A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

NAGY Margit: Szentes és környéke az 1-6. században. Történeti vázlat és régészeti lelőhelykataszter

MFMÉ - StudArch III (1997) 39-95 SZENTES ÉS KÖRNYÉKE AZ 1-6. SZÁZADBAN. TÖRTÉNETI VÁZLAT ÉS RÉGÉSZETI LELŐHELYKATASZTER

1 NAGYMargit RÓMAIKOR A szarmata betelepülés előzményei A Tiszántúl kelta lakossága az i. e. 1. század közepén, Boirebistas dák király uralkodásának idején az Erdély keleti és déli részein lakó dákok fennhatósága alá került. Az erős központi hatalommal rendelkező dák királyság sorban leigázta a Kárpát-medence kelta törzseit és olyan befolyásra tett szert, melyei a Duna-vidék felé terjeszkedő római külpolitika nem nézhetett tétlenül. Boirebistas király halála után a dákok egységes államalakulata megszűnt ugyan, azonban az elsősorban diplomáciai eszközökkel dolgozó római külpolitika Boirebistas örököseivel valószínűleg nem tudott megegyezni. Cassius Dio római történetíró szerint a harcias dákok i. e. 10-ben az Al-Dunán átkelve betörtek az Augustus császár (i. e. 31 - i. sz. 14) idején római provinciává szervezett Dunántúlra. A dák támadást több római hadjárat követte, melyek után a római határt jelentő Duna-vonalat Augustus hadvezére, a Duna-vidéki katonai ügyeket irányító Lentulus, a váratlan barbár támadások megakadályozására őrhelyekkel erősítette meg. Ebben az időben Florus történetíró a dákok mellett a szarmatákat is megemlíti, mint a Duna-határt fenyegető barbár népet (Cassius Dio: História Romána LlV, 36, 2-3; Florus: Epitomae II, 28-29; MÓCSY 1974, 39-41). Az iráni származású szarmaták — az ókori szerzők ezen a néven több különböző törzset értettek —, az i. e. 2-1. században a Dnyeper és a Don vidékén önálló királyságot alakítottak, mely a dák hatalom fellendülésével egy időben, az 1. században felbomlott. Valószínűleg a dák királyság széltagolódása után, s főként a Fekete-tenger-vidéki görög városok elszegényedése miatt, a sarcolásból élő szarmata törzsek fokozatosan nyugat felé terjeszkedtek. Strabon közlése szerint megvetették lábukat a Dunától délre fekvő thrák területeken és az Al-Duna szigetein is. Ovidius, aki i. sz. 9-17 között élt száműzetésben Tomiban (Constanta), többször említi a városban megforduló jazigokat. Úgy látszik, hogy a szarmaták közül a jazig nép jutott el legmesszebbre nyugat felé, mert róluk az i. sz. 50-es évekre vonatkozóan Tacitus úgy emlékezik meg, hogy a cotinusok és az osusok (észak-magyarországi kelta törzsek) szomszédai, ami azt jelenti, hogy az 1. század közepére elfoglalták a Kárpát-medence belső területeit is. Tacitustól értesülünk arról, hogy Pannoniától északra, a Duna fölött lakó Vannius quad király lovasságát jazigokból szervezte meg. Vannius nyilvánvalóan a szomszédos barbár törzsekkel igyekezett kapcsolatait megerősíteni és ezért fogadta szolgálatába a jazig lovasságot (Strabon: Geographika VII, 3, 13; Ovidius: Tristia, „Cum subit illius tristissima noctis imago ", „ Siquis adhuc istic meminit Nasonis adempti"; Tacitus: Germania XLIII; Tacitus: Annales XII. 29). A közvetett adatok azt bizonyítják, hogy az i. sz. 1. század elején a szarmata jazigok beköltöztek a Kárpát-medencébe. Az Augustus császár irányításával működő római barbár-politika ismeretében indokoltnak látszik az a magyarázat, hogy a jazigok új szállásterületeiket Róma beleegyezésével foglalták el (ALFÖLDI 1942, 181-184; HARMATTÁ 1950. 16-17), beköltözésük körülményeit azonban a történeti források nem világítják meg. Az Alföld 1. századra keltezhető régészeti leleteinek földrajzi elterjedése arra mutat, hogy a legkorábbi jazig szállásterületek a Duna-Tisza közének északi és középső részeire terjedtek ki. A Tiszától keletre fekvő területen csak néhány szórványos leletüket ismerjük. Ennek oka 1 A dolgozat a Szentes város kiadásában tei-vezett várostörténeti monográfia számára készült 1983-ban.