Vermes László (szerk.): Vízgazdálkodás mezőgazdasági, kertész-, tájépítész- és erdőmérnök hallgatók részére (Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest, 2001)
2. A vízgazdálkodás alapjai - A vízkészlet-gazdálkodás alapismeretei
becsülhető. Ezt a két vizkészletfajtát, - a vízgazdálkodás és különösen a mezőgazdásági vízgazdálkodás céljaira való hasznosítását tekintve - a következő lényegi eltérések jellemzik (Szesztay, 1980): — a nemzetközi vízkészlet-megosztásokból az országra háruló kötelezettségek miatt a befolyó vízmennyiségnek csak egy részével rendelkezünk, szemben a hazai csapadék hasznosításával, — az ország területére befolyó vizeket egyre növekvő mértékben használt vizeknek kell tekintenünk, amelyek magukon viselik a korábbi használatuk vízminőségi követelményeit, ezzel szemben a csapadék a hidroszféra desztilláló rendszerében minőségileg is megújulnak; — a befolyó vízmennyiség 80%-a a három nagy folyónkban, a Dunában, a Tiszában és a Drávában összpontosul, míg a csapadék területileg egyenletesebben oszlik meg; — a csapadékra a statisztikai törvényszerűségek által megszabott kockázati feltételek mellett mindig számíthatunk, az egyébként is nagyobb változékonyságot mutató felszíni vizek — különösen a kritikus kisvízi időszakokban — az egyre növekvő külföldi vízhasználatok és víztározások miatt kedvezőtlenebbül alakulnak, mint arra a természeti adottságok miatt következtetni lehetne. A csapadéknak, mint megújuló vízkészletnek a vízkészlet-gazdálkodásunkban megjelenő szerepe - a felsorolt előnyeik ellenére - ma még csekély, a vízgazdálkodási mérlegekben nem is veszik figyelembe. A vízkészlet-gazdálkodásban a vizeket, megjelenésük szerint, felszíni és felszín alatti vízkészletekre osztják. Felszíni vízkészletek A felszíni vízkészletet folyóvizekben (folyók, vízfolyások, patakok) az időben állandóan és folyamatosan változó természetes vízhozam, állóvizekben (tavak, tározók) a természetes úton folyamatosan távozó vízmennyiség jelenti. Ez a természetes vízkészlet. A vízfolyások és az állóvizek természetes vízkészletének azt a részét, amely adott helyen a vízhasználat számára a mederből kivehető, hasznosítható természetes vízkészletnek (Qj %) nevezik. A mederben hagyandó vízkészlet (Q,„) nagysága elsősorban az ökológiai igényektől, a mederbeli vízhasználatoktól (pl. hajózás), más térségek vízigényei kielégítésére fenntartott vízmennyiségtől függ. A természetes vízkészlet és a mederben hagyandó vízkészlet különbözete a redukált természetes vízkészlet (Q,). A tározásból, a különféle vízbevezetésekből és átvezetésekből eredően megnövelt redukált természetes vízkészlet adja a (ténylegesen) hasznosítható vízkészletet (Q),) {Dávid, 1989). A vízfolyások természetes vízkészletét (Qr, „•) a vízkészlet-gazdálkodási gyakorlatunk az augusztusi 80%-os tartósságú vízhozammal jellemzi. Ez az érték az augusztusi napi vízhozamok tartóssági görbéjéről olvasható le. A tartóssági görbét a napi vízhozamok nagyság szerinti sorba rendezésével állítják elő (36. ábra). 111
