppold meg kilyukadt életem Divat lett ma a használt ruha Fénylő báltermek ruhatári fogasáról görnyedt hátakat melengetnek bálákba gyűrt kabátok Leülök melléd, kiléptem a sors bizományi áruházából Mit tudom én, ki adott el, és mikor? Fűzd be a cérnát a tűbe Szükség van agyonfoltozott életünkre KÖNYVESPOLC Szakítások Grendel Lajos könyvét ismertetni manapság hálás dolog is lehet, hiszen a szerző többször szerepel a napi politi­kai hírekben. Neve egyre ismertebb, művei már kevésbé. Ennek az udvariat­lannak tűnő kijelentésnek természete­sen van magyarázata. Grendel a Füg­getlen Magyar Kezdeményezés nevű szlovákiai politikai mozgalom szóvivői testületének tagja, így s szomszéd or­szág meglódult politikai mozgása miatt a napi hírek szereplője. Éppen úgy, mint írótársai itt, Éurópa közép-tájé­kán: Havel, Dobos László, Csurka Ist­ván vagy a román Dinescu és mások. Hogy miért nem ismerjük jobban az író Grendelt? Talán azért, mert a szép- irodalom nem divatos? Vagy azért, mert ebből a könyvéből is csak alig két és fél ezer készült a Szépirodalmi Könyvkiadó részére? Ez is, az is igaz lehet. Szerzőnknek hatodik kötete jelent meg Pozsonyban, ezekből néhány ezret átvett a hazai könyvpiac. A folyóiratok — így a Forrás is — közölték ugyan néhány írását, Kecskeméten is járt a Katona József Társaság vendégeként, de mindezek az írót még nem tették ismertté. Kár, mert ez a regény is a magyar nyelvű próza kiemelkedő da­rabja. A most megkapott József Attila- díj tehát jó helyre került. A történet tulajdonképpen egyszerű. Egy fiatal értelmiséginek elszeretik a feleségét. A cserbenhagyott félj félre­csúszott életével, a barátok, ismerősök, a hetvenes, nyolcvanas évek fiatal szlo­vákiai magyar értelmiségének sorsával foglalkozik ez a regény. Azokról szól, akikre ebben az időben a boldog szür­keség, a semmittevés és a felelőtlenség telepedett. Ezt az állóvizet bolygatja meg az a tény, hogy a főhős felesége — az ő szavaival — „egy kurva”, a legjobb barátja pedig „mocskos áruló”. A könyv végén Pálóczi, a regény fősze­replője, már-már krimibe illő módon meghal. A helyszín lehetne a vidék Magyar- országa is, ahol „mint valami szép és kerek gyümölcsösben” együtt fulladoz­nak a szereplők, abban a hitben, hogy „a dolgok maguktól is.elrendeződnek, csak türelemmel kell várni, amíg ennek eljön az ideje”. Csakhogy ez a regény tőlünk északra játszódik, ahol lefüggö­nyözött szobákban tanították meg a gyerekekkel a Himnuszt és a Szózatot, ahol bizonyos körökben megütközést keltett, ha magyar anyanyelvű szülők nem magyar iskolába íratták be gyer­meküket még akkor se, ha csupán egy pár utcahosszra laktak attól. A törté­net mögött ott húzódik a kisebbségi lét. Arról a nemzédékről —a mai negy­venesekről — szól ez a regény amely­nek egyik tagja így vall: „A mTnemze­dékünknek nincs választása. Csak kon­formista lehet. Ha nem vagy konfor­mista, kinyírnak, vagy idő előtt elpusz­tulsz, vagy alkoholista leszel. Ha kon­formista leszel, elveszted az önbecslé­sed maradékát is.” A fordulatokban gazdag regényt úgy teheti le a hazai olvasó, hogy tudja: jó írást olvasott. De azon is elgondolkod­hat, hogy miért vállal progresszív poli­tikai szerepet a szerző. S csak Szlováki­ában élhettek-e a regény szereplői? ... Komáromi Attila Ez segíthet rajtunk? ASPERJÁN GYÖRGY: Miki mikiség nélkül látta meg a nap­világot. Tizenegy testvére fájdalmak, szenvedések közepette és névtelenül hul­lott vissza a semmibe. Mikiből Miki lett. A véletlen segítette ehhez, valamint a természetes halálhoz, ami ott egyetlen fajtársának sem adatott meg. A véletlen pedig úgy kezdődött, hogy egy táplálko­zási kísérlethez a lakkozott körmű, illa­tos kéz őt emelte ki riadtan menekülő társai közül. Az alagutat gyorsan végig­járta, valami beléépitett titok vezérelte a helyes választásban. Amikor eljutott a kis csapóajtóhoz, egy-két kísérletezés után megtalálta a nyitját, és jutalma néhány finom morzsa lett. Az illatos kfz tulajdonosa a gyors megoldást véletlen­nek tulajdonította, és a még nem-miki Miki újra végigjárta az alagutat, a csa­póajtónál ismét helyesen döntött. Más fajtársai hibáztak, bennük nem műkö­dött a titok útbaigazító hatalma. Miki újabb elképzelések megvalósításában lett társa az illatos kéznek. Nem tudta, hogy minden mozdulatát feljegyzik, nem tudta, hogy elcsodálkoznak adottságán, fi csak tette, amit tennie kellett benseje parancsa szerint. Miki azt sem tudta, hogy Miki lett, példa és mérce, fajtájá­nak zsenije. Miki■ fejét megsimogatták, Mikit mindenki mikizte, mert tudtak róla, számon tartották a létezését. Mikit nem alázta meg a fájdalom, nem tette tehetetlenné, bénulttá a félelem. Miki lehetett önmaga, olyannyira, hogy már hibái is erénynek tűntek, lehetőségnek valami mérésére. Miki testvéreit injekciózták, beléjük oltották a fertőzést, s figyelték, hogyan reagálnak, miként viselik az elviselhe­tetlent. Miki testvéreibe szondát vezet­tek szájon át, a vékony érfalon át. Miki testvéreinek a hasát megnyitották, bő­rük egy részét eltávolították, a nyers húsra különböző vegyi anyagokat csöp- pentettek. Miki, ha látta, hogy hatalmas felhőként közeledik hozzá az illatos kéz, kicsit összehúzta magát, de nem riadt meg, nem gyorsult fel a szívverése, nem rándult össze a gyomra. Miki testvérei, ha látták a sötét Jellegként rájuk boruló kezet, karmolni, harapni szerettek vol­na, büntetni a véget nem érő büntetésért. Mert a létezés minden pillanatában átél­ték a fájdalom, a kin, a szenvedés agyve­lőt forgató borzalmát. Ok tudták, hogy hatalmas zsamoki.erő nehezedik rájuk. Nem lehet természetes életmegnyilvánu­lásuk. Nem lehet örömük. Nem leliet semmi, ami lehetőség volna a létezéshez. És elkezdték jól érezni magukat a szűk kamrácskákban, amikből kiállt a fejük, kilógott a farkuk. Igyekeztek nem ök- lendezni a gyomorig nyomott szondák­tól, próbáltak nem fájni az újra és újra beléjük hatoló injekcióstűtől. Kezdték azt érezni, mert mást nem voltak képe­sek érezni, hogy ilyen és ennyi a lét. Hogy a lét nem más, mint a titokzatos gombák, gyorsan szaporodó baktériu­mok, veszedelmes vírusok támadásának elviselése. Gyulladások, gennyesedé se­bek, sötétbe váltó fény lett minden pilla­natuk. Vonaglottak. Rángatóztak. Ver­gődtek. Testük megfeszült, szemük ki­meredt. Nem volt könnyük, de sírtak. Torkuk mélyéből a fájdalmat öklendez- ték. Egyetemes, mindenben jelentkező, mindent beborító lett a szenvedés. Nem tudták, hogy valami érdekében, valami­lyen cél miatt szenvednek, egy talán vagy minden bizonnyal rosszul megfogalma­zott érdek és elérhetetlen cél miatt. Ben­nük minden összecsúszott, bennük re­ménytelenséggé vált a vér, a szívverés, az evés és az alvás, az ébrenlét és az ájulás. És mégis, és mindezek közepette is ettek, aludtak, ébren voltak, és mentette valami elöl, valamibe őket az ájulat. Nem tud­ták, hogy iszonyatos szégyen, a legna­gyobb megaláztatás ilyen helyzetben né­ha úgy mozdulni, akként vinnyogni, hogy az akár elégedettségnek is tűnhetett. Nem tudták, hogy amit ők jelentenek, azt közönyösspzemek tekintik olyan magas­ságokból, amelyek beláthatatlanok. Nem tudták, hogy ők nem tudhatnak semmit, csak bizonyságát adni a szenve­désükkel annak, ami megfejtendő titok volt a föléjük hajlóban. Nem tudták, hogy ők csak azért vannak, hogy kísérlet legyen a létük. Csak a kínjukkal lázad­tak, csak ez eltorzult vonásaikkal, csak deformálódott testükkel. Csak azzal tudtak lázadni, hogy egyre kevesebbek, mindinkább eldobhatok lettek. Megér­tek arra, hogy abban a kemencében sem­mivé lobbanjon csupa-fájás testük, amely az óvó intézkedés végső agyalmá- nya volt. Nem tudták, hogy úgy is lőhet élni, mint Miki élt. Nem tudtak arról, hogy létezik a mikiség állapota. Miki sem tudott fajtestvérei szén védésbe taszi- tottságáról. O élvezte a kiteljesedettsé- gét, a rendkivüliség határai közötti sor­sát. Számára természetes lett a termé­szetes halál. Elmúlását számon tartot­ták. Az Illatos kezű homo sapiens kerek - ded betűkkel bejegyezte a BLZK 8127- es kartonjára: „A kísérleti mos musculus (a házi egér_albinó változata) életének 1238. napján természetes halállal kimúlt. Boncolástnem végeztünk. Megsenimisi- tésérol intézkedtem."

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom