Petőfi Népe, 1960. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-04 / 286. szám
# PRÓBA A SZÍNHÁZBAN |ost nem gyerekekről lesz szó. Azaz hogy mégis olyasmiről. Annuska hazaszaladt az anyjához és sírósan panaszkodott a férjére. — Otthon semmit sem akar dolgozni. A fát én hordom és hasítom, a gyújtóst is én vágom, a szőnyeget én porolom, ha takarítás van, egy széket nem tenne arrébb, csak nézi és ha szemrehányást teszek neki érte, azt feleli, szívesen segítenék, lelkem drága galambja, de az üzemben fontos, hogy a kezem könnyű maradjon és az ujjaim fürgén mozogjanak. A mama haragudott. — Kifogás! Csak kifogás! Borkai is, Kovács is és Cserepes is olyan munkát végez, mint a te drágád s mégis ott vannak a feleségük mellett. Cserepes még mosogat is. Annuska hevesen bólogatott. — így igaz! Pontosan így! De Péter elereszti a füle mellett, ha példázódom, vagy pedig azt feleli, ők megtehetik, mert a munka durvább részét csinálják. — S kétségbeesetten tárta szét a karját: — Mit tegyek, tessék mondani, mit tegyek, édes anyukám? A mama különböző tanácsokat adott, majd egyiket a másik után ő maga vetette el, de felcsillant a szeme, amikor Annuska tovább folytattta: — Ha eljön hozzám egy barátnőm, Péter nyomban félrehúzza az orrát és ha a barátnőm elmegy, marósán kijelenti, egyébből sem állunk, mint pletykából. Mert neki pletyka, ha a mi üzemünkről beszélünk, pletyka, ha egy új sütemény receptjéről szólunk, pletyka, ha a horgolásban találjuk kedvünket. De ha hozzájön valamelyik barátja és órákon át beszélgetnek, azt természetesnek és magától értetődőnek veszi, ha én is ott vagyok és hallgatom őket. A mama egy kicsit védte a vejét. — Férfi szokás. Annuskának azonban volt még más is a tartalékában. — De Péter olyan, ha a szomszédasszonyom közeledik az ajtóhoz, már ugrik is fel és a szobába rohan. Széket, tűzhelyet, asztalt, szekrényt szinte elsöpör a helyéről, annyira siet eltűnni. — S hogy ezt élhadarta, fájdalmasan felsóhajtott: — Ilyen emberhez mentem én feleségül! Haj, ha tudtam volna! A mama csillapította. — Várj csak. Nem olyan veszélyes a dolog, majd észre térítjük a fiatalurat. Annuska az anyja keze után kapott. — Jó lesz, nagyon jó lesz! De hogyan? A mama mondta, Annuska előbb tiltakozott, de aztán csak kivirult az arca. S másnap Péter úgy pattant fel a székről és rohant a szobába, mintha kígyó csípte volna meg. Az ajtóból lehelte vissza: — Ambrusiné! Nem vagyok itthon. Ambrusiné már kopogtatott is. Annuska tessékelte befelé és kedves szóval kérte: — Tessék helyet foglalni, mert még elviszi az álmunkat. Péter sziszegett és a körmét rágta. Ha Ambrusiné leül, félóránál előbb nem távozik, az VETES Mélyen szántott földekbe hullatjuk a sokasodni vágyó magvakat; a láthatatlan> de sejthető csirákból milliárdnyi új élet fakad. A jövendő csak így bontakozhat ki, így alakulhat szebbé a holnap; szinte már látom arany fényeit az idő méhében rejlő kalászoknak. Egy-egy csillaga ragyog az égen minden elvetett, kicsi búzaszemnek; az emberek, akik nagyot alkottak ma, hazafelé büszkén, dalolva mennek. KÓPIÁS SÁNDOR Oktábiri éjizakán Októberi éjszakáp hazafelé mentem, bohókás kis csiliagak táncoltak felettem. Kérdeztem egy csillagot: miért is születtem? Keltettem-é örömet az emberszivekben? Kérdezgettem önmagam: amint kell szeretnem, úgy szeretni tudok-e? Nem kelt válasz bennem. Antalt? István biztos. S alighogy eme megállapításra jutott, már azokat a nagyon féltett fürge ujjait ropogtatta, mert Etus is befutott néhány percre. Péter a bajuszát rágta. — Több lesz egy óránál is! ie az asszonyok nem jutottak talán a tizedik szóhoz sem s már új vendégnek kínálta a széket Annuska. Borika, a másik fiatalasszony nyitott rájuk. , — Sanyi értekezleten van, úgy beszéltük meg, hogy idejön értem. Péter lekapta az ágyat díszítő vatta-mackót, hogy a sarokba vágja, mert úgy láitta, mintha az alattomosan vigyorogna. De nem akart zajt és így a saját csuklójába harapott. — Mi lesz itt ma? Nőgyűlés? O lyan színezete volt a dolognak, mert a mama is megjelent és vele együtt a beszélgetés is élénkebb lett. Péter az óráját nézte. A tavaszeleji napsugár ráaranyozott. Azért megborzongott, mert a szobában hűvös volt. — Brrr! S a pulóverje fölé felvette a kis kabátját. A konyhában az asszonyok kacagtak. Ugyan min mulathatnak? Közelebb ment az ajtóhoz. Fülelt. Csak suttogást hallott, és neszezést, mintha járkálnának. Könnyű nekik a melegben. Kár volt nyitva hagyni a szoba ablakát. — Brrr! Hideg van. A kezét dörzsölte. Miért ne mehetne közéjük? De nem lehet, mivel eddig nem ment. Mit mondanának? Óvatosan beljebb nyomta az ablakot. Sikerült zajtalanul. Ezt megünnepli! Rágyújt. Tapogatta a zsebeit és fintort vágott. Persze a cigarettája a konyhában maradt. Annyi baj legyen, legalább nem füstöli be a szobát. A lényeg az, hogy gyufája van. Leguggolt a kályhához. Lobbant is a gyufa, de nem volt. amibe belekapjon. A kályha üresen ásított rá. Ejnye! Annuska soha nem volt ilyen feledékeny. Fázott. S forgatta karjait, a térdét hajlította. A Nap behúzódott a tetők mögé, hogy ne lássa szenvedését. — Brrr! Hát mikor mennek már el? álat tekert a nyaka köré és a télikabátjába bújt. Az utolsó gombnál a keze megállít. Mi ez? Miért kacagnak ismét az asszonyok? Csak nem rajta? De lehetetlen, hiszen nem láthatják. Megállt a tükör előtt. Ha cigarettája volna! S erről eszébe jutott, hogy mi lesz a tűzzel? Hidegben fognak lefeküdni? Azt már nem! Begyújt. _ De mit szólnak az asszonyok? Mit szólnának? Nem is tudják, hogy itthon van. A szobaajtó elől van, ott kimegy és mivel a télikabát is rajta van, úgy tesz, mintha most érkezne haza. Elsőrendű gondolat! Indult is az ajtóhoz és ahogy a kilincset fogta, egy pillanatra a konyha felőli kis ajtó kulcslyukán a villany fénye rápásztázott, de nyomban el is tűnt. S a konyhában a suttogás erősödött. Töprengő ráncok szaladtak a homlokára. Hm! A kép nem hasonlít rám! Az lehet, mert én kissé leegyszerűsítve festek. T (Pásztor Zoltán felvétele) rße.nniifik logman**I Reményvltorlám bízón, tömötten duzzasztják a májusi szelek, tíajóm orrán kémlőn figyelek, a tegnap-partok futnak mögöttem. Napok matróza, ki értve végzi dolgát műhelyében, s oly szerény hangja érces, kalapács-kemény, s szeme üj fények jeleit érzi. Előre csak, mind, kiben a Holnap zengő árja ássa medreit, ki új tettel méri tetteit, és tárt mellel feszül a valónak. Homlokunkról felhők gyolcsa issza verejtékünk tüzes gyöngyeit, átlépjük a baj göröngyeit; szándékunk szép, emberi és tlsz -i: Biztos karunk feszülő erején megtörik a hullám futása, nincsen örvény, mely mélybe rám i. ki fent tapad a sziklák tetején. Izzítsanak: hő, fény, szilaj szelek, liasitsa villám, ami sötét, ígérőbb napok jövetelét várják a földön mind az emberei' Addig a hit és célunk bátorít, s új csillagunk: a sejlő jövő, bennünk fogan minden eljövő, akit ár-apály meg nem tántorít! NAGY ISTÖK ISTVÁN '»hát kezdettől fogva lesték minden mozdulatát. És mit tehet ilyenkor egy rendes férj, akit így csúffá tett a felesége? Vagy kiadósat káromkodik. de mivel az ocsmány dolog, akkor ezt: A kis ajtót hirtelen fel rántotta és kitárta. Az asszonyok rémülten ugrottak széjjel és szaladtak volna el. Azonban Péter sorban a kezét nyújtotta. — Üljenek csak le, mert eleget toporogtak, Annuska pedig rögtön begyújt a szobába és ott > tágasabban leszünk. A mama megszeppenten, / ijedten szólni akart, de Péter I nyugodtan harag nélkül mondta: — Tessék csak a vendégeket szórpknztatni. mert nekem a fát és a szenet ko11 behoznom. Fodor János Eece homo garatunk, akiről szó lesz, rendkívül tudálékos férfiú. Nincs is talán olyan dolog a világon, amiben ne igyekeznék bebizonyítani fölényes jártasságát. Éppen ezért a rossznyelvek szerint azzal a gondolattal foglalkozik, hogy Mindentudó Jakab-ra változtatja nevét. Hadd derüljön ki már az egyszerű bemutatkozásnál is, hogy ő ám nagyon okos ember. Ismerősei azonban másképp vélekednek róla, s maguk között csak így emlegetik: a Mindenlébenkanál Jankó. Egyszóval Jankó barátunk beleszól mindenbe, — s csaknem mindig badarságokat mondva. Kivétel talán csak az, amikor az ételek elkészítéséről van szó. Mert ahhoz kitünően ért — így árulván el, hogy a világot elsősorban a gyomrán keresztül szemléli. Nem, is volna túlságosan nagy baj, lehetne ez a legfőbb tulajdonsága, jellemzője, mindenki elnézné neki, ha valami módfelett nem is tisztelnék érte. S ez utóbbit valószínűlég tudja ö is, ezért igyekszik a másfajta lenekben is kanál lenni, önmaga által megfellebbezhetetlennek hitt véleményét nyilvánítja hát az idegen nyelvek grammatikájával, az olvasás művészetével, az irodalmi művek megalkotásának bonyolult módszereivel, az exportra kerülő cserebogár- szárnyak lakkozásához használt kencefice összetételével kapcsolatban, és sorolni lehetne a végtelenségig, hogy még mi mindenben. Egyik ismerősének legutóbb a festőművészeiről, helyesebben, annak negatívumáról, a giccsfestészetröl nyilatkozott, tekintve, hogy az utóbbi ellen országos hadjárat indult, — hadd lássa az ismerős, hogy ő bajnokká ütve érzi és tartja magát ehhez a küzdelemhez is. — Már ne haragudjon, Jankókám, de magasröptű véleményétől nem lettem okosabb, most még úgy sem tudom, hogy tulajdonképpen mi a giccs, mint addig, amíg egy szót sem szólt róla — metszette el barátunk végtelennek látszó szófonalát az ismerőse. — No, majd példákat mondok inkább, azokból megértheti — vágta magát hősünk olyan pózba, mintha az összes festékes vödörben ő volna a pemzli. — Példának okáért Munkácsy Mihály »Ecce homo« című festménye is giccs — folytatta, természetesen *eccé«-nek ejtvén az »ekcé«-t. Szegény Munkácsy Mihály! Lehetsz nemcsalt hazánk, hanem az egész világ egyik legnagyobb festőművésze, s az ember ábrázolás mélységeinek titkát tanulmányozhatta és fogja még csodálattal tanulmányozni éppen az »Ecce homo-« figuráin nem egy festőnemzedék, — nem ér az egész semmit, mert kanál barátunk minden levét ráöntötte világhírű festményedre. Ecce homo, bizony, ime, így fest az ember, ha fogalma ” sincs arról, amit mond. Tarján István J MEVEEE8
