Vízügyi Közlemények, 1962 (44. évfolyam)

3. füzet - VII. Könyvismertetés

506 Könyvismertetés helyzet, amely természetesen tükröződik a továbbiakban röviden tárgyalt halászat, vízi közlekedés és vízerőhasznosítás fejlődésében is. A kötet befejező része a Tanácsköztársaságtól napjainkig terjedő időszakot tárgyalja 3 fejezetben. Első ízben kapunk benne összefoglaló képet a Tanácsköztárság vízgazdálkodási programjáról, Bogdánfy Ödönnek a Duna —Tisza csatorna megvalósulása érdekében tett erőfeszítéseiről és Sajó Elemérnek a budapesti kikötő építésének folytatása körül szerzett érdemeiről. A két világháború közötti időszak mulasztásait Sajó Elemér messze előremutató vízgazdálkodási tervén méri fel a szerző, és bemutatja, hogyan kényszerítik ki a demográfiai feszítőerők a bűnösen szűk látókörű gazdaságpolitika ellenére is az öntözés érdekében tett első lépéseket. A zárófejezet a mába torkollik és a szocialista tervgazdálkodás minden addigit felülmúló eredményeiről ad számot. • Hatalmas munkát végzett a szerző, amelyről legjobban a, kötet végén 34 apróbetűs lapon felsorolt 433 jegyzet alapján alkothatunk képet. És mégis helyesen nevezi könyvét vázlatnak, amelyből „csak később és csak kollektív erőfeszítéssel" születhetik meg a magyar vízgazdálkodás igazi története. Ez a kitétel élesen rávilágít a műszaktörténet művelésének egyik legfőbb nehézségére, és egyben kiüti a bíráló kezéből a támadásra emelt fegyvert. A vízgazdálkodás olyan szorosan összefügg az élet minden vonatkozásával, hogy történeti fejlődésének végigkövetése teljességgel meghaladja az egyes kutató erejét. Annál is inkább, mert benne össze kell fonódnia a történész sajátos oknyomozó módszerének a mérnök.tárgyismeretével. Az előbbi hiába kutatja fel és betűzi ki a leváltárak elfakult latin nyelvű írásait : nem tudja tartalmukat értékelni. Az utóbbi, ha egyáltalán hajlamos arra, hogy az építő munka helyett régi feljegyzések közt búvárkodjék, megakad a forráskutatás első technikai nehézségeinél. Károlyi Zsigmond felmérte a feladatot és az erőit, és — nagyon helyesen — vázlat megírását tűzte ki céljául, „a fejlődés egyes szakaszainak monografikus feldolgozóira" bízva a részletek kimunkálását. De akkor, amikor az eredeti források helyett a nyomtatott irodalomra támaszkodott, szem elől tévesztette, hogy a felhasznált művek nagy részéi zömmel olyan mérnökök írták, akiktől távol állott a történész kritikai módszeressége. Sőt: nemzeti és szakmai lelkesedéstől fűtve, — a társadalom vagy a kormányzat lelkiismeretét igyekezvén felrázni, vagy éppen munkáik védelmére kényszerítve, — céljuk szerint, többnyire nem is tudatosan, a kelleténél sötétebb vagy rózsásabb színeket is használtak a viszonyok ecsetelésére. És mivel a műszaki felkészültség és az íráskészség nem állott bennük minden esetben egyenlő fokon, — nem is említve a magában a műszaki megítélésben végbemenő változásokat — a nyomtatott források helyes értékelése feltétlenül mérnöki tudást tesz szükségessé. A mérnök-olvasó ezért túlzónak fogja ítélni az Alföld honfoglaláskori természetföldrajzi képét, az erdők hidrológiai szerepéről több helyen megismétlődő állításokat. Erőltetettnek Vásárhelyi és Paleocapa szembeállítását, a XIX. századnak csupán a rendelkezésre álló (de túlságosan nagynak becsült) vízkészlettel számoló rózsás öntözési terveit. Nem érthet egyet a vízhasznosítás és vízgazdálkodás egymás mellé állításával, hiszen az előbbi az utóbbinak egyik oldala. Hiányolja, hogy az ivóvízellátás kérdéséről — amely a római korban, a középkorban és a renaissance idején még nem vízgazdálkodás ugyan, de a vízépítés körébe feltétlenül bele tartozik, — nem esik szó, és szívesen látott volna néhány sort a fiumei kikötő építéséről, erdélyi vízerőtelepekről és völgyzárógátakról, városaink csatornázásáról. De nem vádolhatjuk a szerzőt, — hiszen vázlatot ígért, és nem többet. Ezért csak melegen ajánlhatjuk olvasásra munkáját. Reméljük, hogy serkentően fog hatni a további kutatásra, és előkészíti egy olyan munkaközösség megalakulását, amely szívós és kollektív erőfeszítéssel folytatja Károlyi Zsigmond elismerésre méltó úttörő munkáját.