William Penn Life, 1997 (32. évfolyam, 1-11. szám)
1997-11-01 / 11. szám
Page 6, William Penn Life, November 1997 rets IMEHZfcTEI'11'IEK HyELVE. Márika Hitet Tesz yy (Wass Albert elbeszélésének rövidített változata.) Kerékgyártó Barbara A Magyar Oldal Tudósítója A főméltóságú asszony azon a napon üres hátizsákkal jött haza a koldulásból. Ott ültünk mind a lyukas födelű csűr előtt, és láttuk, ahogy vánszorogva jött fölfelé a hegyoldalon, s hátán úgy csüngött alá a löttyedt katonai hátizsák, mint valami megvagdosott denevérszárny. Három hete úgy éltünk, hogy valaki közülünk mindennap elindult a hátizsákkal, és sorba járta a bajor parasztok tanyáit. A hátizsákba betettünk néhány nélkülözhető holmit - mert a pénz már jó ideje nem kellett senkinek Németországban, - és ezekért próbáltunk kenyeret, zsirt, tojást és krumplit vásárolni a gazdáktól. Az öreg hercegnére azért esett a választás ezen a reggelen, mert szép, szelíd arcú, törékeny idős hölgy volt, akinek hóféhér haja tiszteletet ébresztett mindenkiben. Azonkívül tökéletesen beszélt németül is. Egy arany karóra, meg két valóságos, békebeli damaszt asztalterítő is elindult vele, hogy megnyissa a fösvény bajorok szivét és kamráját. Ültünk mindnyájan a csűr előtt felejtett szuvas rönkökön, és figyeltük a domboldalt. Aztán feltűnt a kicsi hercegné vánszorgó alakja odalent, és láttuk, hogy a hátizsák üres volt.- Remélem, nem alázták meg nagyon ezek a szennyes szájú bajorok - mondta egy idő múlva halkan és kissé rekedten a tábornok. - Mégis jobb lett volna, ha engeditek, hogy elkísérjem. . . .- Mit tettél volna? - kérdezte nyersen a fogorvos. - Még csak egy ócska kardod sincs, amit megmutogathatnál nekik, ha pimaszkodnának. Márpedig veszekedni és káromkodni ezek jobban tudnak, mint mi valamennyien együttvéve.- A hercegné lassan felért a dombra. Görnyedten jött, viseltes sportiepője sáros volt, a sötétszürke selyeharisnya rongyosan lötyögött vékony lábszárain. Nem néztünk reá, mintha szégyenkeztünk volna, és ő sem szólt egy szót sem; leroskadt az egyik fatönk végére. Csak ültünk ott, s néztük magunk előtt a földet, a sovány bajor gyepet, melyet a tavaszi esők sem tudtak zöldre mosni, és hallgattunk. Hosszú idő múlva fülünkbe szökött a hercegné vékony, remegő hangja:- Itt van, - mondta. Mind odanéztünk. A kék erekkel átszőtt, keskeny, fehér kéz, az arany karórát nyújtotta a fogorvos felé.- Nem kellett a parasztoknak? - kérdezte a fogorvos fojtott haraggal. A hercegné lehajtotta a fejét és nem felelt. Vállai megrázkódtak és tudtuk, hogy sir. Mindannyiónknak voltak hasonló élményeink azokban a napokban. Ha bántották is a hercegnét, ezt a szelíd, törékeny, idős hölgyet, akkor sem tehetnénk semmit. Mert idegen földön voltunk, ellenség között. Ültünk, ültünk a rönkökön, és valahol bent acélmarokkal fojtogatta lelkünket a világ. S ekkor valahonnan a csűr mögül szapora léptekkel, halk dúdolással előkerült Márika, s egy irdatlan nagy kosárban hozta a friss mosást. Otthon szőtt székely ruhája, piros fejkendője vidáman virítottak ott a bajorok pőre dombján, mint tarlók közepén a pipacs. Meglátta a siró hercegnét, és torkán akadt a dúdolás. Letérdelt a nyirkos gyepre, piros karjával átölelte a siró öregasszonyt, és úgy beszélt hozzá, mint gyermekhez szokás.-Jaj, lelkem, drága főméltósága, hát mi a baj megint? Ne ríjon, no, hiszen tudom én, hogy hasagyünnek a fiatal herceg urak, s minden úgy lesz ám, mint régen vót, meglássa! Ne sírjon na, eszem a lelkit. . ., hagyja már abba, kicsi főméltósága, mert istenúccse cserebogarat dugok a pendelye alá, mint ahogy velem tették vót a fiuk, amikor kicsi vótam. . . . Vártuk, hogy a hercegné sóhajt egyet, mint rendesen ilyenkor, szomorúan elmosolyodik, és reszkető, kék eres kezével végigsimit a kis székely cselédlány barna haján. De hiába vártunk most erre a megszokott mozdulatra.- Azok tették ezt? - kérdezte Márika s a szeme villogott. - Melyiknél volt? - Semmit sem adtak? - Na várjon csak, lelkem méltóságára, majd én megmutatom nekik! Azzal már fordult s indult lefelé a dombról, vállán a hátizsákkal. Márikát nem lehetett megállítani - s én idultam Márika után keresztül az erdőn a Gumpel tanya felé. Mikor a nagy, kőpadlós konyhába beléptünk, az asszony a tűzhelynél matatott, haragosan fordult felénk: Mit akarnak? - Mondja meg neki, hogy adjon kenyeret, vajat, tojást és pityókát! - rendelkezett Márika. - De tüstént! - Átfordítottam németre a kívánságát. - A bajor asszony arca elkékült a haragtól. - Mit gondolnak maguk - fogott bele a jólismert lármázásba ... - és ugrani akart Márika felé, én azonban elkaptam a karját: Vigyázzon, súgtam oda neki németül, bolond szegény!, - s valahányszor nagyon megéhezik mindig rájön a betegség - s ilyenkor veszedelmes ... Mein Gott! - rémüldözött az asszony, Sep! Sep! - Örült van a házban! -Mit tegyünk?! - Az ember is bejött, egy nagy, hasas bajor, s az is elsápadt kissé és halkan megkérdezte: mit tegyenek? - Csak annyit, tanácsoltam, hogy ne ellenkezzenek vele.- Mondja meg neki, hogy vigyen el mindent, amit akar - súgta mögöttem az asszony. - Lefordítottam Márikának a szót. - Az nem hitt a szemének, s csak csóválta a fejét. - Tán nem a halálát érzi ez, hogy igy magába szállott? - kérdezte; - hát köszönöm, mondja meg neki, nagyon köszönöm. - Most már lefordítottam becsületesen németre a Márika szavait, s magamra vettem a hátizsákot. Átkozottul nehéz volt, mert Márika megrakta minden földi jóval amit csak a kamráb n talált.- Mégiscsak jó embere* lássa - mondta Márika. Én nem szóltar egy szót sem. Fönt a táborban sem tét mlitést arról, ami valójában történt. at is csak azért merem mindezt megírni, mert tudom, hogy ez az irás már nem júthat el soha a Márika kezébe. Evés után megint összegyűltünk kint a fatönkökön, s aztán egyszerre csak megláttunk három katonai gépkocsit, s tudtuk, hogy ez a látogatás nem szólhatott másnak, csak nekünk. A gépkocsik megálltak a csűr előtt. Az elsőről két tiszt meg egy civil ruhás fiatalember ugrott le. Az egyik tiszten felismertük az orosz őrnagyi egyenruhát. A másik tiszt amerikai volt. A civilruhás megszólalt: Maguk magyarok? - Magyarul kérdezte ezt, és ez a váratlan magyar szó az öröm meglepetésével ért mindannyiunkat. De a fiatalembert nem érdekelte a lelkes válasz. - Maga az, aki tábornok volt? - akadt meg a szeme a tábornok szálas alakján.- Én most is tábornok vagyok - felete az keményen.- Falvakt égetett? - vigyorgott rá gúnyosan a fiatalember -, Gyermekeket és aszszonyokat mészároltatott? - Mi? - Zsidókat öletett? -Minden szava úgy ért bennünket, mint egy-egy ostorcsapás. - A civilruhás most odafordult az amerikai tiszthez és mondott neki valamit. Az bólintott.- Az ezredes úr ki fogja hallgatni magukat jelentette be a civil ruhás. Én majd tolmácsolom a kérdéseket és a feleleteket.- Arra nem lesz szükség, szólalt meg az egyetemi tanár. - Vagyunk itt, akik tudunk angolul.- A fiatalember elvörösödött és rikácsolni kezdett: - Magát nem kérdeztem, csak akkor felel, amikor kérdezik, érti? -Körülnézett és megakadt a szeme Márikán. - Maga a nép gyermeke ugye? - kérdezte barátságosan. Márika elvörösödött ettől. - Reám ilyet ne mondjon, akár kicsoda is legyen maga, hallja-e? - Van nekem otthon apám, anyám, mint akárki másnak. - A civil ruhás nevetni kezdett és mondott valamit angolul az ezredesnek. A hosszas kérdezősködés után az egyetemi tanár váratlanul megszólalt angolul a háttérben. Nem értettük a szavait, de a tolmács arca egyszerre kivörösödött tőlük, és éles rikácsolással kezdett magyarázni valamit az ezredesnek, mire az végül is bólintott, megfordult a sarkán, és elindult vissza a gépkocsik felé. Az orosz még egyszer végignézett rajtunk, aztán ment ő is.- Ide figyeljenek! - emelte fel a fiatalember a hangját. - Az ezredes úr letertóztatásba helyezi valamennyiüket. Az emerikai hadsereg átadja magukat mint háborús bűnösöket a Szovjetunió katonai megbízottjának! Úgy értek bennünket ezek a szavak, mint a villámcsapás. Egymásra meredtünk. - Tudtam, hogy ez lesz a vége, szólalt meg keserű hangon az egyetemi tanár. - Ez a tolmács egészen másképpen fordította le Márika szavait az ezredesnek. Azt mondta neki, hogy Márikát a hercegi házban naponta ostorral verték, hogy a hercegné úgy dolgoztatja ma is, mint a rabot, naponta megveri....- Ezt mondta? - szörnyülködött Márika. - Hogy nem sül le a képe a hazugjának!- Még azt is mondta, folytatta az egyetemi tanár, hogy mi valamennyien Hitlernek dolgoztunk, s hogy Márika saját szemeivel látta, amikor többen közülünk zsidógyermekek fejét törtük szét a köveken. Azt mondta végül az ezredesnek, hogy Márikának egy kívánsága van csak, mégpedig az, hogy mind a hercegnét, mind valamennyiünket adjanak át a magyar nép bíróságának. . . .- Jaj - nyögött fel Márika - Bitang mindenit, ezt merte?- Még többet is mondott - folytatta keserűen a tanár. . . . De Márika ezt már nem hallotta. Szeme megakadt a csorba fadöntő baltán, amit valamelyikünk ott felejtett az egyik tönknek támasztva, felkapta onnan, s szaladni kezdett vele a tisztek után. A gépkocsinál érte be őket. Láttuk az ezredes csodálkozó arcát, amikor hátrafordult, és meglátta a szaladó lányt, láttuk, ahogy az orosz lépett egyet hátra, és a pisztolytáskájához nyúlt, és láttuk, ahogy a vörös képű tolmács fiú Márika felé fordult, és magyarázni kezdett valamit. S hallottuk Márika éles, haragos hangját: -Sűj essék beléd, hazug disznyója! Aztán láttuk, ahogy két kézre kapta a súlyos erdőirtó baltát, s hátrahajló derékkal lecsapott vele a tolmács fejére. Ugyanabban a pillanatban eldördült a pisztoly az orosz őrnagy kezében. . . . Márika lassan megfordult a tengelye körül, s mint egy tövéről lemetszett virág, eldőlt a gépkocsi mellett a földön. . . . Befejezésül Ausztráliában élő magyar költőnk AKAROM című versét ajánlom elgondolkodtatásul minden kedves magyar olvasónknak: Tótth Jenő: AKAROM Tele voltak a börtönök, S amit ismét a sírba lök egy új lakót a vak pribék, Isten nem mondja, hogy elég. Hiába volt az áldozat a szürke, magyar ég alatti Hiába ömlött annyi vér, ha rabbilincs maradt a bér s csupán kolonca változott. . . ? Csak as szabad, aki halott, s kinek porrá vált szive küzd értünk?. . . Nekünk kellene! Szabad csak az, "kinek hite erős - s nem állhat ellene gonosz, csalárd, vad hatalom, mert igy mer szólni: akarom az újabb létet, a csodát, amelyet csak az Isten ád s irányit lent a földön. Hidd, valóra váltja álmaid" mihelyt hitedből tett fakad. Feltámasztja a holtakat Isten és győzedelmet ád, s hiszem, tudom, hogy megbocsát.