Vízügyi Közlemények, 1938 (20. évfolyam)

3. szám - Taxner Béla: A Dunavölgy pestvármegyei részének vízrendezése

302 felelő termést adjanak, sőt azt mondhatnánk, hogy még a mi alföldi viszonyaink között is ezek hálálnák meg legkevésbbé az öntözővizet. Az öntözéssel való termeléshez az eddigitől eltérő gazdálkodási rend szükséges. Ezen a vidéken eddig az öntözéssel való többtermeléssel nem is foglalkozott senki, ellenben minden alap nélkül megerősödött az a meggyőződés, hogy öntözni itt nem érdemes. Az sem kétséges, hogy az itt lakó gazdáknak, nem igen volt alkalmuk az újabb és haladottab gazdálkodásmódokkal megismerkedni. A múltban a mocsarak valóban nem segítették elő a belterjes gazdálkodás kifejlődését. Az is kétségtelen, hogy az elmélet ismertetésével, előadásával, nagyon kevés hívet tudtunk szerezni az újításokhoz, kísérletekhez. Példára van szükség éspedig eredményes gyakorlati bemutatásra. így van ez nemcsak itt, hanem még a városok szomszédságában is. Ahol a közelben nincs belterjes gazdálkodó nagybirtok, vagy ahol a természeti adottságok megnehezítik azt, hogy a szomszédba mehessenek valami újítást megszemlélni. A főváros közelében, a szentendrei szigeten, színmagyar községek élnek évezredes településben. A szigeten nagybirtok nincs s a körülvevő folyam meder megnehezíti a szabad közlekedést. így aztán a sziget sovány homokbuckáin legelő marhacsorda tengődik, a dunaparti jobb minőségű áradás javította termőföldön pedig búzát termelnek. A Dunaágon túl, pompásan virul a belterjesebb kerti vetemények termesztése (és főleg az eperé), de a szigetre mindeddig nem tudott bejutni. Vagy nem ezt bizonyítja az is, hogy Budapesttől alig kétórányi távolságban, már akadtam olyanokra, akik a vetésforgó lényegét sem ismerik, vagy ahol még nem tudják, hogy a lencse hazánkban is megterem? Aki néhány órás szabadidejét — mondjuk a vonat indulása előtt — bizalmas beszélgetésben tölti el, hamarosan meglepő tapasztalatokat gyűjthet. Akkor majd nem csodálkozik azon, ha a Társulat gazdái nem siettek az öntözéses gazdálkodásmód megvalósítására. Pedig nagyon téved az, aki ezekből a tényekből nemtörődömségre következtet. Nem kell egyebet felemlítenem, mint azt a rendkívül eredményes tanítómunkát, amit az Alföldi Zöldmező Szövetség végzett. Csakhogy igen szerencsés módon : összekapcsolva az elméleti oktatást a gyakorlati bemutatásokkal és egyes arra kiválóan alkalmas mozgékony gazdák iskolázásával. Minderre azért kellett rámutatnom, hogy ne kívánják meg éppen itt — közvetlen a mocsár-világ után — az öntözőgazdálkodásra való gyors áttérést. Nem volna szerencsés kísérlet minden előzetes bevezetés nélkül erőszakolni a haladottabb gazdálkodásmódot. Úgy járhatnánk vele, mint 25 évvel ezelőtt Erdélyben jártunk egy tagosítással. A tagosító bizottság tagjai nem akarták megérteni, hogyan lehet az, hogy a gazdák, olyan hihetetlen ellenállást fejtenek ki, „pedig az csak nyilvánvaló, hogy a tagosítás előnyös". Egyszerű volt a magyarázat. Azon a vidéken a három nyomásos gazdálkodás értelmében a község határa három részre volt felosztva. Egy-egy részben minden gazdának ugyanazt kellett termesztenie, hogy így azon a harmadon, ahol tarló maradt, azt őszig legeltethessék. így meg volt a legelő ! Igaz, hogy össze is tipratták alaposan a földet, annyira, hogy a koratavasszal felszántott agyagos talaj rögeit, később a család apraja-nagyja kalapáccsal, fejszefokával volt kénytelen széjjelverni. De a gazdák ezt a módszert ismerték, ehhez voltak szokva és beszélhetett nekik a bizottság a tagosítás előnyeiről, ők csak a fejüket rázták.