Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)

VI. A vízügyi igazgaztás - 1. Károlyi Zsigmond: A vízügyi igazgatás kialakulása

1.81 Vízügyi igazgatás a Tanácsköztársaság idején

Az eredményes munka előfeltételét jelentő korszerű egységes vízügyi igazgatás megvalósítása, legújabbkori történelmünk nagy haladó korszaka: a Tanácsköztársaság idején sikerült először. A Tanácsköztársaság vízügyi szolgálatának vezetője, Bogdánfy Ödön, a proletárdiktatúra nagyvonalú gazdaságpolitikájától támogatva nemcsak a vízügyi igazgatás szervezeti egységét teremtette meg, hanem a Tanácskormány általános gazdaság-műszaki fejlesztési tervei keretébe beilleszkedő korszerű, egységes vízgazdálkodási szemlélet és program alapján haladéktalanul megkezdte a többcélú vízépítési nagylétesítmények, köztük a Duna-—Tisza Csatorna építésének előkészítését is. (Ugyanakkor természetesen biztosította a korábbi legjelentősebb ilyen munka: a Soroksári Duna-ág csatornázása és a Csepeli Kikötő építésének újrafelvételét is.)

A Tanácsköztársaság bukását követő ellenforradalmi időszak korlátolt szemlélete egyéni hatalmi törekvéseknek minősítette a vízügyi igazgatás egységesítését és lehetetlenné tette a vízgazdálkodási tervezés elveinek érvényesítését is.

Ezt követően az 1920-as évek egyetlen jelentősebb vízügyi alkotása, a Budapesti (Csepeli) Nemzeti és Szabadkikötő nem annyira a kormány vízügyi politikájának, hanem inkább egy francia tőkéscsoport vállalkozó kedvének köszönhette létrejöttét.

Kerek egy évtizednek kellett eltelnie, amíg 1930-ban a gazdasági válság és a munkanélküliség enyhítésének problémája lehetőséget adott Sajó Elemérnek a vízgazdálkodási távlati tervezés — először a Tanácsköztársaság idején felmerült — gondolatának feltámasztására, a korszerű vízügyi politika alapelveinek megfogalmazására. (Emlékirat vizeink fokozottabb kihasználása és újabb vízügyi politikánk megállapítása tárgyában, Bp. 1930.)

Sajó Elemérnek a korszerű vízgazdálkodási tervezés úttörőjének vízügyi programja — ellentétben a későbbi, elferdített értelmezésével — nem korlátozódott a vízhasznosítás előtérbe került s csupán relatíve megnövekedett súlyú feladataira. A vízgazdálkodásnak az egész népgazdaságban elfoglalt központi helyzetét, minden ágával való közvetlen kapcsolatát hangsúlyozva, kiterjeszkedett a vízgazdálkodás minden ágazatára: a közlekedés fejlesztését szolgáló kisvízszabályozásra, csatornaépítésre, a vízerőhasznosításra, a mező- gazdasággal kapcsolatos feladatok sorában az árvízvédelmi biztonság és a belvízlevezető-kapacitás növelésére, valamint az öntözésre és általában a sík-, valamint a dombvidéki vízrendezések minden kérdésének megoldására éppúgy, mint a vízellátás feladataira.

A 30-as évek elejének gazdasági válságát követő, s annak hatásait súlyosbító rendkívüli aszályos periódus végül is rákényszerítette a kormányt, hogy a Sajó Elemér által vezetett propagandakampány által sürgetett öntö622