A magyar vízimunkálatok története 1867–1927 (Magyar Földmívelésügyi Minisztérium, Budapest, 1929)
Sajó Elemér: A vízügyi szolgálat szervezetének fejlődése
ITS VÍZÉPÍTÉS Mindez a haladás lehetővé tette, hogy a vízügyi szolgálat egy hatalmas szervezetté fejlődjék, melynek lelkes és puritán működése nemcsak hazánkban, hanem külföldön is elismerést és tekintélyt vívott ki. Tizenhét folyammérnöki hivatal működött (Pozsony, Komárom, Budapest, Zombor, Újvidék, Pancsova, Szatmár, Sátoraljaújhely, Szolnok, Szeged, Arad, Temesvár, Gyula, Eszék, Sziszek, Mitrovica, Nagykanizsa). A kultúrmérnöki hivatalok száma 19 volt (Arad, Besztercebánya, Brassó, Budapest, Debrecen, Kassa, Kolozsvár, Komárom. Máramarossziget, Miskolc, Nagyenyed, Nagyszeben, Nagyvárad, Pécs, Pozsony, Sátoraljaújhely, Székes- fehérvár, Szombathely, Temesvár). Ezenkívül működött még 4 kirendeltség (Budapest, Pozsony, Miskolc, Nagybecskerek székhellyel) és 4 egyéb hivatal (2 kikötőfelügyelőség, 1 kotrásvezetőség, 1 kőbányakezelőség). Az ármentesítő és belvízrendező társulatok száma 211 volt, működésük 7,169.942 kataszteri holdra terjedt ki. Ellenben ennek a tökéletesen működő nagy szervezetnek egy jelentékeny hiánya is volt, amelynek hátrányai mindjobban nyilvánultak, t. i. az, hogy az állami vízügyek egy része nem tartozott a földmívelésügyi minisztériumba, hanem — mint már említettük — a kereskedelemügyi minisztériumba. A kereskedelemügyi minisztérium vízi osztálya néhai Hoszpotzky Alajos vezetése alatt nagyon elismerésreméltó tevékenységet fejtett ki a budapesti kereskedelmi kikötő, valamint a Duna—Tisza- és Duna—Száva-csatornák előmunkálatai terén. De csak olyan kisszámú személyzettel (4 mérnök) rendelkezett, hogy a munkálatok tényleges megkezdésére ilyen csekély szervezet mellett gondolni sem lehetett. ( Hiszen maga a kikötőépítés 20—25 állami mérnököt igényelt.) Ügy a kikötő, mint a Duna—Tisza-csatorna ügyében sok kérdésben a földmívelésügyi minisztériummal kellett megállapodásra jutni. Ez a megállapodás a két szervezetnek különben igen tiszteletreméltó, de egymástól néha eltérő nézőpontjai miatt több fontos kérdésben nem jött létre. Ez a körülmény azután igen súlyos következményeket vont maga után. A kormánynak több ízben is szándékában volt, — így például Kossuth Ferenc minisztersége idejében, — hogy a Duna—Tisza-csatornát megépítse, de mindig kénytelen volt a döntést elnapolni, mert a két minisztérium a csatorna vonalára nézve nem volt képes egyértelmű javaslatban megállapodni. A kereskedelmi kikötő munkálatainak megkezdésére is hajlandó lett volna a kormány már jóval a háború kitörése előtt eleinte kisebb, azután fokozatosan növekvő összegeket rendelkezésre bocsátani, de itt is igen sokáig tartott a terv letárgyalása, másrészt pedig a kereskedelemügyi vízi osztálynak csekély létszáma akadályozta a munkálat megkezdését. Végre is — hosszú tárgyalások után — a két minisztérium abban állapodott meg, hogy a kereskedelemügyi tárca fedezi a költségeket, a földmívelésügyi minisztérium pedig végrehajtja a legsürgősebbnek látszó előmunkálatokat, elsősorban is a kikötőterület kisajátítását és a belső kikötő kikotrását. Az így megkezdett munkálatokat azonban mihamar megakasztotta a háború. Végeredményben meg lehet állapítani, hogy a víziügyeknek két minisztériumba való széttagoltsága volt az oka annak, hogy a Duna—Tisza-csatornát és a budapesti kikötőt nem Nagymagyarország építette meg a háború előtt, hanem ezek a hatalmas munkálatok a megtépett, kis Csonka-Magyarországra maradtak. Hasonló okokból nem fejezték be a Vaskapu-szabályozást sem teljesen.
