Vízügyi Közlemények, 1977 (59. évfolyam)

2. füzet - Egerszegi Gyula: A felszíni vizekre telepített ivóvízművek területi védelme

174 Eger szegi Gyula csepeli szabadkikötőből és a Csepel Vas- és Fémművek csatornakiömlőjéből csaknem folyamatos olaj szivárgásokat észleltek, amelyek mint a Duna olajfedettségének további számottevő tényezői, a vízellátás figyelmet érdemlő veszélyforrásai. A jelenleginél hatékonyabb ellenőrzéssel, a vízminőség-védelmi bírságrendszer továbbfejlesztésével és felelős személyek felkutatásával ebben a csoportban is alapvető javulás lenne elérhető [6]. Az ivóvízművek közvetett területi védelmét biztosító jogi eszközök elemzésének és a gyakorlati tapasztalatok értékelésének végeredményeként megállapíthatjuk: az idetartozó szabályanyagok továbbfejlesztése, a jogilag még rendezetlen teriiletek szabályozása, a vízszennyezők ellenőrzésének kiterjesztése, a veszélyforrások felszámolása; ezek a területi védelem legfontosabb feladatai. 3. Ivóvízművek védőterülete Egyedülálló intézményt hozott létre a XIX. század második felének végén a vízjogról szóló 1885. évi XXIII. törvény azzal, hogy lehetővé tette védőterület megállapítását az ásvány- és gyógyforrások vizeinek mennyiségi és minőségi védelmére. Kvassay Jenő, Dános Miklós „A Vízjogi Törvény, a kapcsolatos törvények és a reájuk vonatkozó rendeletek" című értékes munkájához írt előszavában már 1904-ben előrevetítette, hogy a védőterületnek a városi és községi vízvezetékek vízfőire történő kiterjesztésére is szükség lesz, mert „a közegészségügy védelme ezeknél nem kevésbé fontos, mint az ásvány- és gyógyforrásoknál". Szavainak igazsága mai szemmel nézve vitathatatlan, mégis 48 évnek kellett eltelnie, amíg a vízjogi eljárási szabályokat megállapító 2/1952. (I. 5.) Mt. számú rendelet az ásvány- és gyógyvizek mellett most már a közhasználatú vízvezetékek víztermelő helyei, a közhasználatú kutak és források vizének védelmére szolgáló védőterület jogintézményét is életrehívta. Ezzel a rendelkezéssel gyakorlatilag létrejött az ivóvízművek közvetlen területi védelmének alapvető szabálya. A védőterület mibenlétének és megállapításának részletes szabályait 9 évvel később határozta meg a közcélú vízvezetéki ivóvízellátásra szolgáló víznyerőhelyek védőterületéről és védősávjárói szóló 11/1961. (VÊ. 8.) EiiM—OVF számú együttes utasítás, amelynek egyes rendelkezéseit módosította a 3/1963. (VÉ. 2.) EüM—OVF számú együttes utasítás. A jogszabály szerint védőterület a) belső, b) külső és c) hidrogeológiai védőövezetre tagozódik. A belső védőövezet a közvetlen, a külső védőövezet a közvetett, a hidrogeológiai védőövezet pedig a távolabbi szennyeződési, illetőleg fertőzési lehetőségek kizárására szolgál. A belső védőövezet határa felszíni vízkivétel esetében a vízkivétel helyétől mért 50 m sugarú kör, csápos kútnál a csápok külső végétől mért 50 m távolságot összekötő vonalon belül eső teriilet, beleértve a csápokon belüli területeket is. A külső védőövezet határa felszíni vízkivétel esetében (ha a vizet tisztítják) a vízkivétel partmenti sávjára terjed ki, csápos kutaknál a belső védőövezet határától mért 100 m széles területsáv. A hidrogeológiai védőövezet határát a víznyerő helyhez tartozó vízgyűjtő terület nagyságának és hidrogeológiai adottságainak figyelembevételével kell megállapítani. A belső védőövezet határát indokolt esetben az előre megállapított mértéktől eltérően is meg lehet állapítani. Különleges rendelkezésnek számít, hogy a külső védőövezetben a parti és felszíni ivóvíznyerőhely felelt 5 km — a Dunánál 1,5 km — távolságon belül a vízfolyásba általában még tisztított házi vagy ipari szennyvizet sem szabad bevezetni. Ha elhá-