Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-05-17 / 20. szám

214 »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1903. május 3. Az utcák valóságos ütköző helyekké lettek, mert kell, hogy maga a nemzet nyíltan védelmezze nemcsak az ő igazát, hanem azokat a törvényeket is, melyeket ma letaposnak és lerontanak a szégyenletesen ide adott horvát bán és az ő piszkos segédjeinek serege. Már másfél hónap óta folyik a küzdelem. Mázcius hó 11-én tartatott meg Zágrábban a nagy népgyűlés, amikor több mint nyolcezer ember vonult a dicső bán Jelasics szobra elé. A gyűlésen a magyar ellenes nép minden rétege jelen volt s közre működött. Ez a siker megijesztette a mi kormány hatalmunkat s különösen a bánt s ezen időtől kezdve elkezdett betiltani mindenféle gyűlést, fenyegetőztek börtönnel stb. S mindezt a béke és rend okából csinálták. Igen a béke és a rend, de nem a nyilvános, hanem az ő rothadt békéjük, az ő nemzet ellenes fegyelmük érdekében, amelyben ők fojtogatják, csalják a nemzetet, gázolnak a törvényben, eladják önönmagukat és a hazát, leköpik a mi jövőnket és multunkat és gazemberül kigúnyolják a mi jogainkat és szükségeinket. A magyarok ellene vannak azon törvénynek, melyek szerint Horvátország minden hivatalában csak a horvát nyelvet szabad használni, a vasutak épületeire, a melyek törvény szerint a miéink, csak magyar feliratokat tettek. Tudták ezt s meg is engedték a magyar barátok. A nemzet várt pár napig, aztán leszedte a magyar feliratokat. A nép mindennap gyülekezik, felkel, védekezik, protestál és keresi a jogait, így a vasúti indóházat s a magyar barátok házát a nép leköpi. A nép Zágrábban jól tartja magát azért, mert a mérték már nyakig megtelt. Elveszteni valónk már nincs, a nép az éhségtől és Ínségtől elpusztult, tönkre ment, nincs sem birtokunk, sem jogunk, mert mindent fölettek a magyar barbarok és elvittek a magyarok; s azért bátran a küzdelembe, amelyben csak nyerni fogunk. Bizzunk erőnkben és abban, hogy a győzelemre elég kilátásunk van. A bán van Horvátországba kiküldve, hogy azt leigázza. Ha béke lesz, ő fogja tovább is a nemzetet nyomni, ha nem lesz béke, neki kell buknia. Békének pedig nem szabad lenni, ha már el kell vesznünk, jobb ha elpusztulunk a küzdelemben, mintsem elrothadjunk és meghaljunk éhségben és Bárban, melybe minket a kormány-hatalom lökött. Zágráb és más városok megkezdték a harcot, de hogy eredményhez jussanak, szükségünk van az egész ország és az egész nemzet segítségére. Ebben a küzdelemben kell, hogy eszünkben lengjen az, hogy ne pihentessük erőinket, hanem mindent tegyünk meg a magyar hatalom ellen, a magyar barát urak s első sorban Héderváry kormánya ellen s ezért tartsunk össze mindnyájan, vallás- és névkülönbség nélkül s a törvény ellen vétőket kergessük ki a mi társaságunkból s megvetéssel köpjük le őket. Küzjdünk a nemzetellenes feliratok, a magyar oimerek és zászlók ellen. Szükséges, hogy mindazokat, akik segítségére vannak a bán kormányának, az ő magyar hivatalnokait lökjük ki minden becsületes nemzeti társaságból. Kívánjuk a mi jogainkat! Kívánjuk a törvények végrehajtását! Kívánjuk ami pénzűnket! Kivánjuk szabadságunkat! Le a magyar hatalommal ! Le a közönséges csalóval a báni székről ! Le a közönséges gazemberrel és vérszopóval! Le a hatalommal és törvénytelenséggel! Le a nem becsületegekkel és az árulókkal!" A kiáltvány a leggaládabb hangon ront a bánnak; vádolja a rendőrséget ós a katonaságot. Biztatja a horvátokat, hogy a katonaságnak nem sokára a török határszélre kell menni, akkor itt lesz az alkalom a mozgolódásra. Ha a kiáltványnak hinni lehet, Zágrábban valóságos forradalom van s a magyarok elleni fanatikus gyűlölet dühöngéssé fajult. Érdekes, hogy Horvátországban nem akadt nyomdász, aki a piszkolódást nyomdafestékre méltatta volna s a kiáltványt Bázelban nyomtatták ki. Éh ezt a gyalázatos iratot be merték hozni Muraközbe. Nem elég, hogy Zágrábból gúnyt és átkozódást szórnak ránk, a saját házunkban is a szemünkbe köpnek. Kik voltak azok az árulók, akik az aljas nyomtatványt Muraközben terjesztették? Bizonyos, hogy cinkostársaik voltak, mert az a két diák, aki egy ízben beszökött, s fél nap múlva elillant, nem osztogathatta a kiáltványt. Meg kell keresni azokat az árulókat s példát kell adni. Elszomorító dolog, mikor a Dráva hidját zsandárokkal kell megrakni, hogy ugyanazon haza határain belül, ugyanazon haza polgárai ellen nemzeti érdekeinket, békénket és nyugalmunkat védelmezzük. Elszomorító dolog, hogy a muraközi horvát nép nyugalmát karhatalommal kell megvédeni a horvát apostolok ellen, mert bizony vannak köztük olyan apostolok, akik Zágrábból várják az üdvösséget Megyei rendes közgyűlés. Zalavármegye törvényhatósági bizottsága május havi rendes közgyűlését dr. Jankovich László gróf főispán elnöklésével f. hó 11-ón tartotta. Elnöklő főispán üdvözölvén a szép számmal megjelent bizottsági tagokat, az ülést megnyitja ; egyben szomorú kötelességet teljesít, amidőn dr. Krasovecz Ignác tb. megyei főorvosnak, a csáktornyai járás hosszú évek során át volt buzgó járásorvosának gyászos elhunytát bejelenti; indítványára a közgyűlés az elhunyt derék tisztviselő érdemeit jegyzőkönyvileg örökíti meg s a gyászoló özvegyhez részvétirat intézését elhatározza. Tudomásul vette a közgyűlés elnöklő főispán amaz értesítését, hogy az elhalálozás következtében megüresedett csáktornyai járási orvosi állásra dr. Kovacsies Ferenc novai járási orvost nevezte ki. Dr. Blaha Sándor vármegyei szolgabírónak ez állásáról való lemondását a közgyűlés elfogadta s az igy üresedésbe jött szolgabírói állásnak választás utján való betöltése céljából megalakíttatott a kijelölő választmány, melybe tagokul a főispán Barcza László, Battyány József grót és Malatinszky Ferenc bizottsági tagokat kinevezte, a közgyűlés pedig tagokul dr. Gyömörey Vince, Koller István és Hertelendy Ferenc bizottsági tagokat beválasztotta. A kijelölő választmány működésének befejeztével elnöklő főispán jelentette, hogy az üresedésben levő szolgabírói állásra egyedül Langer István tb. szolgabíró pályázott, akit a választmány meglevén a törvényben előirt minősítése egyedül jölelt. A közgyűlés Langer Istvánt szolgabírónak megválasztotta. A vármegyei házipénztárnak és b, vármegye kezelése alatt levő különböző alapoknak 1902. évi számadásait, amelyeket a pónzügyigazgatóság mellé rendelt számvevőség megvizsgált, helyeseknek talált, az állandó választmány elfogadásra ajánlott, a közgyűlés elfogadta s azoknak az illető szakminiszterekhez való felterjesztését elhatározta. Deák Ferenc, a haza bölcse, a vármegye nagy szülötte születési napja századik évfordulójának megünneplése tárgyában kiküldött bizottság javaslatához képest a közgyűlés elhatározta, hogy október 17-ikén tartja az ünnepséget hálaadó isteni tisztelettel, díszközgyűléssel s a Deáktéren levő Deák szobor megkoszorúzásával; egyben a bizottság javaslatához képest a díszközgyűlésre szónokul Barcza László bizottsági tagot kérte lel, az alispánt pedig megbízta, hogy a vármegye nevében a szoborra koszorút helyezzen; az ez alkalommal a vármegye épületénél szükséges tatarozási munkálatokra, valamint a nagyterem felszerelési költségeire a vármegyei törzsvagyon terhére 3000 koronát szavazott meg, egyúttal egyéb szükséges intézkedések megtételére Árvay Lajos főjegyző elnöklete alatt egy szűkebb bizottságot küldött ki azzal, hogy a további teendőkre nézve javaslatát a szeptemberi közgyűlés elé terjeszsze. Barcza László bizottsági tag felszólalásában kijelenti, hogy a maga részéről nagy kitüntetésnek veszi, a közgyűlés megbízását a beszéd tartására; óhajtotta volna, hogy nagyobbat érjen a megtiszteltetés, azonban a vármegye akarata ránézve parancs s igyekezni íog annak legjobb meggyőződése szerint eleget tenni, mely kijelentését a közgyűlés óljenzéssel fogadta. Az árvaszéki nyilvántartói teendők ellátása tárgyában hozott közgyűlési határozatra érkezett belügyminiszteri rendeletet tudomásul vette a közgyűlés; valamint az árvaszéknek abbeli jelentését, hogy a közgyűlési határozatnak megfelelőleg eddig letétbe helyezett felesleges pénzt a postatakarékpénztárban helyezte el, visszatartva TÁRCA. Levélsuttogás. Szeptemberi alkonyat méla csendjében egy régi könyv akad a kezembe. Elsárgult lapjai közt van néhány platán-levél, nekem féltve őrzött kincseim. Egy kis utcában, egy kicsiny házban arasznyi udvaron állt a két vén fa. Abban a kis utcában laktam én soká, soká. És egy napon elkellett költöznöm a kis utcából, mert ugy jött a város urainak a gondolata, hogy nagy széles utcát, utat csinálnak a helyére. És eltűnt a kis utca a pici földszintes házakkal, lebontották mind, a platánokat kivágták, eltüzelték. Akkoriban magam sem tudtam, miért fáj nekem ugy a búcsúzás a kis utcától. Nagyon szomorú volt a költözködés napja. Ugy elszorult a szivem. Künn az udvaron sokáig álltam a vén platánok alatt s bucsuzóul letéptem busán bólingató ágairól néhány levelet. A mikor pedig utoljára léptem ki a kapun, előttem húzódott el a kis utca, de már nem a régi többé. Mindenki hurcolkodott, az éves csöndet fölverte idegen munkások durva kiabálása. Olyan bus látvány volt ez, mintha a sok ismerős jó ember, a kinek el kell innen menni, mind hontalanná, otthontalanná lenne. És vigig menten utoljára a kis utcán. A sarkon megálltam s vissza néztem, ugy éreztem, hogy ott hagyok valamit a roskadozó kis házban, a halálra itélt platánok alatt, ott hagyok, ott hagytam valamit, a mi az enyém volt, de nem lesz az többé soha. Nem tudtam akkor mi az, most érzem, érzem, elmondja egynéhány elszáradt, megőrzött platán levél. Mért hogy mindig olyan sokat tudnak nekem beszólni ezek a levelek, olyan szomorú dolgokat. Miközben rájuk tapad a szemem, azt képzelem ők is éreznek. Mintha kérdenék: Miért társalogsz most velünk, száraz, csupasz levelekkel, miért mesélünk most mi neked, hiszen valaha a csillagok, a hold, suttogó lombok mondtak neked mesét, édeset, ábrándosat, mámorba ringatót? Miért, hogy ma nem tudsz velük beszélni; némán hidegen tekintenek le rád magányos éjszakákon. Nem keresel már nyiló virágot, talán nem is találsz. De rólunk hervadt leveleikről jut eszedbe a virágnyilás kora. Hol vannak nyiló virágaid? Hogy a levelek suttognak, mesélnek, erre, arra vezetnek emlékeim temetőjében, a lelkem visszaszál a kis utcába, szeretnék vissza menni, hogy megkeressem azt, a mit ott hagytam, de a kis utca eltűnt, nem lehet ott már semmit se keresni. Pedig most ugy hiányzik az a mit ott hagytam. És tovább mesélnek a levelek csendesen. Egyre jobban, egyre világosabban értem miről szólnak. A Torda Péter történetét mesélik. A Torda Péter orvosnövendék volt, ott lakott a kis utcában, a mig csak tanulnia kellett az egyetemen, jó barátok voltunk, bizalmasak, elválhatatlanok, legalább akkor ugy hittük mind a ketten. És ime hogy elváltunk, hogy elszakadtunk ... A Torda Péternek volt egy drága kincse, egy pici bájos szőke kis leány. El-el járt hozzá, nem ritkán, minden héten hatszor, hetedszer nem jöhetett, mert vasárnap már korán reggel várta a Péter, meg olykor ón is, aztán mentünk ki a szabadba. A Péter nagyon boldog volt, nagyon szerették, sokszor ült ő ott a platánok alatt csendesen velem együtt és szállt a vágyunk, gondolatunk, ábrándunk messzi messzi előre, íme az én gondolataim most visszaszállnak. Torda Péter boldogságát egyik napon megzavarta valami. A falujából az öreg édes apja irt egy levelet, hogy tudja az egész dolgot és nem helyesli, — épen nem. Attól fél, hogy a Péter majd bolondot csinál, pedig azt nem szabad. Körorvos volt a Péter apja. Öreg ember. Azt