Vízügyi Közlemények, 1997 (79. évfolyam)
3. füzet - Szlávik L.-Buzás Zs.-Illés L.-Tarnóy A.: A Tisza-völgyi nemzetközi vízgazdálkodási együttműködés
282 Szlávik L—Búzás Zs.—Illés L.—Tarnóy A. dence északi részének, a Bodrog az Északkeleti-Kárpátok, a Sajó és a Hernád részint a Szlovák-érchegység, részint az Alacsony-Tátra, a Zagyva-Tarna a Mátra, az Eger-Laskó patakok a Bükk-hegység déli lejtőinek, a Körösök az Erdélyi-szigethegység nyugati lejtőinek (Bihar-hegység, Erdélyi-érchegység), s végül a Maros az Erdélyi-medence déli részeinek vizeit vezeti a Tiszába. A Maros betorkollása alatti Alsó-Tisza szakasz jelentősebb mellékvízfolyást nem vesz fel. A Batár-patak torkolata alatt hazánkba lépő Tisza vízgyűjtő területe 9707 km 2, s ez a déli országhatárnál kilépő szelvényben 139 078 km 2-re, a Dunába való ömlésnél 157 200 km 2-re növekszik. A magyarországi ki- és belépő szelvény közötti 129 371 km 2-nyi vízgyüjtö-növekmény jelentős részét, mintegy 86%-át a főbb mellékvízfolyások (a Túr, Szamos, Kraszna, Bodrog, Sajó-Hernád, Eger, Laskó, Zagyva-Tarna, a Körösök, Maros) vízgyűjtői alkotják. A Tisza hazai szakaszán a vízjárás alakításában összességében a döntő szerepet a mellékvízfolyások játsszák. A felszín alatti vizek elsősorban a Tisza kisvízi táplálásában vesznek részt. 1.2.2. A Tisza medre A Tisza legfelső forrásvidékén jelentősek az esések, elérik a 20-50 m/km értéket is. A Fekete- és Fehér-Tisza egyesülése után az esés 5 m/km, a Visó beömlése után 2 m/km alá csökken. E szakaszokon a meder inkább szélességében fejlődött, ugyanakkor mélysége legfeljebb néhány deciméter. Az útját minduntalan változtató Tisza szigetek és hatalmas kavicszátonyok között kanyarog. A. Borza beömlése alatt, az esés további csökkenésével a meder jellege változik. Az eddig több ágban megosztott folyó kanyargó, de egységes ágban folytatja útját. Az Alföldre kiérve tipikusan síksági jelleget vesz fel, medre már mélyen beágyazott. Az állandóan vízzel kitöltött, lapos kisvízi meder az anyapartokon belül jól elkülönül. Az anyameder szélessége a folyás irányában lefelé haladva növekszik s általában 100-200 m között van. A nagyvizek — a magasparti szakaszokat kivéve — az árvédelmi töltések között vonulnak le. Az árvédelmi töltések távolsága átlagosan 1,4—1,5 km, de helyenként ennek a felét sem éri el, máshol viszont a háromszorosát is meghaladja. A széles hullámtereken számos helyen nyárigátas öblözeteket alakítottak ki, amelyeket alacsonyabb töltések védenek a kisebb árhullámok ellen. A tiszai árhullámok levonulásában fontos szerepet játszik a medertározódás. Az esésviszonyokat a három meglévő duzzasztómű (Tiszalök, Kisköre, Ujbecsé) jelentősen befolyásolja. 1.2.3. Hidrometeorológiai jellemzők A Tisza vízgyűjtőjének éghajlata mérsékelten szárazföldi. A klímaövnek megfelelő átlagos időjárási viszonyokat a helyi hatások érvényesülése teszi változatossá. Legfontosabbak a domborzat, a vízgyűjtő nyitottsága Ny—DNy felől, a hegyektől körülzárt medencék, az uralkodó szélirányra merőlegesen elhelyezkedő hegyvonulatok. A lehullott csapadék átlagos évi összege a helyi tényezők hatására 500-1600 mm között változik, így az Alföldön és az Erdélyi-medencében 500-700 mm, a Középhegységben, a Szlovák-érchegységben, a magashegységek esőárnyékos lejtőin 800-1000 mm, a Kárpátok ban és az Erdélyi-szigethegység Ny-i oldalán 1200-1400 mm.
