Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1957-01-01 / 1-3. szám
Оcókai (Zászlóról való ének 1710, jan. 10 Kuruczoк. kuruczok, haj szegíny kuruczok — Beh megsötétedett Ц fényes napotok! óh gonosz szerencse, óh keserves óra!... Trincséní mezőnek vérrel borítója. Sok ezren borultak ott önnön vérekben, Mások tántorodtak régi hívségekben. Labancz már Ócskái; sok vitéz hadnagyi Átkozva siratják az ő labanczságát; Verje meg az Isten állhatatlanságát! Kemény Beleznai, seríny Jávorkával, Ama Bornemissza, híres Rácz Miskával. Esküsznek újvárban egymásnak kezére, Erős esküvéssel Ócskái vesztére. “bátor vérontásom — történjék halálom, Alnok árulónak bosszúját megállóm, Áinok árulónak bosszúját megállóm!“ S nyárnak hévségében, ősz sűrű ködében, Kergetik Ócskáit nagy kegyetlen télben. Beleznai két száz labanczát levágja Pilátushoz küldi őket vacsorára. Bornemissza véle gyakran kergetőzik, Rácz Miska éjjel is ott környül leskődik... Jávorka pediglen paraszti ruhában — Egy nihány vitézzel csak bétör házában. “Héj Ócskái László! a nagy tobzódástúl Kelj föl immár — érted elgyöttünk Újvárból! Vérünk árulója, most add meg magadat! — Fölkele Ócskái de: fegyvert ragadott”. Kiverik kezéből, s úgy homlokon vágják — Vér elbontotta mind a két orczáját. Viszik már. viszik már, kötve paripára, Nyargalton-nyargalvást — viszik már Újvárba. Hogy vitték a kapun, istrázsa kiáltott: Itt hozzák, itt hozzák az Ócskái Lászlót! Hadi szék birái ott egybengyülének, Hitiszegő felett ők széket ülének. írjátok furérok, Írjad sereg diák — Vér-veres tentával a nagy sententiát: “Világ példájára feje elüttessék. Várnak bástyájára karóba tűzessék. Hadd lássák mindenek: az lator mint jára, Ki megszegvén hitit, támadt hazájára!’' Mikor rézdobokat megütték az vártán, Mikoron az sípot megfújták az bástyán: Akkor az piaczon álltak mind fegyverben, — Kihozták Ócskáit, vasakkal terhelve. Ott felzöndüléneк vitézek, hogy látták: uöld meg az árulót!” Hozzá azt kiálták. S ha fejét nagyhamar hóhér el nem csapja: Testét vitézlő rend izekké szaggatja! Fcltüzék az fejét a bástya fokára, A mely néz Nyitrára, — egy nagy árboczfára. Nagy fekete hollók sűrűn szálldosának — S ott környül kerengvén, ekkép károgónak: “Kár, kár, kár, vala Ócskái Lászlónak, Ilyen nagy vitéznek — lenni árulónak! De nem kár;, hazáját, vérit eladónak, Szemeit kivájni, fekete hollónak!” — Már Ócskái László másoknak nagy példa: Gonosz árulónak így lészen halála! Lelkeket világon szélvészek kergetik — Azután pokloknak lángjára vettetik. — Ezt szörzék Újvárban, ezerhétszáz tízben... Szegény magyarokat segítse az Isten! *) Bátor ámbátor.
