A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-04 / 10. szám
SORSOK A fattyú Kellemetlen körösnek leltem ologol u napokban, amikor részt vettem egy bírósági tárgyaláson a vádlott édesanyjának társaságában. A tizenkilenc éves fiút — akinek anyja sírva kért, hogy üljek mellette a tárgyalás idején, mert egyetlen gyermekén kívül senkije sincsen —, rendkívül durva verekedés közben elkövetett súlyos testi sértéssel és garázdasággal vádolták. Ezt a fiatalembert egy ittas társaság tagja fattyúnak nevezte, ami a mai szabados szóhasználatban nem számítana komoly sértésnek, ha az adott esetben nem fedné teljes mértékben a valóságot. A mindössze harminchét éves anyát alig ismertem meg a biróság folyosóján, ahol találkoznunk kellett. Amikor telefonon felhívott, anyai barátnőjének nevezett, s valósággal könyörgött, hogy jelenlétemmel segítsem át életének ezen a néhány nehéz óráján. Valójában, az asszony édesanyja gyermekkori barátnőm volt, de őt évekkel ezelőtt elvitte egy halálos kór. Férje még fiatalon baleset áldozata lett, s így egyetlen gyermeküket egyedül nevelte. Kapcsolatunk annyira bizalmas volt, hogy szinte minden komolyabb problémájába beavatott. Kétségbeesetten fordult hozzám, amikor tizenhét éves lánya bejelentette, hogy teherbe esett. Arra kért, hogy beszéljek a lánnyal, aki világra akarja hozni a gyereket, de nem hajlandó férjhez menni a nála tíz évvel idősebb férfihez, aki születendő gyermekének az apja. Ha visszagondolok arra a megbízatásomra, most, csaknem két évtized távlatából, nehezen tudom eldönteni, melyik kérés teljesítése volt számomra terhesebb: barátnőmé akkor, vagy a lányáé most. A bíróság rideg folyosóján, ahol ez a koránál jóval idősebbnek látszó nő felém nyújtotta a kezét, felelevenedett bennem annak a hajdani nehéz feladatnak az emléke, amikor egy dacos tizenhét éves fiatal lánynak igyekeztem megmagyarázni, hogy mekkora felelőséggel járó feladatot vállal, ha leendő gyennekét házasságon kívül akarja felnevelni. Ica — az akkori tinédzser — minden érvemet viss/autasitotta. 6 A HÉT es harcos feministaként hivatkozott a női egyenjogúságra az élet minden területén. — A lányok az osztályban irigyelnek, hogy merem vállalni az anyaságot és nem vetetem el a magzatot — dicsekedett. Én egy szóval sem ajánlottam neki az abortuszt, csupán azt akartam megértetni vele, hogy a megszületendő gyermek számára mindenképpen kívánatosabb, ha teljes családban nő fel. Emlékszem, erre félig-meddig tréfásan azt válaszolta, hogy majd az ő anyja fogja pótolni az apát. Láttam, hogy ez a lány még teljesen éretlen az anyaságra, s mivel apja korai halála miatt anyja jócskán elkényeztette, aligha képes felfogni, milyen nehézségeket tartogathat számára az élet. A férfi, aki rendkívül vonzódott Icához, valósággal rimánkodott neki, hogy házasodjanak össze, de hasztalan. Valóban nem gyakori eset, hogy a teherbe esett lánynak házasságért könyörögjön egy férfi. Ica dacosan kérkedett másságával barátnői előtt. A férfi, aki megszületendő gyermekének az apja volt, a lány bevallása szerint nem váltott ki belőle ellenszenvet, de nem volt bele szerelmes. Márpedig ha ő egyszer férjhez megy — vallotta büszkén —, akkor azt csakis lángoló szerelemből fogja megtenni. Ica életében ez a "lángoló szerelem" a jelek szerint nem következett be, vagy ha mégis, úgy egyoldalú lehetett, mert eddig nem ment féijhez. Fia megszületése után még évekig az anyjánál lakott, aki kezdetben levette róla a gyermekgondozás terhét, és Ica számára inkább csak kedvenc játékszer volt a kicsi, mintsem igazi gyermek. Tanulmányait egy évre megszakította, majd mint leányanya végezte el a gimnázium utolsó osztályát. Szerintem inkább sznobságból, mintsem hivatásérzetből készült orvosnak. Az első évfolyam vizsgáit letette, de a harmadik szemeszter túlságosan nehéznek bizonyult, ezért orvosi tanulmányait abbahagyta. De továbbra is a fehér köpeny bűvkörében maradt, és kétéves egészségügyi szakiskolába jelentkezett. Akkor már tisztában volt azzal, hogy fia nevelését nem bízhatja teljes egészében anyjára, aki rendkívül elfoglalt asszony volt, és a kisfiúra napközben egy idős asszony felügyelt. Anyagilag is nagy teher hárult az anyjára, s Ica belátta, hogy ha a fiát fel akarja nevelni, neki is mielőbb keresnie kell. A gyerek a továbbiakban sem szenvedett hiányt. Megkapott mindent, csak az oly gyakran emlegetett apukát nem tudta neki sem az anyja, sem imádott nagyanyja megadni. Számtalanszor kérdezte tőlük: nekem miért nincsen apukám? Míg kicsi volt, ilyenkor általában másra terelték a szót. A baj ott kezdődött, amikor a kisfiú iskolás lett. Közismert a gyerekek kegyetlensége bizonyos esetekben, s ha bántani akarták a kisfiút, azt vetették a szemére, hogy "neked nincs apád". Ilyenkor a gyerek sírva jött haza az iskolából, és toporzékolva követelte anyjától, magyarázza meg, hogy neki miért nincsen apja. Anyja szorult helyzetében egy mesét talált ki, s ezzel áltatta a fiút. Azt mondta neki, hogy az apja a fiú születése előtt meghalt egy autóbalesetben. A gyerek furcsállta, hogy soha sem mennek el a sírjához. Erre azt a választ kapta, hogy apja hamvait saját kívánságára szétszórták, igy nincsen sírja. Az anya kénytelen volt egy ismeretlen férfi fényképét felnagyítva berámáztatni, hogy a gyerek naponta láthassa halottnak hitt apját. Barátnőm egy alkalommal bevallotta nekem, soha sem bocsátja meg magának azt, hogy engedett lánya kérésének és a gyerek apja előtt megerősítette a lány állítását, miszerint a születendő gyermeknek egy nős férfi az apja. Ez egyszer s mindenkorra elidegenítette a férfit a lányától, s a fiatalember rövidesen el is ment a városból. Később hallották, hogy megnősült, és családjával együtt kint maradt Németországban. Ezzel a meggondolatlan hazugsággal végleg megfosztották a gyereket az apjától, akinek pedig a hasonmása lett. A bírósági tárgyaláson kibontakozott előttem a jelenet, amelynek következtében egy fiatalember elvesztette az egyik szemét. Ica fia harmadéves egyetemistaként egy diákcsapat kapusa volt. Az egyik mérkőzés után, amikor a vesztes csapat tagjai bánatukat egy kocsmában sörrel öblítették le, szemrehányást tettek a kapusnak a beengedett gólokért. Szó szót követett, mígnem a fiú egyik társa, aki gyermekkorától ismerte, elkeseredésében a fejéhez vágta: ugyan milyen kapus lehet egy fattyúból?! Mire a fiú elvesztette a fejét, és olyan erővel vágott a másik arcába, hogy azt nyomban elöntötte a vér, eltört az orra és a további vad ütlegelés közben a szeme végzetesen megsérült. A tanúk kihallgatása hosszasan folyt. Időnként Ica megszorította a kezemet, mintha ereje fogytán lett volna, s tőlem akarna erőt nyerni. A védelem nem mulasztotta el a tény hangsúlyozását, miszerint a házasságon kívül született fiú számára rendkívül sértő volt a fattyúnak nevezés. Ica közben teljesen magába roskadt. Éreztem, hogy bizonyára most tudatosítja teljes mértékben, hogy fiatalkori könnyelműségével és esztelen hetykeségével milyen messzemenően ártott a fiának. Az ítélet kétévi feltételes börtönbüntetés és a károsultnak fizetendő járadék megállapítása volt. Meghozatalánál figyelembe vették a fiú büntetlen előéletét. Amikor kimentünk a bíróság épületéből, Icát támogatnom kellett. Hazakísértem, és erős kávét főztem neki. Miközben a kávét szürcsölgette, eleredt belőle a szó. Úgy mesélte nekem az életét, mintha csak aznap ismerkedtünk volna össze. Nem szakítottam félbe. Aztán hirtelen elhallgatott, s merőn maga elé nézve kis idő múlva megszólalt. — Igazad volt, amikor anyámnál azt mondtad nekem, hogy nagy felelősséget vállalok, ha a gyereket házasságon kívül akarom felnevelni. Mostanáig minden nehézség ellenére nem értettem egyet veled. Mindig azzal vigasztaltam magam valahányszor ismerőseim elváltak, hogy hiába születtek az ő gyermekeik házasságból, sorsuk most az én fiaméval azonos. De ma rájöttem, hogy ez nem igaz. A bíróságon mögöttünk ülők elvált férj és feleség voltak, de amikor a fiúk bajba került, mindketten ott voltak a tárgyaláson. Annak a másik fiúnak volt apja, de az enyémtől én elvettem az övét... Lőrincz Kató
