Zalai Magyar Élet, 1942. július-augusztus (3. évfolyam, 145-195. szám)
1942-07-11 / 154. szám
HawakfiíT 1942 július 11. A szovjetoroszországi élet — zalai szemmel nézve (A lapunk előző számában megjelent közlemény folytatása.) A városi élet majdnem ugyan ilyen. Ami különbség van, az talán a soraim közül kitűnik. Érdekes, hogy itt úgynevezett mezővárost nem találtam. Vagy egész nagy városok vannak, közel 50—100 ezres lakossal, vagy kis falvak, esetleg nagyobb községek, de ezek is falusi jelleggel. A városok már gondozottabbak. Majdnem mindegyiknek van villamosa, amit a nagy kiterjedésük tesz megokolná. Vízvezeték, nagy, sőt hatalmas középületek, éttermek, kávéházax, színház, mozi, muzeum, könyvtár. Ezek azonban, amint az elbeszélésekből megtudja az ember, a szovjet uralom alatt nem szórakozási lehetőségek voltak, inkább propaganda célt szolgáltak. Az utcák fásítottak, a kis parkok a szovjet nagyjainak szobraival vannak tömve, de most már ledöntött állapotban. Gőzfürdő egy-egy városban több is van, de azt hiszem, ezeket nem igen használták. A hatalmas székesegyházakat, templomokat mindenhol — még a falvakban is — raktáraknak és más középületeknek alakították át. Ezeken az átalakított templomokban, kint és bent, a képek és szobrok legnagyobb részt megvannak, de megcsonkítva és a leírhatatlanságig bemocskolva. Hatalmas bérpaloták vannak, ezek azonban egy- szoba-konyhás lakásokká vannak átalakítva. Az átalakítással nem sokat vesződtek. Igen sok helyen láttam a főútvonalra nyíló ablakokból füstcsöveket kivezetni és az épület falát sok éves füst borította. Bár csatorna és vízvezeték minden városban van, nagy esőzéskor akkora vízben jártnuk, hogy a szennyes lé az autónkba folyt be, vizet pedig csak kutakból tudtunk húzni. Megfordultam egy-két gőzfürdőben. Örömmel használtunk ki minden tisztálkodási lehetőséget, de a nagy haladás, amit a szovjet hűdet, igen hiányzik. A fürdőket talán évszázadokkal ezelőtt építették, s azóta azon nem igen változtattak. Ugyanez áll más középületekre is, minden van, minden fel van szerelve, mindennel ellátva, de az elhanyagoltság, a piszok, a gon- dozatlanság mindenen rajt hagyta bélyegét. Utcáik tágasak, nyíltak, de gondozatlanok. Különben is egy-egy nagyvárosban egy-két főútvonal van, De amint ezekből kilép az ember egyes mellékutcákba, a legsiralmasabb prolelárnegyedbe kerülünk. Ezekben már megszűnnek a tömeglakások, magános családi házakat látunk, de egy-egy ilyen házban háromnégy család is lakik, aszerint, hogy hány szobából áll. Itt azután a legszembetűnőbb a nyomor és a piszok. A mellékutcákban kőépületet találni ritkaság. Ezekben a faépületekben, viskókban tömörítette össze a szovjet a város összes proletár lakosságát is. Nem kell azonban azt gondolni, hogy a főútcák bérkaszárnyáiban talán más a helyzet. Itt azokat a proletárokat zsúfolták össze, akiknek foglalkozási helye a közelben van. Az életmód borzalmas Szovjetoroszországban. Mindenkinek azt a munkakört kellett ellátnia, ahová a „komisszár“ állította. Ha azután nem volt az illető munkájával megelégedve, jött a legenyhébb büntetés — a korbács. Ha ez sem segített, jött pár évre a börtön, vagy Szibéria. Amint mesélik, rengetegen eltűntek ott. Ez volt a nagy szabadság ! Szórakozási lehetőség a munkaeredmény szerint járt — jegyre. Ha valaki a megadott feladatot időre nem végezte, szabad napján kellett pótolnia. Szabadnap hetente egy és a szovjet „ünnepek“. Az élelem adagolva is éppen csak annyi, hogy valaki éhen ne haljon. Emellett azonban tartottak nagy dorbézolásokat is — a komisszárok. Ezek az emberbőrbe bújtatott vadállatok voltak egy-egy városban a teljhatalmú urak, a városok még jóérzésü lakósainak a hóhérjai. Egyik városban Sztálin 22 éves zsidó feleségének az öccse volt a komisszár. Lehet gondolni, mi ment ott végbe. Még most hat hónapi német uralom után is csak suttogva merték a nevét kiejteni. Ha valaki nem tetszett neki, más munkakörbe osztotta be, vagy eltüntette. Ebben a városban fellegvár van. Német bajtársaink mesélték, hogy amikor októberben a várost elfoglalták, ebben a fellegvárban közel ezer hullát és csontvázat találtak, melyeknek nagy részét már évekkel előbb ott földelték el. így dolgozott a GPU! Itteni szállásaink környékén lakott egy 60—70 év közötti orvos, akinek valamilyen munkájával ez a pribék nem volt megelégedve. Ezért az orvosból hullamosó lett a város bérházában. Egy erdőmérnök felesége mesélte, hogy férje a városi hivatalban volt egy időben a város erdeinek kezelője. Amikor az említett komisszár hivatalba lépett, röviddel később szóváltása támadt a mérnökkel. A mérnököt az Uraiba küldték egy fatelepre rönkfürészelőnek. Nemsokára „véletlen baleset“ közben egy hatalmas fa agyonütötte. A szörnyűségeknek végtelen sorát tudnám felsorolni, amit a szerencsétlenek, bármilyen osztályhoz is tartoztak, kiállottak ezektől a hóhéroktól. De akkor ennek a háborúnak a végéig mást se csinálnék, mint itt ülnék és ezeket a borzalmakat sorolnám fel. Amint említettem, a városokban a nyomor borzalmas. Az emberek az éhségtől lézengtek. Ha valamit kaptak tőlünk, arcukra a földöntúli boldogság ült. Természetesen, legényeim koszt kiosztásra sorakoztak, rengeteg „vendégünk“ volt minden korú, minden rangú egyénben. Egyesek az embereim közül a kenyér héját le szokták hámozni és eldobni. Egy esős délben az egyik magyar a küszöbön állva ebédelt és a kenyérhaját kidobta az utcára. Erre három alák kiugrott a ház előtt levő tömegből és a kenyérhajra vetette magát. Minden esetre a három közül csak egy volt az ügyes, az kapta fel, mire a másik kettő, mint az őrült, neki esett ennek az egynek és agyba- fejbe kezdték verni, úgy hogy embereim léptek közbe. Ilyen jeleneteknek minden nap tanúi voltunk. Konyhánkról a lehámozott krumpli héját elvitték és abból főztek ebédet. Egy alkalommal az egyik katoniorvossal megyünk az utcán. Egyszercsak tömeget veszünk észre. Érdeklődünk, mi van ott. Egy asszony rosszul lett — mondják. Orvos barátom azonnal megvizsgálta. Megállapította, hogy a szerencsétlent az éhhalál döntötte le a lábáról. Napok óta nem evett. Az ilyen eseteket is a végtelenségig lehetne folytatni, melyeknek szem tanúja voltam. A kenyerük olyan, hogy egy házban nem tudtam fényes nappal megkülönböztetni a barna asztaltól. Az éhínségre legjellemzőbb a következő eset. Egy este lámpát gyújtok az asztalomon. Egyszerre gyanús állatot látok lézengeni a lámpa fénykőrében. Olyan volt, mintha poloska lenne, de igen lassú volt. Embereimmel találgattuk jó ideig, hogy mi lehet. Különféle vélemények hangzottak, végre a többség úgy döntött, hogy ez bizony poloska. Erre megszólal egy hang a hátam mögött: „A mindenségit, látszik, hogy a paradicsomban vagyunk, azért ilyen nyavalyás ez is“. Leírhatatlan a piszok és a szenny. Mikor ide érkeztünk, még igen hideg volt, de embereimmel elhatároztuk, hogy inkább sátrakban lakunk, minthogy házakba menjünk. Csupán egy alkalommal hurcolkodlunk be lakásba, amely üresen állott és előzőleg németek laktak benne. Érdekes, az ablakok úgy voltak megszerkesztve, hogy kinyitani nem lehetett. A konyhából a három szobát a tűzhelyből lehetett fűteni. Ez különben általános mindenhol. A ruházatukról kellene még valamit Írnom, de arról sokat nem lehet. Rongyosak és rongyosak ! k A nők a múlt század divatjától a mai rövid szoknyáig mindent hordanak. A hajuk kontybán van és rövidre levágva, de egyben csaknem valamennyi megegyezik, hogy tele van tetűsörkével. Nem különben a férfiak is. Szép napsütéses időben vagy a papa, vagy a mama a küszöbön ül és kis csimotáját az ölében tartva, annak fejét bogarássza. Úgy képzeltem magam, mintha a pesti állatkertben a majmokat nézném. Ez a tünet faluban, városban egyforma. A férfiak majdnem kivétel nélkül orosz katonaruhában járnak, polgári ruhát keveset látni. Sapkájuk kevés kivétellel a jól ismert csúcsos szovjet sapka Istennek hála ezért a háborúért, mert itt most cipögond nincs. A kilőtt autók kerekeiről a gumit levágják és abból csinálnak maguknak bocskor- forma lábbelit. Egy asszonynál láttam azonban félig kész bőrcipő felsőrészt is. Boldogan mesélte, hogy két év után végre ki tudott eszközölni egy pár cipőt. És mégis az oroszok a nyomor, a szegénység, az éhség ellenére — jókedvüek. Különben is borzasztóan szeszélyes természetűek. Ebben a pillanatban még szomorúak, valamiért sírnak. Aztán egyet fordulnak s már nevetve, énekelve, jókedvűen mesélnek valamit. Megdöbbentő nyugodtságot s bizonyos mindennel szemben való nemtörődömséget figyeltem meg. Lehet, hogy ez már a sok szenvedés okozta fásultságnak a jele. A zenét igen szeretik. A szovjet uralom azonban gondoskodott arról, hogy a szép orosz népzene helyett a nemzetközi tangó, foxírott és egyéb mai zene vegye be magát a nép közé. Minden házban ott a gramofon, de nemzeti dalok nincsenek a lemezeken. Mind csak táncdarabok. Egy falut találtam, ahol esténkint a fiatalság Összejőve, citera, tambura és balalajka muzsikája mellett szórakozott. Érdeklődtem az iskolák iránt. A fokozatok körülbelül ugyanazok, mint nálunk. Nyolc oszMAVAUT Zalaegerszeg autóbusz menetrendje Érvényes 1942. május 4-től Zalaegerszeg—Bak—KeszthelyMAVAUT Menetdij — — —■— 14 45 17 15 i. Zalaegerszeg Széchenyi-téi ■ é. 9-20 1700 1-— — —•— 15’16 17 45 é. Bak Hangya szövetkezet i. 8-49 16-29 — — 835 15 17 — — i. Bak Hangya szövetkezet é. 848 1628 T80 — 1001 15'45 —-— é. Zalaszentmihály—Pacsa p. u. i. 8-20 16 00 4-50 645 11 30 17 20 -— é. Hévizfürdő i. —•— 14-28 450 705 11.45 17-35 —■ — é. Keszthely Hungária szálló i. 6-45 1410 11.50 1740 —' — é. Keszthely pályaudvar i. —•— 14 05 Bak—Nova Menetdij —•— 8.40 16 20 i. Bak pályaudvar é. 6-55 13-35 —’— 8'50 16'45 i. Bak Hangya szövetkezet é. 6-50 13-30 170 9-30 17-25 é. Nova i. 610 12-50 Menetdij Zalaegerszeg—Bak—Lispe—Szentadorján —•— 1715 i. Zalaegerszeg Széchényi-tér é. —•— 1*— 17-45 é. Bak Hangya szövetkezet é. 7-05 1-70 17-59 é. Söjtör Búza-vendéglő i. 6-47 450 19-25 é. Szentadorján i. 5-20
