Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 1-26. szám)
1896-04-12 / 15. szám
XV. évfolyant Zala-Eá^rszeg, Í896. április Í2. Í5. szán). Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr. többszöri hirdetésnél 7 kr. íiélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. "Ti n, Mvelisi 55 A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási, községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. ÜVCegj eleixilk: mn.±:n_cLe:n- -vasárnap. A botrányhajhászat. Arra, hogy valaki erős kritikának kitett, legtöbbnyire idegeket tönkre silányító módon küzdelmes közszereplésre vállalkozzék : norn elég csupán a szellem ereje és az alapos készültség, hanem szükség van igen nagyfokú jellemerőre is. Ez volt a felfogás és pedig a helyes felfogás a közpályán vezérlő szerepre lépőkre nézve mindenkor s ez a felfogásuk az ideálison gondolkozó optimistáknak ma is. Azok a tiszta, nemes lelkek, kik a közéleti szereplésbe és küzdelmekbe a saját lelkületük salaktalan hullámaival olvadnak be : megőrizték és vallják ma is ezt a felfogást, mikor egy-egy vezérlő egyéniség megválasztásáról vagy annak szereplése, működése megítéléséről van szó. Ezek a jólelkek az ő nemes küzdelmük salaktalan hullámai közöl nem látják, nem veszik észre azokat a salakos hnllámokat, mikkel az elvi küzdelmek jogcimén a kevésbbé nemes lelkek nyomulnak be a közélet hullámzásába. Nem látják azt a kavargó iszapot, melynek szennyével szembe szállani már nem elég a szellemi erő, a készültség és jellemerő, hanem szükséges, majdnem elengedhetetlenül szükséges, jól preparált, kitűnően edzett gyomor is. Es szükséges a leszámolás az esetleg bekövetkező martirium gondolatával. Mert mi volt a közéleti szereplés előbb és mi most ? A közélet a maga küzdőit az idealisztikusabban gondolkozó és érező világban is többnyire azokból a kiváló társadalmi egyénekből nyerte, akik kellő szellemi erő és készültség mellett éreztek magukban jellembeli erőt is, meg vágyat, ambíciót is arra, hogy akár a politikai, akár a társadalmi téren egy-egy iránytörekvést képviseljenek s annak az iránynak apostolai, küzdő harcosai legyenek. Ezek a küzdők, ezek a szereplő egyének azután a maguk nemes hevét és teljes odaadását vitték bele az elvi küzdelmekbe, miket a különböző irányok egymással folytattak. Igen természetes, hogy mindig az az elv, az az irány győzött, mely jobban megegyezett az uralkodott közfelfogással, melyet a korszellem éppen acceptált. A másik részen az elv, az irány elbukott; de a küzdők egyénisége sértetlenül került ki a küzdelmekből. Esetleg a közéleti szereplésben szárnyszegett emberekké lettek, de a saját erkölcsi világuk, egyéni becsük szeplő, telenségével vonulhattak vissza a csendesebb magán-életbe. Az bizony szebb, nemesebb világ volt. Nagyon könnyen meg lehet érteni, hogy abban az időben mért vállalkozott oly odaadó készséggel a közéleti szereplésre mindenki, aki magában hivatottságot érezett. Akkor még valóban csak tehetség, jellem, akaraterő és ambició kellett ahhoz, hogy valaki bátran ki mert legyen lépni valamely általa helyesnek, jónak, üdvösnek talált irány, törekvés érdekében a magán-élet nyugalmából, csendjéből; sőt az is érthető, hogy akkor mindenki, aki magában hivatottságot érezett, a szereplésre való kiszállást erkölcsi kötelességeül ismerte. Mert akkor még nem kellett a közéleti szerepléshöz jól preparált gyomor is ; nem kellett senkinek tartania attól, hogy szereplése egyéniségének martiriumával végződik. Sőt ha az elvi küzdelemben elbukott is, ha törekvéseit diadalra juttatni nem birta is : azzal a gondolattal tette le fegyverét, hogy akaratának tisztaságát még ellenfelei is elismerik ; azzal a nyugodt öntudattal vonult vissza esetleg a magán-élet nyugalmasabb, harmonikusabb világába, hogy egyéniségének nimbuszát sem a küzdelem, sem az elbukás nem tépte meg. Ez volt a közéleti szereplés az előtt. És most? A közélet a maga küzdőit most is a társadalom kiváló egyénei közöl kapja ; ez igaz. Nem tagadható azonban , hogy e kiválóság kvalifikálásával igen nagy szerepet játszik a stéberség és szereplési viszketeg is. Éppen azért nagyon gyakori az eset, hogy azok az úgy nevezett kiváló egyének, akik a közéleti szereplésre nem aannyira hivatásból, benső küldetésből, hanem inkább önérdekből, nagyon is tendenciózus vállalkozási szellemmel lépnek ki: nem a képességet, a szellem- és jellembeli hivatottságot, hanem a jó gyomrot veszik mértékül. Van jól edzett gyomruk ; amint mondani szokás : el vannak készülve mindenre; tehát bátran belemehetnek a közéleti szereplésbe. Ez az attentálási elv, amely pedig nagyon széles körben érvényesül, már magában érthetővé teszi, hogy ma már a közélet küzdelmeiben mért van vége a hullámok tisztaságának, hogy mért visznek magukkal annyi kavargó iszapot ?! Mert a küzdelem tisztasága mindig attól függ, hogy nemes avagy kevésbbé nemes intenciók vezetik-e az egymással szemben álló küzdőket? Es mivel a mai küzdelmekben a régi önzetlenség meglehetősen kivesző félben van : éppenséggel nem lehet csodálni, ha a küzdelem hevébe oly motívumok is vegyülnek, miktől a puritán jellemű egyéneknek el kell fordulniok ; mikkel a valóban jóizlésü ember közéleti szereplésében szolidaritást egyáltalán nem vállalhat. A mai közéleti szereplésben az egymással küzdő telek már nem érik be azzal, hogy az elvek ereje, erkölcsi tartalma álljon szemben a más irányú elvek erejével, erkölcsi tartalmával ; ma már nem elégesznek meg a tárgyilagos argumentumok súlyával, hatásával: hanem belegázolnak a személyi motívumok útvesztőjébe ; belegázolnak a küzdőfelek magán-életébe, nem egyszer még családi szentélyébe is. Ez az úgynevezett botrányhajhászat. És a botrányhajhászók nem számitanak rosszúl, mikor a közönség enervált idegeire bazirozzák a hatást. A petyhüdt idegzetű kornak senzáció, botrány kell mindenáron ; az neki a narkózis ; falja, mint az ópiumevő az opiumot. A higgadt, nemes küzdelem úgy szólván elvesztette érdekességét. A legmagasabb küzdőtértől a legkisebbig mindenütt a botrányhajhászat, a becsületet, tisztességet, jellemet megtaposó senzáció keresése feszíti az idegeket. Ez a közélet telhetetlen Molochja, mely kiméletlenül elemészti a leghivatottabb küzdőket. Szomorú, nagyon szomorú következményei A „Zalamegye 4 4 tárcája. Zoraida. Kép a bosnyák hadjáratból. — A magláji véríürdőt követő nap éjszakáján történt. Czudar, zimankós idő volt. A kopár gránitsziklák ormait megfeküdte a köd, az a sürü, lomha, csaknem áthatlan tömegű párázat, a mely a kékvizü Lim partjairól felszállt s szétterjengett a virágos mezőn is, a hol egy csomó magyar fia aludta örök álmát egy vértenger közepén. A műezzim a minarett karcsú tornyában rekedten üvöltötte el utolsó imáját s Allah, a kinek neve legyen ezerszer áldott, sötétbe vonta Magláj görbe, eltorlaszolt, keskeny utcáit. Megfeküdte a sötét a tájat s csak az okkupáló hadsereg tábori tüzei világitottak be imitt-amott az éjben. A házakból sehonnan sem sugárzott elő gyertyafény, üres és kihaltak voltak azok s nem hallatszott a guzslica zengése sem, melynek hangjainál a szép háremhölgyek szoktak elsiratni apát, anyát, elvesztett mátkát, régi hű szeretőt, mindazt, a mi fáj s a mit nem lehet kitörölni az emlékezetből soha. Csak a pihenő ezred cigány kürtösének csapisztrákját verték vissza komor bugással a kopár hegyek. Ez volt a véres harcban eleseti magyar fiuknak altató nótája. Azután csend lett. Hanem egyszer, ugy éjféltájon, valami siró, panaszos leányhangot vert a tábor irányába a fergeteg s nyomban utánna egy ifjú fiatal hadnagy lépett az eltorlaszolt országútra, követve a hang irányát keresztül az őrszemeken, a tábor vonalán. Magláj egyik házában aztán reá talált az énekesnőre. Szép, fekete szemű, fekete hajú, piros ajkú leány volt. Ott pengette a guzslicát egy szoba közepén s körülötte feküdtek apja, anyja, testvére, picike kis huga, szenderegve, halva. Az egyiknek homloka volt átfúrva a golyótól, a másiknak szivét járta keresztül a vad katona szuronya. Meghaltak egyetlen szó, egyetlen sziszszenés nélkül az ostrom alatt, csak az a turbános ember mondta utolsó sóhajában: — Allah legyen hozzád kegyelmes leányom, hogy boszszut állhass rajtunk .... Ez volt egy kegyetlenül kiirtott családnak a végrendelete, az utolsó parancs. És ott volt hozzá a hagyaték is, két fekete szem, két gömbölyű kar és egy villogó handzsár az övében. Az ifjú hadnagy nem látott semmit ezekből, csak a fekete szemek villogását. Egy tüneményesen szép, bánatos leányt, a kinek ajkáról panaszosan áradt szét a dal s a kinek egy ölelése, csókja örök üdvösséget, mesés boldogságot igért. A véd telen ártatlanságot látta maga előtt s oda lépve hozzá, megfogta a leány harmatos kezét. Nem félsz itt magadra egyedül az éjben? A leány tagadólag rázta meg szép fejét, hogy hullámos hajának néhány fürtje oda csapódott a hadnagy arcába, a mely kipirult tőle, mintha delejes áram érintette volna. — Jó hely ez itt nekem. — Itt a vérontás közepén ? . . . Hát nem jobb volna, ha eljönnél velem, napsugaras tájra? — kérdezte a leánytól s körül akarta ölelni, de az szelíden kibonta kozott karjaiból. — Elhunyt a napsugár, uem lesz többet hajnal. Temetővé vált már a mi szegény házunk, kihalt itt az élet s a mit én siratok, nincsen arra vigasz ! Az ifjú ember leült a fekete szemű leány mellé. — Még a szerelem sem tudna megvigasztalni ? Még az én karjaimban sem tudnál feledni és örömet találni? — A te karjaidban ? — válaszolt a leány s nem térhetve ki a gyűlöletes ölelés elől, engedte, hogy az ifjú karjai dereka köré fonódjanak, hogy fejét oda hajt hassa az ölébe s izgalomtól égő arcát eltakarja hajának leomló fürtjeivel; míg az ő agyában egy pokoli, egy ördögi gondolat fogamzott meg. — Azután szeretnél te engem s elvinnél magaddal ? Az ifjú suttogva válaszolta: — Oltárt emelnék neked a lelkemben s mindennapi imámba foglalnám a neved. Mondd, hogyan hívnak téged ? A leány selyem humuszával letakarta az ifjú arcát s reszkető hangon felelte : — Zoraida. — Köszönöm hogy megtanítottál a nevedre. Nem adnál egy csókot ? — Ilyen hamar? Es most itt a holttestek között? — Éljünk mi a mának I Azokat eltemetjük s elfeleded te is. — Elfeledni az apámat, az anyámat s a picike Fátimét ? — Mindenkit és mindent, hanem engem szeretni fogsz örökké, mindig. A fekete szemű bosnyák leány szép csendesen kivonta övéből a villogó handzsárt, erősen markolaton szoritva, biztos és szilárd, reszketéstelen hangon szóllott az ifjúhoz : — Legyen ugy, a mint te akarod ! Adok hát egy csókot, hanem hunyd be először a szemedet! A hadnagy engedelmeskedett, behunyta a szemeit. A villogó acél pedig abban a pillanatban keresztül járta a szivét. De kiáltani nem tudott, mert a szép leány csókja lezárta ajkait. Utolsó csók volt s utolsó ölelés. A tábor felől épen megszólalt a kürtszó, a hegyek ormait pedig bearanyozta a felkelő nap hajnali sugara. Bibó Lajos. Mai számuiii-tiiox fé l melléklet van csatolva.
