Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 3. A Duna Budapesttől a déli országhatárig
a régi Duna-ág, mely Csanádnál a Harabó nevű 4600 ha-os láprészletben végződik. Ez a Duna-ág történelmünk folyamán szűnt meg, amit az is bizonyít, hogy Hajósnál és a Vörös-mocsár közepe táján egykor malom volt rajta. Még 1800 táján is volt itt egy Körös nevű vízfolyás, amely 7 malmot hajtott. Sári községben a lefolyó vizek 2 malmot hajtottak. Régi medrek szabdalták keresztül-kasul a Csepel-szigetet is, mely valamikor több kisebb szigetből állt. A csapadékvíz egy része délkeleti irányban átfolyt a Tisza völgyébe is, ahol szintén számos mocsár volt. Ezek a magas területen levő ún. fennsíki mocsarak a talajból is táplálkoztak. A szakértők szerint a tektonikai törésvonalak keresztező pontjain ma is működő gázexhalációk nyomás alatt, magasan tartják a talajvizet. Enélkül nem magyarázható a talajvíz magas szintje, hiszen 250 m mélységig mindenütt homok és kavics található. A Duna—Tisza közén 1000-nél több kisebb tó, pocsolya volt, melyek zöme nyáron kiszáradt. Bár a mélyebb fekvésű területeket a Duna árvizei rendszeresen döntötték, az egykori Nagy Csepel-sziget a honfoglaló magyarság egyik központi szálláshelye volt. A legrégibb települések és szállások a szigeteken, szigetszerű magaslatokon és magaspartokon keletkeztek, s a halász-vadász- állattenyésztő lakosság a török hódoltság idején húzódott le a Duna árterébe, a mocsarak közé, ahol nagyobb biztonságban érezhette magát. Kalocsa és a körülötte levő községek, mint Foktő, Bátya, Dusnok a Dunába vezető vízfolyások, fokok partján magasabb helyekre települtek. A Budapest —Solt közötti szakaszon a Dunától gyakran elöntött, mocsaras terület gyéren lakott, sőt nagyrészt lakatlan terület volt. A Pest megyei Duna-völgy az átutazó idegenek réme, s a török korban, egészen a XVIII. századig a leghírhedtebb maláriafészkek egyike volt. De nemcsak a közegészségügy volt elmaradott, hanem a termelés is csak a dombosabb helyeken volt lehetséges. Joggal nevezték, még századunk elején is, az ország szégyenfoltjának. A XVIII. század közepén itt még jóformán semmi értéke sem volt a földnek. Csak a falvakat vették körül körgátakkal hogy így védve legyenek a jeges árvizektől, a földeken az úgysem tett kárt. Ár védelem193-196- 172 A fejlődés további foka volt, hogy a Duna kiöntései ellen töltéseket emeltek. A XVIII. századtól vannak írásos feljegyzések arról, hogy a Duna Pest megyei szakaszán és a Csepel-szigeten töltések épültek. Ordas és Dunapataj között már korán lehettek gátak, mert 1782-ből való jelentés szerint már helyreállítottak itt régebben fennálló töltéseket. A Sárköz többi részén is épültek vármegyei közerővel gátak 1824—25-ben. Ennek ellenére az ártér sokat szenvedett a Duna kiöntéseitől. Legtöbb panaszt az okozta, hogy a felsőbb részeken Dunavecse, Apostag táján kiöntött vizek a terület esése miatt végig pusztították az árteret egészen Bajáig. Fenn hamar levonultak az árvizek, ezért ott nem sokat tettek a kiöntések megakadályozására, viszont az alsók annál többet szenvedtek. Nagy árvizek voltak 1810-ben, 1838-ban, 1849-ben, majd 1862-ben. Az 1850-es években Kiasz Márton az Építési Igazgatóság megbízásából tanulmánytervet készített a Duna bal partjának ármentesítéséről és lecsapolásáról, mely azonban nem valósult meg. Tanulmányában kimutatta, hogy 300 cm-nél magasabb vízállás esetén a Fájsz alatti fokokon már kezdett visz- szafelé folyni a víz, 4—500 cm-es vízállás pedig egy évben néha többször is előfordult. A Sárköz vidékét 10 év alatt 28 ízben érte elöntés, olyan nyári árvíz pedig, amely Solttól Bajáig végigzúdult, 10 év alatt 6- szor volt. 1853-ban egész tavaszon magas volt a víz és június—júliusban olyan nagy víz jött, hogy a Sárköz, Solttól Bajáig tengerré vált: körülbelül 172 000 ha került víz alá. A gyakori árvizek az Örjeg (mai Duna- völgyi-főcsatorna vidéke) nagy részét döntötték. A víz ottrekedt és csak lassan tudott elapadni. Az 1862. évi jeges árvíz csupán Kalocsán 600 házat döntött romba. Kiasz Márton terveinek végrehajtását mindenki szükségesnek tartotta, de a költségek nagysága miatt megvalósítása meghiúsult. Az érdekeltség az 1862-i árvízkatasztrófa után mozgalmat indított az ármentesítés megkezdésére. Sok huza-vona után végre 1871-ben társulattá alakultak* és 1872 után Dunapatajig 53 km-re hosszabbították meg a töltésüket. A töltés 1880-ig fokozatosan épült ki, többszöri helyreállítással és magasítással. A Sárközt ugyanis 1872—82 között még 28 árvíz öntötte el. Ezek legtöbbje azonban felülről jött. Solton felül, a solti laposon 12 km-es szakaszon semmiféle töltés nem volt, feljebb is csak hiányos, gyenge gátak voltak, melyek a nagyobb árvíz ellen nem nyújtottak védelmet. Az érdekeltek vonakodtak ezen a szakaszon is megfelelő árvédelmi töltéseket építeni. 1875—76- ban azután az állam közbelépett, kormánybiztost nevezett ki, aki az érdekeltség tér* Pestmegyei Sárközi Armentesítő Társulat néven, 68.200 ha érdekeltségi területtel. 228
