Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 3. A Duna Budapesttől a déli országhatárig
mellett) ősmocsár volt. A magasabb részeken állandó tavak, mocsarak voltak: a Ko- lon-tó Izsák és Páhi határában, a Csukás-tó Kiskőrös határában és a Nádas-rét Fülöp- szállás és Szabadszállás határában. A terület Jecsapnlási tervét a budapesti kultúrmérnöki hivatal készítette 1898-ban. Lényege az volt, hogy a duna—tisza-közi hátság szélén és az örjeg régi medervonalán 107 km hosszú, nagyméretű főcsatornát ásnak, mely a Duna árterén kivül szabadon vezeti le a vizeket Bajáig. 1902-ben foglalkoztak azzal a gondolattal is, hogy a vizeket a Sárközi ármentesítő társulat kibővített belvízrendszerébe vezessék be, a társulat azonban, minthogy műveit jelentékeny mértékben bővíteni kellett volna, magas hozzájárulást kért, így inkább az önálló megoldást választották. A Pestmegyei Dunavölgyi Lecsapoló- és Öntöző Társulat 1909-ben alakult* és 1912. nov. 28-án kezdték meg Bajánál a főcsatorna vezérárkának kézi erővel való ásását.. 1914 augusztusában a főcsatorna földmunkáit vállalatba adták és a vállalkozó 1915 elején 3 exkavátorral kezdte meg a munkát, amely azonban a háború miatt vontatottan haladt, és 1916-ig csak 14,2 km csatorna készült el fél szelvénnyel. 1917-ben a társulat átvette a vállalkozótól a kotrógépeket és házi kezelésben folytatta a munkát. 1918-ig 32 km csatorna készült el. A tervezett lecsapolásból még semmi haszon sem volt, hiszen a főcsatorna még nem érte el a lecsapolandó területeket. Az 1922. évi XXV. te. 26,5 millió korona kölcsönt adott a társulatnak, melyből azonban mindössze 8 km csatorna kikotrására futotta. Ezenkívül befejezték a torkolatnál levő 8,2 m nyílású zsilipes híd építését. A pénzromlás miatt alig tudtak valamit végezni. 1924-ig összesen 1 670 000 m:! földmunkát végeztek el, melyből 1 400 000 m3-t gépi erővel emeltek ki. A stabilizáció után az 1925. évi IV. te. újabb 7 millió pengő kölcsönt adott a társulatnak, s ezután nagy iramban haladt a munka. Átcsoportosították a 3 kotrógépet, hogy mielőbb eredményes lecsapolást tudjanak elérni és 1926-ban megkezdték a mel- lékcsatorna-hálózat kézi erővel való kiásását. A főcsatornát teljes szelvénnyel 1929- ben befejezték. Összesen elvégeztek 1925— TŐ között 3,7 millió m3 földmunkát, ebből 1,3 millió m3-t kotrógéppel (36. ábra), 2,4 millió m3-t pedig kézi erővel teljesítettek. 1930 után még befejezték a mellékcsatornák kiemelését. Végre 15 éves hosszú küzdelem után elkészült a terület víztelenítése. Az érdekelt * (kereken 71 000 ha érdekeltségi területtel) birtokosság alig várta a lecsapolás végrehajtását. Sok kölcsönterhet raktak rájuk és felcsigázott várakozásukban azt remélték, hogy a bácskaihoz hasonló termékeny földet nyertek, ebben azonban csalódniok kellett. A lecsapolt területek nagy része csak közepes minőségű volt, a régi mocsaras, zsombékos részeket (37. ábra) csak sok munkával, évek múlva tudták művelhető- vé tenni, a szikes laposok pedig még annyi termést sem hoztak, mint eddig. Ehhez járult, hogy a 30-as évek közepén az egész országra aszályos esztendők következtek. Üjra felhangzott: kiszárították az Alföldet! A Duna-völgyi főcsatornát pedig „Átokcsatornának" keresztelték el. Néhány év múlva, a csapadékos időszak beköszöntével viszont az ellenkező végletbe csaptak a panaszok: kevésnek találták a lecsapoló csatornákat. Ma már köztudomású, hogy az aszály ellen az öntözés az orvosság, de ez csak lassú, szívós munkával, és többnyire nagy költséggel oldható meg. Mivel az elégedetlen és nagy ártérjárulékkal terhelt érdekeltség nem volt hajlandó újabb anyagi áldozatra, a társulat egyelőre csak a lecsapoló rendszert próbálta javítani.200 A lecsapoló rendszernek az volt a hibája, hogy abban az időben tervezték, amikor a szivattyútelepek építése és üzeme még körülményes és drága volt. Csak oda terveztek szivattyútelepeket, ahol a szivattyúzást nem lehetett elkerülni: a belvizek átemeléséhez. A rendelkezésre álló kicsiny esés azonban már kezdetben nehézzé tette a mélyebb fekvésű területekről származó vizek levezetését, ezért már 1931-ben Akasztónál 0,31 m3/s teljesítményű, ún. esésnövelő szivattyútelepet építettek. Önként adódott az a gondolat, hogy a rendszer felső részét megcsapolják és keresztirányban egyenesen a Dunába, illetve a Soroksári Duna-ágba bevezessék. Hosszas tervezgetések és viták után 1941—44 között megépítették a dömsödi övcsatornát, mely- lyel a felső vizek rövid úton bevezethetők a Soroksári Duna-ágba. A csatorna szabad bevezetésének útjában azonban a Duna-ág partján levő gerinc és a Duna-ág állandó magasabb vízszintje áll. Ezért 11 km-re a torkolattól megépült a szúnyogpusztai 6 m3/s (70 LE) teljesítőképességű szivattyútelep. Az 1942. évi rendkívül csapadékos tavaszon elégtelennek bizonyult a lecsapoló rendszer: kb. 170 000 ha-on állapítottak meg vízkárt. A legnagyobb károk az ún. fennsíki területen voltak, amelyeknek nem volt levezetése. Ennek hatására a Dunavöl- gyi Társulat ezeket a területeket is bevonta árterébe és a csatornahálózatot kibővítve, fokozatosan 6 öblözetet csapoltak le ilyen módon. 232
