Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)
Tizenkettedik fejezet
El-eljött bár hozzánk az új hírekkel, de a parazsas hangoskodásba fulladt találkozók történetét is úgy adta elő, mintha se tüze, se mérge nem lett volna azoknak. Hogy nélkülünk acsarognak? Tessék. Hogy velünk senki nem számol? Miért fájna? Neki láthatóan nem fájt, nekem annál inkább. Mintha a világra se születtünk volna! - lázadoztam igen keserűen. Szabad felnőtt embert így elmellőzni? Mit vétettem, ha szabad?- Magunknak tanultunk, Marci, nem a falu javára - sorolta higgadtan János. - Nem írtunk meg senki helyett egyetlen kérvényt, nem számoltunk utána az adójuknak... nem jártunk közéjük, nem meséltünk idegen világrészekről, ismeretlen országokról... nem hasonlítottuk össze azt, amit történelemórákon tanultunk, az öregek tapasztalataival. Idegenekké váltunk, akiket a nemszeretem államrend kitaníttatott, akikről senki nem tudja, hová is tartoznak immár. Talán így igaz. Bölcsebb volt, higgadtabb, mint én, már gyerekkorában is... belenyugvó. De éppen, mert az én természetem más... és mert annyira vágyódtam valahová tartozni, csak a keserűség gyűlt bennem, hogy lám, most már én is kirekesztettnek tudhatom magam, akárcsak édesapám.- Hol akartál volna velük lenni? Az ablakbeverésnél? - mosolygott rajtam János jóízűn. - Állítólag arra is csak a suttyó legénykéket lehetett fölbiztatni... velük társultál volna?- Nekem nem az fáj! De az ő türelmének határa most se volt.- Zsigmond Feri bátyánknak három événél többet nyeltek el a börtönök... néhány tréfáért, amivel csupán vicces kedvében nevettette meg a barátait. Mégse keresi a feljelentőt, ha egy-két pofont szívesen odamázolna is a képére. Most nem árt Pató Pállal egy követ fújni, mert ráérünk arra még, valóban. A széllel béleltek ugrálnak... - kisvártatva a szemem közé nézett -, mondd meg nekem, de őszintén: miért kell tenéked valami úton-módon mindig az élre törni? Ezzel alaposan hókon vágott, ha nem tart vissza az, hogy kívüle egyetlen barátom nincs, tán ölre megyek vele, de így csak a mérgem nyeltem. Éreztem, hogy arcomból mint fut ki a vér, s hogy a lábam, akár a tuskó, nehézzé és mozdíthatatlanná válik. Szólni se bírtam. Hogy elment, sokáig töprengtem még. Valóban ilyennek lát449
