Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)

HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA

követő első években még csak döngölt vályog ill. sár volt, később azonban már téglaalapra épültek. Bár egyes falvainkban csak 1900 után vált jelentőssé a tömésfalú építési technika, mégis indokoltnak látom ismertetését leghíresebb mesterei, a fityeháziak közlése alapján. (A tégla-, beton-, ill. kőalapzatú tömésházak száma a 8 faluban 1900 és 1960 között 17-ről 182-re, a sáralapozásúaké pedig 1930 és 1949 között 284-ről 453-ra emelkedett.) Az építés a 60—70 cm mély alap kiásásával kezdődött, melybe először egy marok, jenu sako venyigét, vehije, venyöcs tettek. Erre két maroknyi föld, blato került, melyet súlyokkal, nabijac alaposan ledöngöltek és tömörítettek, z batame, z batami. Az eljárást többször ismételték. A föld azaz a sár megdolgozásához mindenki értett. (,,A főd hantos vét, de vót annyi nyersessége, hogy összeát''.) Ezután a tervezett falak köré kettős deszkakeretet, kaloda készítettek. A földet úgy lapátolták ebbe bele, hogy az két ujjnyival mindig alacsonyabb legyen nála, nehogy a kalodát a súlykolásnál szétverjék. Minden magasításnál egy sor venyige, majd egy réteg föld követte egymást. A falat 2—3 napig rakták attól függően, hogy hányan dolgoztak vele, s mekkora házat építettek. Ezután újabb két—három napig száradni hagyták. Ha elérték a kívánt magasságot, szétszedték a kalodát, s a már száraz falat éles ásóval, fejszével egyenesre nyesték, simították, egyengették, tesali. A tetőszerkezetet ács vagy ügyes parasztember készítette hasonlóképp, mint a favázas szerkezetű házaknál. Ez csaknem mindig nyeregtető volt, ollóágas-kakaspántos, vagy csapolt kakaspántos szerkezettel. A szarufák 30—50 cm-rel túlnyúltak a fal- azaz sárgerendán, hogy a falat az esőtől megvédjék. Az illesztéseknél a gerendákat vésték és csapolták, vcepili. A tetőn sokhelyütt egy sor zsúp és egy sor nád haladt egymás alatt. A zsúpnak való rozsot előtte való éven hadaróval, cepi, csépelték. A legalsó sor zsúp mindig dupla volt, hogy a tető át ne ázzék. A zsúpolásnak, sopanje, minden faluban volt néhány mestere. A tetőszerkezet készítésekor húzták fel a tűz-, ill. oromfalakat. Ezt is csaknem mindig karó közé tömték föcskerakással, z blata hiza l z gombócé. A tető elkészültével a gerincen, s a tető felső részén hajlított mogyoróvesszőket, locen lesnjakove síbe, vrbine síbe böködtek át a zsúp biztosabb rögzítése céljából. Ekkor sározták le a padlás padozatát is. Ügy mondják, régen, amikor a tető a házon volt már, egyesek akkor vágták ki nagyfejszével az ajtók és ablakok helyét, majd a falat pelyvás sárral kézzel újrasározták, egyengették, simították, és egy hónapig ismét száradni hagyták. A következő feladat a helyiségek járószintjének elkészítése volt. Padló nem lévén, a földet döngölték le mezítlábos táncosok többször is jó keményre, majd — a padláshoz hasonlóan — több rétegű pelyvás sárral letapasztották. Végezetül — mielőtt beköltöztek volna — kívül-belül néhányszor lemeszelték a falakat. A lábazatot 50—60 cm magasságig korommal, másutt azonban csak mésszel. Ezek a részben még ma is fennálló — ill. az 50-es években még létezett — tömésházak lényegileg azonos beosztásúak — szoba, konyha és hátsószoba vagy kamra — voltak, mint a korábban leírt favázas szerkezetűek, de pitvart már csak elvétve építettek eléjük. Ezzel szemben megkedvelték a 45/5. a rajzon