A magyar vízimunkálatok története 1867–1927 (Magyar Földmívelésügyi Minisztérium, Budapest, 1929)
Zuber Ferenc: Vízrajzi szolgálat
170 VÍZÉPÍTÉS külön osztályát. A Vízrajzi Osztály megszervezésével és valóban európai színvonalra emelésével néhai Péch József min. tanácsos szerzett magának elévülhetetlen érdemeket. A Vízrajzi Osztály csak rövid ideig működött a köznuinka- és közlekedési minisztérium kebelében, mert már 1889. évben, a folyószabályozási ügyekkel együtt átkerült a földmívelésügyi minisztériumba. Az újonnan felállított Vízrajzi Osztály első feladata volt a meglévő régi vízmércék rendezése és új vízmércéknek a szükséghez mérten való felállítása Ezt a műveletet az 1886—1891. években hajtották végre oly sorrendben, hogy 1886-ban a Duna és Tisza, 1887-ben a Rába, Vág, Szamos, Kraszna, Bodrog. Latorca, Laboré, Ondóvá és Tapoly, 1888-ban a Maros, Dráva és Mura, 1389- ben a Temes, Bega, Száva és Kulpa, 1890-ben a Sajó, Hernád, Garam, Ipoly és Nyitra, végül 1891-ben a Körösök, Berettyó, Balaton, Sió, Zala, Kapós és a Nádor-csatorna vízmércéit rendezték és egészítették ki új állomásokkal, úgy hogy az állami vízjelzőszolgálatba bevont vízmércék száma az 1891. év végén 160-ra emelkedett. A régebbi vízmércék rendezése elsősorban azok 0-ponijának meghatározásával kezdődött. Legcélszerűbbnek mutatkozott a Dunán és a Tiszán a mércék 0-pontjául továbbra is megtartani a szabályozás megkezdése előtt megállapított -—- úgynevezett — Vásárhelyi-féle kisvízszínt, vagyis a Dunán az 1834. évi, a Tiszán pedig az 1842. évi kisvízszínt. Ezáltal elérték, hogy a vízmércék adatai közvetlenül mutatják a folyó medrének fejlődését vagy elfajulását és minden változást, amit a folyó működése és a szabályozás hatása a mederben előidézett. Ugyanezt az alapelvet igyekezett a Vízrajzi Osztály a mellékfolyók vízmércéinek rendezésénél is a lehetőség szerint érvényre juttatni. A vízmércehálózat kiépítése ezzel természetesen még nem nyert végleges befejezést, hanem az 1891. évet követőleg is évről-évre újabb vízmércék felállt tásával igyekeztek az észlelés hiányait kiküszöbölni, úgy hogy 1917. év végén a magyarországi vízmércék száma 236-ra, a horvátországiaké pedig 17-re emelkedett. Az ország megcsonkítása után e 253 vízmérceállomásból mindössze 96 maradt meg. A vízmércék rendezése kapcsán a Vízrajzi Osztályban elkészült azoknak törzskönyve, melyben az illető vízmércére vonatkozó összes régi adatok feljegyeztettek s amelyben az időnkénti változások is nyilván vannak tartva. A vízmércék észlelését ott, ahol állami folyamfelvigyázó nincs, külön e célra felfogadott s havidíjazásban részesülő vízmérceészlelők végzik, nagyrészt társulati gátőrök, útmesterek és vasúti pályaőrök, kik észleléseikről naplót vezetnek s az állomás fontossága szerint észleléseiket naponta táviratilag vagy havonta Írásban Közlik a Vízrajzi Osztállyal. A vízmércehálózat kiépítése után azok magasságának pontos megállapítása következett. A régi vízmércék és egyéb viziművek az úgynevezett Vásárhelyi-féle magasságokra vonatkoztak. Ez a régi, a múlt század harmincas éveiben végrehajtott magasságmérés — bár azt kiváló szakértelemmel és gondossággal végezték — mégis az akkori kezdetleges módszerek és eszközök folytán természetszerűleg nem leheteti, olyan pontos, mint ahogyan azt ma megkívánjuk és így sürgős szükség volt egy összefüggő precíziós magasságmérés végrehajtására. Ezt a feladatot a Tisza mentén az 1888—1890. években oldották meg, mikor is a Nagyszöllős és Titel közötti szakaszon elhelyezett 296 darab új elsőrendű magassági fixpontot precíziós lejtezéssel meghatározták. Ezek az első-
