Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)

HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA

mezőgazdasági munka, a hadaröval végzett ké'zicséplés helyét is biztosította. E mindig nagyméretű pajta fából épült. A hatvanas években találtam még közöttük néhány keresztvéges és számos zsilipéit boronafalut is. Ám készültek torkospajták szép számmal vegyes építési technikával is: azaz az északi és nyugati oldalon levő pajtafia parma boronafallal, a többi rész bedeszkázva, esetleg sövényfallal. Az építés módja nagyjából olyan volt, mint a favázas lakóházé, de mivel az épületelemeknek nagyobb teret kellett áthidalniuk, több átlós merevítőt alkalmaztak a faváz rögzítésére, sőt használtak ilyeneket a koszorúgerendák és az oszlopok megerősítéséhez is. A torkospajta csaknem mindig háromosztatú skeden z parmame, s magasabb a többinél. Középső részének, a szérűnek guvno talaját agyaggal keményre döngölték, hogy könnyebben csépelhessenek rajta. Hogy a cséplőtér nagyobb legyen, a középső részt gyakran kb. 1 méterrel előrehozták. A szérűt karóközre épített vagy sövény fal választotta el a tőle jobbra és balra levő pajtafiától parma. Ezt mindig gondosan tapasztották, hogy a csépléskor szétpattogó gabonaszemek leperegjenek róla. A torkospajta — miként a többi is — nyitott fedélszékkel készült. Ezt régebben ollóágak közötti szelemengerenda tartotta, újabban azonban kakaspántos-szarufás a szerkezet. A zsúpfedél minden oldalon hosszan lenyúlt a koszorúgerendákon túl is, széles ereszt képezvén az épület körül. Csak a torokrész előtt vágták a zsúpot rövidebbre, hogy megrakott szénásszeké>rrel is be lehessen menni, hisz a cséplés befejeztével itt tartották a kocsit és tartozékait. A kocsiszín hatalmas, két- vagy egyszárnyú kapuval záródott, melynek vázát vessző vagy deszka borította. Faragott, ötletes kallantyúval csukódott. Néha a szérű hátsó falán is volt a bejáratihoz hasonló kapu, hogy a gazda a kertbe is kihajthasson. Másutt csupán személyi közlekedésre hagytak itt egy kisebb ajtót. Ez azonban mindig volt akkora, hogy a lovat — szántás, boronálás céljából — átvezethessék rajta. A pajta egyik végénél — sőt néha valamelyik pajtafiók előtt is — különösen hosszan leengedték a zsúpfedelet, s alatta kis szerszámoskamrát pristrosek képeztek ki. Oldalát, a hosszan kinyúló tetőszerkezetet, 2—3 faoszlop tartotta, amit néha bedeszkáztak, máskor azonban csak kukoricaszárral, rönkfával stb. vették körül. Itt tartották a kevésbé kényes mezőgazdasági szerszámokat: az ekét, a boronát, a kocsikereket stb. A 44. sz. rajzon látható Tótszerdahely, Zrínyi u. 47. alatti, 1860 körül épített pajta is cséplőpajta volt valamikor. A részben nyitott lábaspajták skeden na poceke vidékünkön újabbak és egyúttal ritkábbak is: csupán a kocsi és a takarmány elhelyezésére szolgálnak. A régebbiek tuskóban meghagyott vaskos lábait a tuskó nyakáig beásták a földbe, mert így tartósabbak lettek. E 6—8 tartólábat alul talp-, fent koszorúfával rögzítették egymáshoz. Többnyire nyitott fedélszékű és hosszan lecsüngő, szarufás nyeregtető borítja őket. Legalább két oldalukat — közte az északit — mindig bedeszkáztak. Nagyobb gazdaságokban mindkét pajtatípus megtalálható volt. Az újabb lábaspajta azonban már csak az egyik istálló mellé, a toldalékok közé került, s ott áll néha még ma is. A törpebirtokosok szükségletét kisebb, az istállóval közös tető alatti pajta is kielégítette. Többnyire keresztben állt az udvar végén, de sokszor talál-