Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
A pusztapéklai rizstelep avagy az öntözés kezdete a Bácskában
duzzadó dél-magyarországi központból a Bácska szívében megbúvó, isten háta mögötti kincstári pusztára, amely még ma is távol esik a főbb közlekedési útvonalaktól, s majdhogynem teljesen ismeretlen mind a régi (Pusztapékla), mind az új nevén (Kosancic). Nagy munka várt rá, mert a 195 holdas birtoktestet tarackosan, a bérlők által kimerí- tetten vette át. Nem rendelkezett felszereléssel, elegendő munkaerővel, s mint írja is az „igavonó erő hiányában feles gazdák által volt” a búza, az árpa és a zab elvetve, akik „csak csekélyen szántottak, és silány munkát végeztek, úgy, ahogy a telkes gazdák szokták...” Ezzel egy időben hozzáfogott a telep építéséhez, hogy minél előbb „a földöntözésnek népünk által való megkedveltetésének és végleges meghonosulásának” szolgálatába állítsa. Nehézségeit fokozta azzal, hogy csak a helybeli vagy a közeli hazai erőkre támaszkodott”. „... Az öntözési berendezét - írja A péklai öntözési telep első évi tapasztalatai című cikkében (Gazdasági Mérnök, 1880., 2. szám) —, minden részletében, kizárólag hazai egyének által fogom végrehajtatni, habár nehezebben, lassabban és kevésbé kedvező eredménnyel fognám is az öntözést keresztül vihetni, mintha arra már betanult külföldi egyéneket alkalmaznék.” A földmunkák elvégzésére Szeged környéki kubikosokat hozott. Egy 20—25 főnyi banda víziúton ereszkedett le Bácsföldvárig, onnan pedig egy lóvontatású társulati dereglyén folytatták útjukat Pusztapékláig. Ott talicskájukkal — benne szerszámukkal, gúnyájukkal, élelmükkel — letáboroztak a csatorna mente egyik partos részén, s a kunyhótársaságok megkezdték a hevenyészett szálláshelyek elkészítését, hogy legyen hol meghúzódniuk, ha leszáll az este. Másnap már munkába álltak. Tempóson, szívósan, kitartó erővel fogtak hozzá a Péch mérnök által kimért, táblákba osztott területen a telep csatornáinak, vízvezető árkainak ásásához. ,A legnagyobb örömmel mondhatom — írja Péch József a már említett beszámolójában —, hogy a Szeged vidéki munkások minden földmunkát oly kifogástalanul végeztek el, hogy bármely olasz árokkészítőnek dicséretére vált volna.” Elismerő szavakkal ecsetelte a helyi mezőgazdasági cselédek tanulékonyságát is: „... Any- nyira be vannak gyakorolva, hogy a péklai telepen előforduló minden domborzati viszonyhoz most már meglehetősen alkalmazkodni tudnak... Ennek inkább örülök, és az öntözés meghonosítására nézve kedvezőbb eredménynek tartom, mintha ugyanannyi olasz öntöző, a jelenleginél sokkal tökéletesebben bírná ugyan a telepet öntözni, de saját embereink előtt az egész eljárás titokzatos homályban maradt volna.” A gazdasági év lezárása után elkészült a meg nem egészen befejezett öntözési mintatelep első évi mérlege. A tavaszi és az őszi búza, árpa meg a zab terméseredménye a környéken szokásos módon alakult, mert „öntözni ezeket még nem lehetett, miután az öntöző erek e táblákon meg nem voltak elkészülve”. Ugyanilyen volt a helyzet a kenderföldön is, de itt a két vízvezető árokból a növény mégis elegendő nedvességet kapott, úgyhogy „igen szép kender termett, a legnagyobb szálak meghaladták a 3 métert”. Péch József leírása szerint az 1878—79. gazdasági évben a környéken gyengébb volt a termés, mint az előző évben, amikor bőségesen jövedelmezett. A péklai hozam azonban, a tavalyinál is jobban fizetett, bár „a földet jobban meg nem mívelhettük, mint e vidéken szokásos megmívelni, elegendő trágyával sem láthattuk el, mert ezzel még nem rendelkezünk”. A végső tanulságot így vonta le: „... És mégis jobb termésünk volt, mint a tavalyi igen jó termés... ezt egyedül az öntözési berendezéseknek lehet köszönni.” Majd nem kis elégtétellel szögezi le a következőket is: „Az idei kendertermés bebizonyította tehát amaz állításomnak igazságát, melyet tervezésem alkalmával kimondtam: az öntözések állandósítani fogják a legjobb évek termését." 144
