A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 5. (Szeged, 1999)

NAGY Margit: Ornamenta avarica II. A fonatornamentika

II. állatstílus, mely a 6. században indult hódító útjára, és az igényes ékszerművesség mintakészletének domináns elemévé vált Skandináviától a Földközi-tenger partvidékéig. A germán művészetben végbement változás folyamatát azonban a kutatás lassan tárta fel; egyes részletkérdések — pl. éppen a II. stílus fellépésének helye és ideje —, máig tartó vita tárgyát képezik. Vázlatosan tekintsük át az I. és a II. állatstílus átmenetéről és a fonatdíszítés eredetéről szóló, néhány esetben az avar kori ornamentikát is érintő véleményeket! A germán állatornamentika kialakulását és fejlődési folyamatát elsőként Bernhard Salin határozta meg. 1904-ben megjelent alapvető művében az állatornamentikát egységes jelenségként tárgyalta, mely a késő római díszítőművészet állatalakos mintakincsének átalakításával Skandináviában alakult ki, és innen terjedt el a közép-európai germán népek ötvösségének gyakorlatában. A Salin által meghatározott I. stílust az önállóan ábrázolt állatfigurák vagy állattestrészek alkalmazása jellemzi, míg a II. stílusnál az állatalakok szimmetrikus ismétlődése és kereszteződése figyelhető meg. Salin különös figyelmet szentelt a Duna-vidék akkor ismert germán ékszereinek (a szilágysomlyói fibuláknak, a sasfejekkel díszített aranyozott ezüstcsatoknak és -fibuláknak) és felvetette a Duna-vidék és Skandinávia 5-6. századi kapcsolatait, melyek az északi állatstílus kialakulásában szerepet játszhattak (SALIN 1904, 50-149, 206-247). Salinnak ezt a megfigyelését azóta többször bizonyították a korszak legkiválóbb kutatói, pl. J. E. Forssander és B. Arrhenius (FORSSANDER 1936-1937, 249-250; ARRHENIUS 1987, 443-446). Salin IV. fejezete végén néhány mondatban összefoglalta a késő avar kori öntött övgarnitúrák művészetéről alkotott véleményét, meglepő módon éppen e művészetnek az orientális-klasszikus (bizánci) kultúrával való kapcsolatára utalva. Az állatomamentika II. stílusához való átmenet szalagtestü állatalakjainak tárgyalásánál elemezte a Jankovich-gyűjtemény csatlemezének állatfiguráit is. A csat állatkompozícióját az itáliai langobard területről és a délgermán (alamann) területről ismert, többnyire láb alakú szemöldökkerettel ábrázolt, visszaforduló állatfigurákhoz hasonlította; ezzel a megállapítással máig érvényesen határozta meg az avar kori állatornamentika helyét a kora középkori művészetben (SALIN 1904, 308-309, Fig. 665a-c). Alföldi András, Eduard Brenner (BRENNER 1912) és Nils Âberg (ÁBERG 1923, 40) eredményeire támaszkodva, 1926-ban megjelent könyvében megállapította, hogy a „fogazott'' díszítésű ornamentika a bizánci szalagfonatokat és az északi állatfigurákat egyesítő II. germán állatstílus magyarországi változata, mely a korai avar korban, a 6. század végén lépett fel, és elsősorban a Keszthely környéki műhelyekben alkalmazták (ALFÖLDI 1926. 36-38). Ugyanebben az évben jelent meg Fettich Nándor első munkája, melyben először foglalta össze a germán állatornamentika avar változatáról kialakított elméletét. Felfogása szerint az avar állatstílus szkíta előzményeket egyesített a nyugati germánoktól átvett II. stílusú ornamentikával. Fettich az avar állatstílusú díszítésmódokat öt részre osztotta: 1/ „ tiszta II. stílusú állatábrázolások" (Jankovicharanyak, Farkasrét, Nagymányok, Kiskassa stb.); 21 ,,szívidomú szalagornamentika" (Tiszabura, Adony, Gátér 186. sír, Fonlak stb.); 3/ „ kettősfonatú szalagok" (Madaras, a farkasréti kisszíj végek); 4/ „langobard hármas szalagfonatok" (a madarasi kisszíj végek, az adony i bronz présminta); 5/ „geometrikus formák" (a keszthelyi korongfibulák némelyike, a fönlaki présminta tegezverete, a kiskassai hurok formájú veret stb.). A fogazást Fettich speciális avar díszítőelemnek tartotta, melynek eredete a dél-oroszországi szkíta művészetben keresendő (FETTICH 1926, 4-23). Fettich később csaknem minden munkájában visszatért az állatornamentika kérdésére, de mindvégig megmaradt az avar állatstílus keleti eredete mellett. Nagy figyelmet szentelt az avar díszítőgyakorlat speciális stíluselemének, a fogazásnak. Fettich 1926-ban a fogazást előfordulási hely szerint csoportosította, azaz milyen ornamensen található: állatábrázoláson vagy szalagfonaton. A fogazás csaknem mindegyik általa meghatározott csoportban előfordul (a hat csoportból az utolsó kettő már nem díszítésre, hanem tárgytípusra utal!): A/ „tiszta II. stílusú állatábrázolásokon" (Jankovich-aranyak, Farkasrét stb.); B/ „szívidomú szalagokon" (Tiszabura, Adony stb.); C/ „kettősfonatú szalagon" (Madaras —- szablyaveret, Farkasrét — kisszíjvégek, Kiskassa — aranyozott veretek); D/ „langobard hármasfonaton" (Madaras — kisszíjvégek, Adony); E/ különféle geometriai formákon (pl. korongos fibulák); F/ „bizánci stílusú szíjvégeken" (Németsűrű). A felosztásból látható, hogy Fettich az avar ornamentika kérdését egyetlen díszítőelem, a fogazás szempontjából szemlélte; valószínűleg ezért nem tudott továbblépni: a részlet elfedte az egészet. 1929-ben Fettich a fogazás előfordulásának különféle módozatait tárgyalta: 1/ a szalagszerű test