Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 1-26. szám)

1908-02-09 / 6. szám

1908 február 9. »Zakmegye, Zalavármagyal Hírlap* Igaz, a társadalom tul van terhelve mindenféle adókkai. De tni vannak immár terhelve o vármegyék is. Nem csoda, ha a késő átiratok legnagyobb részét jóakarattal tudomásul veszik. * * * (A cáertlók.) Mi beneufllött göcsejiek így bivjuk a cserebogarat, ezt a kedves, ártatlan jószágot, amelyet annyira szeretünk, hogy lehetőleg megvédelmezzük a drága életét. A oserebóknak rao«t télvíz idején, amikor pajodja még a told mélyében folytatja áldásos tevékenységét, a földművelésügyi miniszter rendelete kölosönzött aktuális fontosságot. A kormány ugyanis nem tartja olyan kedves és ártatlan jószágnak a sárga cserebogarat, mint mi s figyelmébe ajánlja a gazdáknak a pusztítását. Ezzel a rendelettel kaposolatbau Írjuk a következő sorokat az állatvédelemről, a hernyókról és a cscrebókokról. Persze ha soraim valahol a külföldön látnának nyomdafestéket, bizonyosan azt hinnék, hogy nekem is valami bogár motoszkál a fejemben. Mert mi köze a hernyónak és a cserebogárnak az állatvédelemhez, mikor tűzzel, vassal, méreggel pusztítják a nyomorult férgeket. Pusztítják igen, pusztítják másutt, de nem nálunk, ahol — ugy látszik — az állatvédelem kiterjed a oserebókra is, amely a földművelési miniszter és a bogarászó tudósok bizt03 tudomása szarint a jövő tavasszal rengeteg mennyiségben fog megjelenni, hogy lelegelje a fák lombját. Mi nem haragszunk a cserebogárra, mert azt tartjuk, hogy abban az esztendőben van jó gyümölcstermés, amikor sok a cserebogár. A gyümölcsben való bőség ós a cserebogár között valami okozati összefüggést keresünk és hagyjuk pusztítani a férgeket. Pedig meg vagyou irva szigorú szabályrendeletben, hogy pusztítani kell a oserebókot is, a hernyót is. A hernyó szintén rettenetesen grasszál a mi vidékünkön. A férget nem pusztítják, a madarakat ellenben valósággal irtják. Alig hallani madárdalt; alig rebben el egy-egy szárnyas, mert nemcsak ostoba suhancok koresik a fészkeket, hanem még gazdák is gyűlölik n szolgát, amely éles csőrével kiássa a fából a szút ; a cinkét, amely lyukat kopogtat a tök oldalába s a sok apró madarat, amely néha napján megkóstolja a oseresnyót, de elpusztít millió férget. Aki nem látta, hogy más gyümölostermő vidékeken hogyan védelmezik a madarat és hogyan irtják a férget, az nem hiszi el, hogy mi egy század leforgása előtt elérjünk a cserebók, a szelíd oserebogár pusztításáig. Ismeretes dolog, hogy a cserebogár kifejlődéséhez három év kell. Ez idén lesz három éve a legutolsó oserebogaras esztendőnek. A hatósálesz az én édes anyámból ... óh anyám, drága jó anyám . . . A lázas, zavart beszédet gyorsan elfojtja a pihegés, A kimerült arcon újból mosoly játszadozik ... de már a tüzes szemeket a selyem pillák takarják be, A játszi napsugár rózsákat tüz arra a fehér márvány arcra és dicskoszorut fon a feje köré. Nyomasztó csend. Csak olykor-olykor hallik ' egy elfojtott zokogás. A beteg felnyitja szemeit ég felül ágyában. Erőtlenül, alig hrdlhatóan ejti ki e szót: — Anyám . . . A fájdalmas anya ráborul é» az előtörő fájdalom hatása alatt össze-vissza csókolja. — Mi az édes lányom ? . . . Hol fáj . . . A* pedig hálatelten nyitja íel jóságos szemeit ós mosolyogva mondja : Na mi a baj anyám . . . Nem fáj semmi . . . És mosolyogva dől vissza a párnákra . . . A napsugár behatol a befüggönyzött ablak nyílásai között. Hirdeti az életet ós az ágyon mosolyogva alszik egy szép menyasszony . . . halv8. A pajkos sugár végig osou a mosolygó arcon és lecsókolja a kihűlt ajkakat. Hantke Emil. gok újra kibocsátják a rendeleteket s a gazdák nem tesznek semmit. Mert ez nálunk így szokás. * • * (Hangversenyek és muzsikusok.) Minden héten halomszámra kapjuk a meghívókat. A bálok divatja lejárt; inkább hangversenyeket rendezne'! helyi művészekkel. Ez ellen természetesen senkinek sem lehat kifogása. A hangverseny vidéken olcsóbb mulatság, mint a bál, mert a hölgyek törvényt hoztak arra nézve, hogy hangversenyekre nem kell akkora parádé, mint bálba. Nem is szólván a szellemi csemegékről ós műélvezetről. Amibe a hangverseny mánia ötletéből bele akarunk kapaszkodni, az a műsor összeállítása, külÖDÖsen a zeneszámok kiválasztása s ezzel kapcsolatban nemzeti zenénk teljes elhanyagolása. Tudjuk, hogy a művésznóp a magyar zenét egyszerűen lekicsinyli. Sőt tovább megy. Azt mondják, hogy nincs is magyar zene; legalább is olyan, amely művészi fejlődésre képes. Eí ebbeu a felfogásban nevelik az ifjúságot is, amely azután abban keresi a zenei tudás magasabb fokát, hogy a klasszikusokért lelkesül s nem becsüli semmire a magyar nótát. A cigány marad a nemzeti zene egyetlen apostola. Ez a felfogás érvényesül minden hangverseny műsorában. A karakó-nyomoródi ifjúság hangversenyén a kántor száz esztendős zongoráján Chopin etűdöt ad elő a helybeli segédtanító. A dalkör Mendelsohnnal kínlódik; a hőstenor ürieget énekel s aki őt meg nem érti, azt lesajnálja a sárga földig. Sőt — akár hiszed el ezt nyájas olvasó, akár nem — egy műsorban az is olvasható volt, hogy Mozart szimfóniát hurcolt valaki a közönség elé egy pedálos Schunda cimbalom segítségével. Magyar nótáról manap már Iborfián is alig lehet szó. Magyar nótát osak mnzsikáljon a cigány mulató parasztok fülébe. Müveit ember már osak a klasszikusok felé fordul. Nem jártunk ugyan a művészet magasabb régióiban, de ugy érezzük, hogy van magyar zene, van magyar ritmus, amely teljesen elüt •z internacionális muzsikától, amely nekünk tetszik, amelyet tehát érdemes művelni. A művészet nem öncél, hanem az ember gyönyörködtetésének, tökéletesbülésének eszköze. Amely zene képes arra, hogy az emberek millióit gyönyörködtesse ós felemelje, az művészi zene. Legalább is azokra a milliókra nézve művészi, akikre művészi hatással van. Magyarországon van tízmillió magyar, akiknek magyar zene kell, de a zongoramestercknek nem kell. A zongoramesterek pedig nagy urak, művelt zenészek, mert külföldiek, rendszerint németek. Egyszerűen kiszorították a divatból a magyar zene tanítását, mert ők, akármilyen kitűnően játszák a klasszikusokat, egy igazi magyar darabot meg nem tudnak tanulni, mert ahoz nem elég a kotta ós hosszú ujj, ahoz még szív és érzék is kell. Az apák, anyák pedig meghajolnak a mesterek akarata előtt. Bizonyosan tudom, hogy sok szülő fájó szivvei tapasztalja, hogy a fia megveti azt a nótát, amelyhez ifjúkori lelkesedés ós ábrándok emléke fűzi; tudom, hogy a nemzetközi zenéhez nem ért s fejzugást kap a Lohengrintől, de hallgat és engedelmeskedik. Nem tehet máskép, mort a szomszéd kisasszony is osak klasszikusokat játszik; a hangversenyek műsorában ma már osak symphonia, románc, rapsodia, opera szerepelhetnek. Ki az ördög fizetne a sárga cserebogárért, fecskéért, gólyáért, sárga violának zöld leveléért? Sőt még házi koncerteken is elértéktelenedett a magyar ritmus. Aki magyar dalt játszik, arról ugy szól a dicsérő kritika, hogy egészen cigányosan muzsikál. Aki operaáriát, vagy valami silány kupiét ad elő, az pompásan énekel; aki magyar nótával jeleskedik, az csak jó dalos ember lehet, ami pedig a zenében jártasok előtt lekicsinylést jelent. Olyan ostoba ember nem akad, aki a nemzetközi zeneművészetet, az örökszép klasszikusokat lebecsülje a helyretyut-utyu előnyére. Csak azt vitatjuk, hogy a magyar zene is művészet. Ha csak nekünk nyújt is gyönyörűséget s ha csak minket tanít is lelkesülni, akkor is művészet, amelyet a német karmesterek, sőt még a klasszikusok kedvóért sem szabad, nem lehet lenézni, lekicsinyleni, sutba dobni. Mi akarjuk a magis zenét is, de ennek a szépségeiért s ennek a divatjáért n^m dobjuk el a magunkét. Mert félig divatkérdós a klasszicizmus. Nem annyira az izlés és a zenei képzettség magas foka juttatta kizárólagos uralomra a klasszikus muzsikát, mint inkább a divat, amely osinált már az irodalom terén is akk ora ostobaságokat, hogy a hősök édes szavú fülemüle zengéssel beszéltek szenvedélyeikről s a pásztorok szonettekkel ős madrigálokkal terelték h aza a birkákat. Később rájöttek arra, hogy az írónak ugy kell beszélnie, ho^y megértse, akihez beszél és ugy kell beszélnie, hogy elhigyjók neki azt, amit mond. M jd rávezeti az idő a muzsikusokat is arra, hogy minuen néppol a maga nyelvén lehet legjobban beszélni; legjobban megérti a saját ritmusát s a sziveket az melegíti fel legjobban, ami iránt fogékonyságuk van. Az a bajunk, hogy a zene apostolait külföldről toborozzuk. Ezek pedig elhódítják a nemzeti muzsikától azokat a tehetségeket is akik szivesen szentelnék tudásukat a magyar zenének. Nem is igazi zenetanitó, aki legalább nem nőmet. Ha nincs kéznél egy bécsi konzervatóriumot végzett zenei portentum, folyamodni kell egyért, fogni kell egyet. Ha nem tud magyarul, akkor már egészen bizonyos, hogy a zenéhez kitűnően ért. Kár pedig magunkat az orrunknál fogva vezettetni idegen műveltségű emberekkel. Mert hát igaz, hogy egy kicsit még meglátszik rajtunk az ázsiai származás, de ez legalább eredeti s hadd alakítsuk át a saját gusztusunk és tehetségünk szerint. A németek, a kultura matadorjai azt a vádat szórják felénk, hogy civilizációra képtelenek vagyunk s amink van, azt is tőlük loptuk. Igaz ugyan, hogy sokat tanultunk a némettől, de drágán megfizettünk mindenért. Lopni azonban nem loptunk semmit; sőt ha lehetne, abból is sokat visszaadnánk, amit tanultunk s amit az érdemes germán urak önként hagyogattak nálunk. Szivesen visszaadjuk a szászokat, a német állambölcseséget járulékaival együtt; valamint az ízlésünkbe, nyelvünkbe belekeveredett összes germanizmusokat. Es a germanizmus a mi egyik nagy szerencsétlenségünk. Mentsünk meg tőle mindent, ami megmenthető. Ne dobjuk áldozatul nemzeti művészetünk utolsó foszlányait is. Azért véreim, göcsejiek, ne klasszikuskodjatok Iboifián és Mukucsfaluban is, hanem ha már dalolunk ós muzsikálunk, ne resteljük a nagy zenészek rosszul előadott ós rosszul értett művei mellett jól eldalolni a mi szép nótáinkat, amelyekből ki fog sarjadni a jövő magyar zene. A pölöskei tűzvész. Leégett község. Zalavármegyének egy virágzó, jómódú községe romokban hever. Pölöske majdnem teljesen elhamvadt s derék, szorgalmas magyar népe tél közepén hajléktalanul, nyomorogva, kétségbeesve néz a jövő elő. Rettenetes nyomokat hagyott a pusztítás. Hét emberélet esett áldozatul a bősz elemnek s tizennégyen kínlódnak irtózatos égési sebeikben. Üszkös falak jelzik az utca hosszát, egy-egy megmaradt kémény mered ki a romokból, kerítéseknek, pajtáknak nyoma is alig maradt, a házakban elégett minden, ami gyúlékony. Amelyik épület tüzet fogott, leégett az földig, minden bennevalóval együtt. Csak a puszta élet megmentősével lehetett gondolni. A szegény emberek kis vagyonát, a tehetősebbek jólétét elnyelte, megsemmisítette a lángtenger. Szomorú, kétségbeesett hely most Pölöske község, amelyre ugy ránehezedett az Isten ostora. Temetővé, szomorúság tanyájává változott az egész falu s ahol előbb csendes jólétben, becsületes munkában éltek az emberek, most nyomor ütötte fel a fejét és az elkeseredés zokogása hallik. Ekkora tűzvész félszázad óta nem pusztított Zalavármegyóben. Ilyen rémesen nem dult nz elem emberemlékezet óta. Szivet facsaró látvány az, ami a tűzvész után elibónk tárul s rémes még hallani is azokat a borzasztó jeleneteket, amelyek az égő faluban lejátszódtak.