A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

NAGY Margit: Szentes és környéke az 1-6. században. Történeti vázlat és régészeti lelőhelykataszter

valószínűleg a dák királyság tiszántúli befolyásában kereshető. A kora római időszak — egyelőre gyér — régészeti anyagában a Körös-Maros-Tisza által határolt területen valóban előkerültek olyan kézzel formált, durva anyagú edények, melyek rokonságot mutatnak a dákok erdélyi és bánáti leleteivel. Szentes környékéről eddig csupán néhány szórványként számon tartott edényt ismerünk, melyek jellegzetes díszítésükkel ehhez a leletcsoporthoz sorolhatók (MÓCSY 1954, 118-119; MÓCSY 1974, 101; VISY 1970, 10

2

). A szarmata szállásterületek kibővülése a dák háborúk után Az 1. század hetvenes éveiben a dákokat Diurpaneus, majd Decebalus királyaik ismét egyesítették. Katonai erejükre jellemző, hogy 85-86-ban, Moesia provincia megtámadásakor egy teljes római légiót megsemmisítettek. Domitianus császár (81-96) nagy erővel verte vissza a dák támadást. Győzelmét azonban nem aknázhatta ki, miután a markomannokkal és a quadokkal — akik a dákok elleni katonai segítséget megtagadták —, ellentétbe került. A római csapatok ekkor a dákok földjéről a Tiszántúlon át vonultak a germánok ellen. A békekötéskor a dákok élére Rómához hű, vazallus király került, ami egy ideig biztosította a nyugalmat (ALFÖLDI 1940, 137-138; MÓCSY 1974, 88-89). Nem sokkal később, 92-93-ban a szarmaták a germán szvébekkel szövetségben Pannoniára törtek. Támadásuk iránya arra mutat, hogy a provincia délkeleti részét veszélyeztették, s elképzelhető, hogy a dákok korábbi veresége nyomán a szarmaták birtokában lévő terület, esetleg újabb foglalók beszivárgásával, fokozatosan bővült dél felé. A dákok elleni határvédelem korábbi segítőiről, a szarmatákról egyszer s mindenkorra kitűnt, hogy nehezen irányítható, megbízhatatlan szövetségesek (MÓCSY 1962, 619-624; MÓCSY 1974, 102-103). A Traianus (98-117) idején megindult dák háborúkban a szarmaták segédcsapatokat küldtek a római seregbe. A dák királyság legyőzése után Dacia provincia megszervezése miatt (106) a szarmaták a korábbinál nehezebb helyzetbe kerültek: egyfelől a roxolánokkal való közvetlen összeköttetéseik megszakadtak, másfelől Pannónia és Dacia közé szorítva, egységes és katonailag megerősített római hatá

: rokkal találták szemben magukat. Az egymástól elszigetelt jazigok és roxolánok 117-ben közös támadást indítottak Moesia és Pannónia határainál. Az akció célja valószínűleg a területeik közti szabad költözés biztosítása lehetett (ALFÖLDI 1942, 200-201; MÓCSY 1974, 103-105). A 2. Század első felének békeidőszakában, Hadrianus (117-138) és Antoninus Pius (138-161) uralkodásának idején a római diplomácia valószínűleg ismét szövetségi rendszerébe vonta be az alföldi szarmatákat és bizonyára Rómához hű királyok kinevezésével biztosította a nyugalmat. Marcus Aurelius tervei közt — a História Augustában fennmaradt életrajza szerint — új provincia megszervezése is szerepelt a szarmaták területén. Ezt a tervet azonban a 160-as években megindult quad-markomann-szarmata támadások meghiúsították. A mintegy 20 évig húzódó háború után a római kormányzat engedményei közé tartozott, hogy az alföldi szarmaták Dacián keresztül kapcsolatba léphettek a roxolánokkal, s hogy a kijelölt vásárhelyeken a rómaiakkal is kereskedhettek (Iulius Capitolinus: Marcus Antonius XXIV (História Augusta); Cassius Dio: História Romana LXXI, 19; ALFÖLDI 1942, 200; MÓCSY 1975, 16-18). A 2. század végétől fél évszázados békés időszak következett, amikor a szarmaták részéről számottevő támadásra nem került sor. Valószínűleg erre az időszakra tehető területünkön a szarmata lakosság számának megnövekedése. Szentes környékén a 2. század közepétől keltezhető leletegyüttesek a Kurca, a Kórógy és a Veker-ér menti magaspartok megszállását jelzik (2. kép). A szarmata kor egyik legnagyobb temetője a Szentes-Kistőkén, Tóth Gergely és Vecseri Lajos földjén, Csallány Gábor által feltárt temető zömében erre az időszakra keltezhető (CSALLÁNY 1936, 76-80; PÁRDUCZ 1944, 42-43; MÓCSY 1954, 120-123). A Veker-ér nagy kanyarulata és a Körös ártere között fekvő magasparton, kelet-nyugati irányban 300 m hosszan elnyúló temető első sírjai a nyugati oldalon, szkíta, avar és Árpád-kori sírok között, elszórtan kerültek elő. A dél-északi irányú szarmata temetkezések a temető keleti felében, a Vecseri-földön feltárt részben sűrűsödtek. Itt a sírok nagyjából három sort alkottak, ami keskeny, mindössze 12-13 m-nyi sávot foglalt el. Feltűnő a sírok egymástól való nagy távolsága kelet-nyugati irányban: helyenként 8-10, sőt 30-40 m üres helyet hagytak ki két temetkezés között (3. kép 1). A keleti oldal egymás alatt sakktáblaszerűen elrendezett sírokból álló szakasza 2 A 26-28. számúak nem köthetők bizonyosan a dákokhoz. Barbotinos díszü edény, KJM ltsz.: 71.169.1.