Petőfi Népe, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-15 / 12. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1990. január 15. A társadalom potyautasai vagy értékteremtő emberek vagyunk? Igen nagy gond, hogy hazánkban a rokkantak társadalmi integrációja nincs folyamatában meg­szervezve. Pedig erre nagyon nagy szükség lenne! Kérdem én, hogyan van erkölcsi joguk a hippokra- tészi esküt tett orvosoknak megmenteni életemet, ha megrokkanva már nem lehetek egyenrangú a társadalmi életben, mert egészségi állapotom kö­vetkeztében ennek igen sok akadálya van. Tény ugyanis: a társadalmi munkamegosztásban, az ok­tatási intézményrendszerben ténylegesen nem ve­szik figyelembe a rokkantak egészségi állapotát. Úgy vélem, hogy a csökkent munkaképességű embernek nem csak egyszerűen az élethez van jo­ga, hanem az egészségének bizonyos fokú visszaál­lítása mellett a társadalmi élethez is. Most, a min­dennapok tapasztalata szerint, ez az igény szinte irrealitásnak tűnik ... Ha a humánrehabilitáció anatómiáját figyelem­be vesszük, akkor az egészségügy nem része a fo­lyamatnak, hanem az alapja. Erre az alapra kellene épülni annak a rendeletnek, mely biztosítaná a foglalkoztatást, oktatást, szociális gondoskodást. Tehát nemcsak beszélni kellene, hogy mindenkit képzettségének, rátermettségének, fizikai, egészsé­gi állapotának megfelelő helyen foglalkoztassunk, hanem ezt így kellene tenni! Ha kell, rendelettel szabályozni! Nem ki tudja milyen alapon kellene betölteni a rehabilitációs feltételeknek is megfelelő munkahelyeket, hanem az államigazgatás struktú­rájának részévé kellene tenni a foglalkoztatást. Statisztikai adatokkal kimutatták, hogy az or­szág lakosságának 10-12 százaléka bizonyos fok­ban rokkantnak tekinthető. Ez valamivel több mint egymillió ember. Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon 3,3 millió család él, akkor a magyar rokkantügyben minden negyedik család közvetlenül érintett. Ezért az ország minden állam­polgárának érdekében áll a rokkanttörvény megal­kotása. Nagy probléma még a humánrehabilitáció gaz­daságtanának hiánya. Nem tudjuk, hogy a humánértékvagyonban milyen értéket képviselnek a rokkantak és milyen feltételrendszerben lehetne ezt hasznosítani. Az életszínvonalunk állandó csökkenése s a nagy hajtás miatt az emberek egész­sége állandó veszélynek van kitéve. így a 10-20-30 százalékos egészségkárosodásban szenvedőkért is kellene tenni valamit. A társadalom érdeke, hogy a „biológiai vagyona” ne károsodjon tovább. Ezért szakértő képviselőket kellene delegálni a tör­vényhozásba, a tanácsokba. A jelenlegi gazdasági helyzetünkben szomorúan vesszük tudomásul, hogy a „takarékosságot” a mozgássérülteken, a valamilyen egészségi károso­dásban szenvedőkön kezdik a munkahelyeken, a közéletben. Hogy az emberek egymás iránti szoli­daritása még gyengébb. Hogy a szociális háló egy­re nagyobb lyukú, egyre több állampolgár pottyan ki. Szeretném hinni, hogy mindenki egyfelé húzza az igát gazdaságunk jelenlegi helyzetéből való ki­emeléséért. De ezt tegyük szakértelemmel, előítéle­tek nélkül. Az alkotmányba legyen belefoglalva a rokkant személyek társadalmi rehabilitációjához való ala­nyi jog, mely révén lehetővé válna az egész rehabi­litációs folyamat normatív szabályozása. Ezáltal a csökkent munkaképességűek (bármilyen fokú is) nem potyautasai, hanem értékteremtő, hasznos, alkotó állampolgárai lennének hazánknak. Aki az országért, a közösségért munkálkodik, az saját maga jövőjéért is küzd! Körmöczi Mihály Szakmár-Alsóberek JANCSÓ-KORSZAK KECSKEMÉTEN (11.) Két semmiből egy valamit Bács-Kiskun megyében Rüszt József főrendezősége idején létre­hozták a beavató színház intézmé­nyét. A megyei vezetők örömmel támogatták ezt a játszási formát, s elvárták Jancsóéktól a hagyomá­nyok újraélesztését. A beavató szín­ház iránti vonzalmuk oka pontosan nem tudható. Alighanem a módszer újszerűsége váltott ki érdeklődést az illetékes vezetőkből, s közülük a kényelmesebbek gondolhattak eset­leg arra is, hogy e munka eredmé­nyei mkülön-külön elkönyvelhetők mind az oktatási, mind a közműve­lődési, mind a művészeti tevékeny­ség sikereként. Egy dolog mindenesetre elgon­dolkodtató : azok a gyerekek, akik­kel Ruszt foglalkozott, mára szín­háznézővé cseperedtek, arról azon­ban, hogy befolyásolta-e ízlésüket, alakította-e a színházhoz fűződő kapcsolatukat a beavató színház, nincs információnk. Gyurkóék en­nek ellenére örömmel vállalkoztak, sőt önként ajánlkoztak a ruszti tra­díció ápolására. Minden eredmény nélkül. Egy ízben született ugyan elvi döntés a tagozat működtetésé­ről, a gyakorlatban azonban sokáig nem történt semmi. A beindítás no­vember végén vált sürgetővé, ami­kor már fenyegetően közeledett a pénzügyi évzárás ideje, s félni lehe­tett a vállalt kötelezettségek teljesí­tésének számonkérésétől. Ekkor született az új vezetés munkastílu­sát talán a legpregnánsabban jel­lemző ötlet: megkíséreltek két sem­miből egy valamit teremteni. A pénz beolvadt Az egyik semmi a beavató szín­házi tagozat addigi tevékenysége volt, a másik a színészképző stúdió munkája. (Ez utóbbi támogatására az 1982/83-as évadban 100 ezer fo­rintot adott a Művelődési Miniszté­rium, s az összeget akkor az okta­tók tiszteletdíjára, valamint a hall­gatók ösztöndíjára költötték. A pénzösszeget a Művelődési Mi­nisztérium 1983184-ben is a színház rendelkezésére bocsátotta, ám az valamilyen úton-módon beolvadt a költségvetésbe úgy, hogy nem fizet­tek belőle sem ösztöndíjat, sem ok­tatási tiszteletdíjat. Nem is tehet­ték, mert képzés nem folyt.) A ve­zetők mentő ötletének lényege ab­ban állt, hogy össze óhajtották von­ni a kétféle tevékenységet: kiválasz­tottak egy darabot (Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok), ebből tanultak volna meg részlete­ket a csoportos szereplők, s a pró­bákat szánták oktatásnak. Az elké­szült jelenetekhez aztán a rendező összekötő-magyarázó szöveget írt volna, s az így megszerkesztett mű­sort kívánták beavató színháznak nevezni. Nem törődtek azzal, hogy amit kitaláltak, az a lehető legprovinciá- lisabb, képesítés nélküli nevelés. Olyan „színészekkel" akarták a di­ákokat beavatni a színház titkaiba, akik maguk is akkor tették első lépéseiket a pályán; nemhogy a jel­lemek összetettségét, még kontúrja­it sem lettek volna képesek megmu­tatni. Olyan, fiatal színészre bízták a tagozat vezetését, aki még nem rendezett színházban, nem tanult drámatörténetet és drámaelméletet, nem játszott Shakespeare-darab- ban, s nem volt pedagógiai gyakor­lata. A vállalkozás megalapozottsá­gának szinte jelképe lehet az a fel­irat, amely a rendelkező próba nap­ján az asszisztens jegyzetfüzetének vignettáján állt: , „Shakespeare: Vízkereszt, vagy ahogy tetszik". A kísérlet néhány zaklatott hangu­latú próba után mindörökre abba­maradt. A tanyaszínház gondolata A nagy területen fekvő, elszórt kistelepülések sokaságával rendel­kező megye vezetői mindig megkü­lönböztetett figyelmet szenteltek a tanyaszínházi mozgalomnak. Gaj- dócsi István tanácselnök a 168 óra már említett műsorában célzott is erre: „Tanyaszínházat akarnak csi­nálni, ahhoz értenek, mert azt már a Huszonötödik Színház csinálta úgy Bács-Kiskun megyében, amit azóta sem felejtettünk el." Az elvá­rás egyértelműen megfogalmazó­dott, s különféle nyilatkozatban az ígéret szintúgy. A Film Színház Muzsikában Jancsó arról beszélt, hogy játszani szeretnének a búza­táblák között, a „tanyabokrokban" (nyilván a bokortanyákra gondolt), a Petőfi Népe olvasóit pedig afelől nyugtatta meg, hogy erre lesz is vál­lalkozó: „a volt Huszonötödik Színház tagjai közül többen első­sorban a Tanyaszínház rendszere­sebb működtetéséért szerződtek hozzánk. Elmennek bárhová, ahol legalább néhány tucat nézőre szá­míthatnak." Sehová sem mentek. Mire kalászba szökkent a búza, a színháznak elfogyott a pénze és az energiája: nem esett szó többet a tanyaszínházról. Hová lett a több, a jobb? Alom maradt a színházbarátok körének helyet adó Irodalmi presszó terve is. Emlékezetes: Gyurkóék a színház költségvetésé­nek 50 százalékos emelését a ját­szási formák számának növelése céljából igényelték. A gyakorlatban viszont csökkenés következett be. „ ... arra hivatkozomahogy a gazdasági életben van — mondta 1983 nyarán Gajdócsi István —, hogy aki hitelt kér, az azt mondja, hogy kérem, adjanak nekem pénzt, ezt a pénzt én megkapom, ezért visszaadom a népgazdaságnak azt a többet és azt a jobbat, amit tőlem követelnek." Magától adódik ilyen­kor a kérdés: a rendkívüli támoga­tástól remélt teljesítmény elmara­dásának mi lehet az oka: az évad beindítását gátló tényezők vélt töm­kelegé vagy a hűtlen kezelés? Balogh Tibor (Folytatjuk) SAJTÓPOSTA AZ ÁRUHÁZI GYANÚSÍTÁS ALAPTALAN VOLT A fazék, a fedő - és a megalázás . — Soha és senkinek nem kívánok olyan szomorú karácsonyt, mint amilyen nekem volt legutóbb — kezdte a sírástól elcsukló hangon fel­idézni furcsa esetét a Kecskeméten lakó egyik idős asszony, Háry Tiborné, aki így sorolta a részleteket: — A szeretet ünnepére készülődvén, magam is a boltokat jártam, hogy ennivalót és sok más egyebet vegyek. Hosszas keresgélés után a lakásfel­szerelési áruházban találtam meg az öt literes űrtartalmú fazekat, amely­hez fedő persze nem volt. így hát loholtam tovább. Mondanom sem kell, mindenütt tömegbe botlottam. Az Univer Szövetkezet Május 1. téri ABC-áruházában is, ahol egyetlen bevásárlókosár sem volt szabad. De . hát a vevőket beengedték anélkül, s így engemet is. Az áruval rakott polcokhoz érve első dolgom volt szólni az ott lévő hosszú hajú boltosnak: a nálam lévő fazékét másutt vettem, s itt a hozzá való fedőt keresem. Rendben van, bólintott a hölgy, s máris mentem a műszaki cikkek felé. Hamar ráakadtam a megfelelő méretű fedőre, amelyet kézben fogva vittem. Később arra tettem a vásárolt kevéske banánt is. Azután a pénztári sorhoz csatlakoztam. Es a fizetőhelyen ért a csúnya meglepetés. A pénztárosnő fennhangon tudakolta, hogy a pultra helyezetten kívül van-e még nálam olyan áru, amelyikért nem fizettem. Válaszoltam, hogy nincs. Mire gúnyosan kérdezte: és a fazék? Ekkor elmagyaráztam neki, hogy hol vásároltam, amit közöltem az egyik kolléganőjével. A pénztáros ezt nem hitte el, s arra szólított fel, hívjam öt oda. Erre valamit mondtam, s közben teltek a percek, mögöttem pedig 50-100 ember figyelte a jelene­tet. Mindenki tekintetében ott lehetett a gyanú: a pénztáros tolvajt fogott. A kínos ügy végül úgy rendeződött, hogy a két kereskedőnő tisztázta egymással a félreértést. A fizetés után kínos érzések közepette távoztam az ABC-böl. Ma sem értem, mi szükség volt a mások előtti megalázásra, az ok nélküli zaklatásra, amiért máig nem kértek elnézést tőlem. Megengedheti magának ez a nagy forgalmú kereskedelmi egység, hogy ennyire lenézze- lekezelje a fogyasztóit ? Vajon célszerű-e ilyen helyre még egyszer betérni ? Átérezzük olvasónk helyzetét, ám a tárgyilagosság igénye megkíván­ta, hogy meghallgassuk a másik felet is. Először az áruház fiatal pénztá­rosnőjét, Szóié Csabánét kérdeztük a történtekről, aki így válaszolt: — Az ünnepek előtt tumultus volt nálunk, megsokszorozódott a munka, ami fáradsággal és némi idegességgel is jár. Utóbbit kissé fokozta az emberek egy részének türelmetlensége. Ilyen szituáció köze­pette találkoztam a nénivel, akinek a szatyrában láttam a fazekat. Kötelességem volt érdeklődni, hol vette. Sajnálom, hogy hangosabb voltam. Miután a munkatársam igazolta, hogy a néni jelentette a másutt vásárolt fazekat, a dolgot elintézettnek tekintettem. Minden olyan gyorsan játszódott le, hogy a bocsánatkérésre már nem maradt időm... Hogy látja a történteket az ABC-áruház igazgatója, Pápai Jenő? —- Amikor a vevő mondta, hogy más üzletből való a fazék, munka­társnőmnek úgy kellett volna válaszolnia: ezt azonnal közli azzal a pénztárossal, akinél majd fizetnie kell az itt vásárolt áruért. E mulasztás volt egyik döntő oka a kellemetlenségnek. A másik okot a néni szolgál­tatta azáltal, hogy az áruházba lépésekor nem a pénztárosnak mutatta ■meg^löszöF-a- másutt-beszerzett árut. Summa summárum: a történtek tanulságát levonjuk, s gyanú esetén a jövőben úgy járunk el, hogy senki «sárzatét. .ne. sértsük meg. A vevőtől természetesen elnézést kérek, s várom máskor is hozzánk. Még annyit: áruházunkban tavaly 150 bizonyított lopásra került sor. E szomorú tény fokozottabb éberségre kötelez mindannyiunkat. Az áruért, a társadalmi, tulajdonért mi fele­lünk ... ÜZENJÜK Berkesiéknek, Kiskunfélegyházára: Önöknek igazuk van abban, hogy a járdának közcélú á rendeltetése, ahol jön-megy az utca embere, de az a tény sem vitatható: e területet legtöbbször a közvetlen szomszédságában lakó használja. Talán ez utóbbi alapján született meg a jogszabály, mely ki­mondja, hogy a ház tulajdonosa (ke­zelője, használója) köteles gondos­kodni az ingatlan előtt lévő járda rendszeres tisztán tartásáról. E mun­ka a tavaszi-nyári-őszi időszakban a söprést és a locsolással történő porta­lanítást jelenti, télen pedig a hóelta­karítást, illetve a síkosság megszünte­tését. Ugyancsak a tulajdonos felada­ta, hogy a járdaszakasz menti csator­nanyílást (vízlefolyót) állandóan tisz­títsa. Végezetül megjegyezzük: aki e kötelezettsége teljesítését saját hibá­jából elmulasztja, számoljon azzal, hogy szabálysértési eljárást kezdemé­nyezhet ellene a helyi tanács közterü­letfelügyelete, amely a felelős sze­mélyt előzőleg pénzbírsággal sújthat­ja. „Kisgyermekes anyuka” jeligére, Jászszentlászlóra: Köztudomású, hogy a sárgarépa igen jelentős mér­tékben tartalmaz A-vitamint, ami be­vált ellenszere a fertőzéseknek, gyul­ladásoknak. A természetgyógyász szakorvos ma már határozottan ajánlja e zöldségféle gyakori fogyasz­tását az olyan gyerekeknek és felnőt­teknek, akiknek szervezete kevésbé ellenálló a baktériumokkal, vírusok­kal szemben. Kicsiknek és nagyok­nak egyaránt célszerű napi adagként elfogyasztaniuk 2-3 közepes nagysá­gú sárgarépát, amely kevés mézzel kellemesen ízesíthető. Az igazgató megtartotta ígéretét Többször olvastam e hasábokon panaszokat arról, hogy a kecske­méti baromfifeldolgozóból szárma­zó mirelit termékeken (csirke, kacsa stb.) sok a tollmaradvány. Beval­lom, magam is nemegyszer vásárol­tam szinte étvágyűző szárnyakat, combokat, amelyeket utólag kellett megkopasztani. Jól emlékszem az e tárgyú egyik tavalyi cikkükre, ab­ban ugyanis azt nyilatkozta Darula János termelési igazgató: megteszik a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a fagyasztott ter­mékeik kellőképpen tisztítottak le­gyenek. Nos, az elmúlt hónapokban örömmel tapasztaltam, hogy az igazgató megtartotta ígéretét, ugyanis a boltokban kapott csirke-, kacsa-, vagy libacsomagok egyiké­ben sem találtam tollas részt. Higy- gyék el, hogy az igazán konyhakész mirelit baromfiból főzött ebéd sok­kal jobban ízlett a családomnak, mint a korábbi esetekben, amikor 2-3 centis tollak éktelenkedtek az ilyen árun. Kovácsné Kecskemét Kétféle mércével? Munkahelyünkön, a helyi Aranykalász Termelőszövetkezet­ben mostanában terjedt el annak híre, hogy a főkönyvelő bérét 22 500 Ft-ra emelték. A jelenlegi, inflációs világban ez a pénz nem túl sok, hiszen a hozzá tartozó beosz­tás is felelősségteljes. Ha azonban .máshoz, .másokhoz..viszonyítunk, akkor nagyon magasnak tűnő az összeg. Itt vannak például a gazdaság sertéstelepén dolgozók, akik nehéz fizikai munkával talán negyedév alatt keresnek csak annyit, mint az említett pénzügyi vezető egy hó­napban. A nagy különbséget igaz­ságtalannak tartjuk. Másik bosszantó dolog:, az iro­disták részére a mosdókban kézszá­rító gép áll rendelkezésre, azon a bizonyos sertéstelepen foglalkozta­tottak pedig évek óta nem tudják elérni, hogy legalább télen fűtsék a fürdőhelyiségüket. Folytathatom azzal a szomorú ténnyel: a tsz-belie- ket olyan teherautóval fuvarozzák a munkába és onnan vissza, amely még ponyvával sincs befedve, s hiá­nyoznak róla az ülőhelyek. Egy szó mint száz: ebben a ter­melőszövetkezetben kétféle mércé­vel elégítik ki a munkavállalók igé­nyeit, előnyösebben, ha adminiszt­ratív állományúak és hátrányosab­ban, ha a két kezük erejével keresik meg a kenyerüket. Jól van ez így? Werner Tamás János Bácsbokod Fizettem azért, amit nem kaptam? Korábbi lakásomban, a Petőfi Sándor utca 87. szám alatt volt telefonom, ám a féljem halálát követő években megbetegedtem, s hogy ilyen állapotomban ne maradjak egyedül, véglegesen átköltöztem az ugyanazon utca 53*as számú házba, a fiamékhoz. Mindez 1987 nyarán történt, amikor is kértem a pos­tát, helyezze át a készüléket hozzám. Mivel a szomszédaim hozzájárultak a meglévő tele­fonállomásuk ikresítéséhez, így semmi akadálya nem lehetett a készülék mielőbbi felszerelésének. Csak­hogy ez a munka egyre késett. Emiatt leveleket írtam az illetékeseknek, akik rendre válaszoltak, s e bürok­ratikus huzavonának végül is az lett a vége: tavaly ősz elején felszólította, hogy fizessem ki a bekötés dí­ját, a 8000 Ft-ot. A nem egészen feleennyi havi nyug­díjamból nem volt egyszerű megspórolni a követelt összeget, dehát mit tehettem egyebet, legomboltam. Utána mindennap vártam a szerelőket, de hiába. A harmadik hónap vége felé abban reménykedtem, talán szilveszter táján mégis csak megkapom a tele­font, s boldog új évet kívánhatok az NSZK-ban élő, rég nem látott lányomnak. Az én koromban, így 78 évesen már számolni kell azzal, hogy talán nem sok alkalmam lesz az efféle köszöntésekre. Dehát ez meg­hiúsult, mert a készüléket máig nem szerelték fel az új otthonomban. Most már arra gondolok, a postá­nak talán csak a pénzemre volt szüksége, amelynek ellenében semmit sem szándékozott tenni. Vajon mire számíthatok ezek után? Özv. Deák Ferencné Kalocsa E sorok megjelenésekor talán már működik olva­sónk felszerelt telefonja, ugyanis a panasszal kapcso­latos érdeklődésünkre az alábbiakat válaszolta a me­gyei távközlési üzem vezetője, Gyenes Géza: — Megértem a nénit, akinek elkeseredése jogos, hiszen a hiánytalanul befizetett pénzéért cserébe már régebben meg kellett volna kapnia a készüléket. A bekötésre azonban az év vége felé összetorlódott munkánk miatt nem kerülhetett sor: szakembereink például Hajóson és Miskén végeztek nagyarányú há­lózatkiépítést, illetve telefonfelszerelést, s a jelentős részben lakossági hozzájárulásból megvalósuló beru­házás körülbelül száz családot érintett. Visszatérve Deákné igényére, megnyugtathatom: otthonában a legrövidebb időn belül felszereljük a készüléket, a késedelmességért pedig szíves elnézését kérem ezúton is. Szerkeszti: Velkei Árpád. Levélcím: 6001 Kecskemét, Szabadság tér 1/A Telefonszám: 27-611 &

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom