Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 3. A Duna Budapesttől a déli országhatárig
meghaladta és megint elöntötte a Sárközt.168 Ezt követőleg ismét jelentékeny töltésmagasítások váltak szükségessé, amelyeket a Solt fölötti szakaszon végrehajtottak, Baja—Fájsz között azonban a nagy költségek miatt csak az elkerülhetetlenül szükséges töltésmagasításokat végezték el. A teljes kiépítés még hátra van. A csepel-szigeti töltésszakaszon Lórévtől felfelé magasították a töltést 1956 után. Az 1956. évi hatalmas árvíz, mely azonban a korábbi jeges árvizek magasságát a Sió-toroktól felfelé nem érte el, a jól kiépített töltések között különösebb baj nélkül folyt le. Belvízleüezetésl9r'~197- 172 A Duna bal parti területén Öcsától Nádudvarig a régi medrek, mélyedések, az ún. őrjegek, a mocsarak sorát alkották. Ezek mélyebben fekvő részeit egész Bajáig a Duna árvizei járták. Ezt a területet mezőgazdasági termelésre alig lehetett hasznosítani, csak a dombosabb helyeken, a települések határában voltak szántóföldek, kertek. A Duna árvizei fent, Apostag, Solt körül kilépve, évről évre végigöntötték a területet, majd az összegyűlő belvizekkel együtt, a déli, legmélyebb fekvésű részeken megrekedtek és a Vajas-foknál csak nagyon lassan folydogáltak vissza kis vízállásnál a Dunába. A töltések építése tehát itt semmit sem javított a helyzeten, mert a felül kiöntött víz mind itt gyűlt össze, tehát ez a vidék csak a belvizek levezetése útján szabadulhatott meg a vizektől. Kiasz Márton 1859-ben tervet készített a belvizek levezetésére is. A belvízcsatornák számára két dunai betorkollást tervezett: egyet a dusnoki Vajas-toroknál és a másikat Bajánál. A terv akkor nem valósult meg, de mikor 1870-ben a töltések nagyobb méretekkel kezdtek kiépülni, még mielőtt a társulat megalakult volna, megkezdték a csatornák építését is. A vízlevezetést a vidék legnagyobb birtokosa, a kalocsai érsek is szorgalmazta, és a tulajdonában levő homoródi patakmalmot 1872-ben önként beszüntette. Az 1871-ben megalakult Sárközi társulat (1. 228. oldal) 1873-ban kezdte kiásatni a főcsatornát, melynek felső vége a kalocsai határtól az öregcsertői határig, innen a legmélyebb legelőkön a miskei határon keresztül a volt homoródi patakmalom mellett a Vajas-érbe és onnan a Dunába szakadt. A csatorna ásása, mely kb. 7—7,5 ezer holdat érintett, sok nehézséggel, lassan haladt és 1877-ben megszakadt. A mocsár lassan tűnt el, 7—8 évig is eltartott, míg egyes területeket felszánthattak.196 1876-ban a nagy árvíz, mely az egész Budapest alatti Duna-szakaszon végig pusztított, itt is gátszakadást okozott: a víz mindent elöntött és a csatornákat is sok helyütt beiszapolta. Az 1880. évi fatális töltésszakadás után (1. 229. oldal) a hasonló esetek elkerülésére 1881-ben a Vajas-ér partjait töltésekkel látták el, így szabadon vezethették a vizet a Dunába. 1886—1894 között új tervek szerint folytatták a belvízcsatornák építését, megásták a maloméri, ács—ökördi—Kígyós és a hajós- csanádi új csatornákat. (Az ács—homoródi főcsatorna 62 km hosszú volt. Mellékcsatornái és árkai 110 km hosszúak, a halom— maloméri csatorna 25 km és a hajós—Csanádi csatorna 64 km hosszú volt.) A csatornák a régi fokok kanyargását követték. Méreteik azonban igen kicsinyek voltak, a főcsatornák fenékszélessége átlag 1 m, a mellékcsatornáké 0,60 m, így a vizeket csak lassan tudta levezetni. Mindazonáltal 11 500 ha-nyi olyan területet mentesítettek, amely azelőtt teljesen hasznavehetetlen volt és további 23 000 ha olyan területet, amelyet korábban csak legelőnek használhattak, szántóvá tudtak alakítani. A belvizleveze- tésre 1873—1894 között 25 000 Ft-ot adtak ki. Minden munkát házikezelésben, önerőből végeztek. Később a Vajas-torokhoz fazsilipet, 1899- bén pedig kettős vascsőzsilipet építettek, hogy a Duna kitörését megakadályozzák. A Csanádi főcsatorna torkolatához 1895-96- ban vascsőzsilipet, 1897—98-ban pedig egy 5,0 m3/s teljesítőképességű szivattyútelepet építettek. 1900—1914 között fejlesztették, bővítették a csatornahálózatot. 1925 után kotrógépekkel folytatták a bővítést. A főcsatorna 1927—34 között 50 km hosszban elkészült Kalocsáig, kisebb kotrógépek pedig a mellékcsatornákat ásták. Duna-árvízkor azonban a levezetés nem bizonyult elégségesnek, ezért 1934-től a víz visszatartására rendezkedtek be és a csatornákra 6 közbenső zsilipet építettek. Amikor a területet jeges árvízkor töltés- szakadás miatt elöntötte a víz, a belvízcsatorna- és zsiliprendszer nem volt elégséges a töméntelen víz visszavezetésére, s Csanád alatt át kellett vágni a töltést. Ez sajnos, az utóbbi időben is többször bekövetkezett: 1941-ben, 1942-ben, 1945-ben és 1956-ban. A dömsöd—dunapataji ármentesítő társulat területén nem volt szükség belvízrendezésre. Az ártér erein a belvizek is lefolytak. A nagyobb vízelöntések pedig lehúzódtak a mélyebben fekvő sárközi ártérbe. A töltésbe 9 zsilip és 3 kisebb vascső-zsilip épült, amelyekhez a vizet kisebb csatornákon vezették. 230
