Alföldi László - Kapolyi László (szerk.): Bányászati karsztvízszint-süllyesztés a Dunántúli-középhegységben (MTA, Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2007)
2. Alföldi László: A Dunántúli-középhegység földtani körülményei
sodott, repedezett rendszereknél az esetek nem kis hányadában nem ismerjük a vízbeáramlás pontos helyét, mélységét. A tatai Fényes-források hozamcsökkenésének ellensúlyozására 565 m mély fúrásból 1460 1/perc vizet termeltek, 27°C talphőmérséklet mellett. A kút végig nyitott volt, nem tudjuk, hogy a felső szakaszban mennyi hidegvíz keveredett be. Melegebb víz reményében a fúrást tovább mélyítették 1272 m-ig, úgy, hogy az előző szakaszt átcsövezték. 1249 m-ben 33,9°C talphőmérsékletet mértek (52,25 m/C gm), a vízhozam pedig változatlanul 1460 1/perc volt szabad kifolyással, pedig a felső és az alsó szakasz között nagy áteresztő képességű kontraszttal jellemzett kőzetszakaszt fúrtak át. Első rátekintésre szabályos inverzióval állunk szemben, hiszen a mélyebb szakaszban a gm lényegesen nagyobb a sekélyebb szakaszénál. Feltűnő azonban a vízhozam azonossága. Ilyen vízadókban a csövezés nem zárja ki a csővel átfedett szakasz mögötti vízmozgást, vagyis nem lehet kizárni a cső mögött lekényszerített vízáramlást, annak negatív hőlift hatását és hűtő hatását sem. A budapesti Pascal Malomnál a hévízkutató fúrás 1397 m-ben érte el az alaphegységet, a vízadó jelenlétét teljes vízszökés jelezte. Ezt követően a paleogén és a neogén üledéksort 6 5/8"-os csőrakattal kizárták és a csősarut a talpra állították. 12 óra elteltével a csőrakat megcsúszott, és 338 m mélyen behatolt egy repedésbe (szondával ellenőrizve). Vagyis addig a mélységig a rés legalább 20 cm széles kellett, hogy legyen. A repedés valószínűleg mélyebb volt, lehet, hogy már 20 cm-nél keskenyebb, de lehet, hogy a csak függőlegestől való eltérése érte el azt a mértéket, hogy a csőrakat elakadt. Ha a cső nem csúszik be, akkor a geotermikus mélység lépcsőt a talpra vonatkoztatva számítjuk, most számíthatjuk a megnövekedett talpra, vagy akár annál néhány száz méterrel mélyebbre is. A hasadék teljes hosszában azonos hőmérsékletet mértek, ennek megfelelően 1397 m-re vonatkoztatva 19,6 m/C, 1375 m-re vonatkoztatva 24,3 m/C, 2350 m-re vonatkoztatva 33,0 m/C gm számítható. Ez utóbbi elméleti érték azt jelenti, hogy ha a hasadék addig a mélységig tart, és a víz onnan áramlik fel, akkor a mélységlépcső a világátlaggal egyező. Hangsúlyozni kell, hogy az utolsó magminta 1385 m-ből eocén lithotamniumos mészkő volt, vagyis az alaphegység kőzetanyaga ismeretlen. Feltehetően, de csak feltehetően triász. A fúrás a Budai-hegységet átszelő nagyszerkezeti törésre települt. Ugyancsak ismeretlen az alaphegység a Csepel I., Csepel II. fúrások esetében. Az első csepeli fúrásban az oligocén kiscelli agyag alsó homokköves szinttáján teljes iszapveszteség jelentkezett, az ezt követő magfúrás tömött kalcitkitöltést produkált, amiből arra következtettek, hogy az alapegység repedés kitöltéseit harántolták. Ennek megfelelően a kutat a triász alapegység megnyitásánál szokásos nyitott furattal képezték ki (1111-1129 m-ben), mert arra számítottak, hogy a tömött kemény alaphegység tartósan állékony marad. A kút termelésbe állítását követően a víz pirites piritgumós márgát kezdett hordani, végül a kút vízhozama 1200 1/percről 100 1/perce csökkent, mert a támasz nélkül hagyott furat összedőlt. Ezután 60 m-rel távolabb újabb fúrás mélyült, amely eocén mészkőből kapott vizet. A teljes öblítőiszap-veszteség miatt a továbbfúrást nem vállalták, és a kutat eocén mészkőre képezték ki. Ezek szerint mindkét csepeli fúrásban az alaphegység ismeretlen maradt. A két fúrás között az oligocén szintek alapján legalább 100 m elvetési magasságú, az oligocén- nél fiatalabb nyitott vetőhasadék van és a hasadék az oligocén agyagmárgában ma is aktív. (Mészmárgából kapja vizét a Lukács II-IV. kút és a Margitsziget I. kút is.) A két fúrás tapasztalata arra utal, hogy a mélyből felfelé áramló víz az oligocén homokköves, agyagos, márgás sorozatában is képes volt vetőmenti kaverná- sodást létrehozni, valószínűen egyszerű fizikai erózióval. Mindenesetre a hévíz erős agresszivitása a karsztos oldódás lehetőséget sem zárja ki, de akkor is kérdéses marad az agresszivitás és a széndioxid eredete. Budapesten és környezetében hévízfeltáró fúrások arra utalnak, ill. azt bizonyítják, hogy a fő szerkezeti vonalak mentén 1000 m-nél nagyobb mélységekben még deciméter nagyságrendű (átmérőjű) mélyre hatoló nyitott hasadékok (vagy karsztüregek) mentén intenzív vízfeláramlás folyik a forrásvonal felé. Ezek a fúrások a kőzettömb belsejében uralkodó viszonyokra nem nyújtanak bizonyító erejű tájékoztatást és nem tudjuk, hogy a megnyitott kaverna, barlangjárat, hasadék milyen mélységig nyitott, aktív. Elvileg a talpra számított gm-ek csak a feláramlásra utalnak, a víz mélységi eredetére nem. A népligeti fúrás eredménye minden tekintetben igazolta, hogy a térségben pozitív természetes hőfluxus anomália nincs. A fúrás általános meglepetésre meddőnek bizonyult, mert jó rekesztő, alig repedezett tűzköves dolomitot, dolomitos tűzköves mészkövet harántolt. Az 1888 m-ben leállított fúrásban a hévízrendszer tőszomszédságában viszonylag rendkívül alacsony hőmérsékletet mértek (65°C), 34,3 m/C gm. Ez volt az első egyértelmű bizonyíték arra, hogy Budapest térségében nincs pozitív hőfluxos anomália és a geotermikus mélységlépcső, ill. a gradiens lényegesen kisebb a medencebeli átlagnál. Egyértelművé vált, hogy a térségben helyenként mérhető geotermikus anomáliát a mélyből feláramló melegvizek felfűtő hatása okozza. A városligeti 1. sz. hévízkutató fúrásban 916 m-es talp mellett 74,0°C-os talphőmérsékletet, a városligeti 2. sz. fúrásban 1257 m-ben 72
