Víztükör, 1999 (39. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 1. szám
Közös akarat a Tisza 75 évvel ezelőtt alakult meg A hazai ármentesítési és vízrendezési munkákat az érdekeltek közös összefogással hajtották végre az elmúlt közel két évszázad során. Az 1807-ben, az uralkodó által is jóváhagyott XVII. te. lehetőséget biztosított arra, hogy ha еду-két vízfolyás rendezésében, vagy mocsár lecsapolásában érintettnek tekinthető birtokosok nagyobb része a munkálatok végrehajtását támogatja, akkor az általuk megalakított vízszabályozó társulat határozatai a területileg érintett birtokosok kisebbségére is érvénnyel bírnak. Tehát hozzá kell járulniuk a költségekhez, de csak abban az esetben, ha a munkák végeredménye számukra is hasznot hajt. Az 1807-es vízi törvény így olyan mérföldkő volt a hazai vízszabályozási munkák jogszabályi rendszerében, amely meghatározta a további vízjogi szabályozást. A törvény alapján az első társulat a Duna völgyében a Sárvíz szabályozására jött létre 1811-ben. Noha az első tiszai társulatok megalakulására évtizedeket kellett még várni, az 1840-es években szárbaszökkenő társulati mozgalom fő motorjai a Tisza-völgyi nagybirtokosok lettek. Széchenyi István gróf hatásos fellépésének köszönhetően az addig megalakult tiszai társulatok 1846. januárjában Pesten megalakították a vízi munkákat koordináló, és a tagtársulatok érdekeit a kormányzat előtt is képviselő Tiszavölgyi Társulatot. Annak ellenére, hogy a Tiszavölgyi Társulatot a szabadságharc után az önkényuralom feloszlatta, a megkezdett vízimunkák a társulati működés alapján folytatódtak. Évekkel a kiegyezés után - mert a koordináció és érdekképviselet a társulatok működésében egyre kevésbé volt a kormányzat számára is nélkülözhető - 1876-ban újra megalakult a Tiszavölgyi Társulat. Működésének fontosságát az országgyűlés azzal is elismerte, hogy 1884-től törvényileg szabályozott szervezetébe valamennyi tiszai társulat köteles volt belépni. Az ármentesítési munkák megkezdésekor elsősorban a közép- és nagybirtokosok érdekei voltak a meghatározóak. Az Andrássy, Lónyay, Károlyi és Wenckheim grófok, valamint társaik képviselték azt a hatalmi csoportosulást, amely a Tisza-völgy erőforrásait képes volt a vízimunkálatok végrehajtására összpontosítani. A birtokos nemesség által alapított társulatok voltak azok a szervezetek, amelyek az érdekeltség anyagi erejére építve hajtották végre az országépítő vállalkozást. Mert vállalkozás volt ez a javából, hiszen nem kormányzati döntés következményeként fogtak hozzá, hanem saját jól felfogott érdekeiket követve. A Duna völgye ármentesftési szempontból más helyzetben volt, mint az Alföld túlnyomó része. Itt már a XIX. század közepe előtt is épültek vármegyei és más alapon árvédelmi töltések és az árvizek által veszélyeztetett terület is csak harmada volt a Tisza árterületének. A Duna völgyében a századfordulóra felszaporodott ármentesítő és belvízrendező társulatok csak és a Duna völgyében a Tisza-Dunavölgyi Társulat 1909-ben alakították meg érdekképviseleti szervezetüket a Dunavölgyi Vízitársulatok Szövetségét. Az első világháborút Magyarország számára lezáró trianoni békeszerződés gyökerében változtatta meg az ország vízrajzi helyzetét, s ezzel együtt a társulati struktúrát. A korábbi 79 vízszabályozási társulatból 31, a 128 vízhasználati társulatból pedig csak 48 maradt az ország újonnan megállapított határai között. Számos társulat működési területét a határok kettévágták, s így - főleg az Alföld vidéke - nagymértékben kiszolgáltatottá vált az utódállamok vízügyeket komolyan vevő, vagy éppen elhanyagoló magatartásának. A vizitársulatok fejlődését, a kibontakozás lehetőségét a 75 esztendővel ezelőtt megalkotott, 1923. évi XL. te. megjelenése segítette, amely az ármentesített területek termőképességének fenntartására és továbbfejlesztésére a Tisza- és a Duna-völgyi érdekeltségeket a közös Tisza-Dunavölgyi Társulatba tömörítette. A törvény kötelezte az ármentesítő társulatokat, hogy az érdekeltségi területükön található belvizeket is levezessék, sőt a miniszter feladatukká tehette az árterükön kívül eső olyan magasabb fekvésű területek belvizének levezetését is, amelyekről a vizek gazdaságosan csak a társulati ártéren keresztül voltak eltávolíthatók. A víztársulati mozgalom a két világháború közötti időben az árvíz- és belvízvédekezés első számú pillére volt. A töltések és gátak tökéletesítésében, valamint a vízlevezető csatornarendszerek fejlesztésében és fenntartásában meghatározó szerepük volt. Munkájukat sokszor tették próbára a csapadékosabb időjárás következtében beköszöntő árvizek és belvizek. Az 1940-es évtized elején egymás után következő nedves esztendők megmutatták a társulati rendszer fogyatékosságait is. A II. világháború után bekövetkezett társadalmi rendszerváltozás, ezen belül elsősorban a földosztás megpecsételte a társulati mozgalom sorsát. A földreform megváltoztatta a társulatok érdekeltségi alapon szerveződő rendszerét. A nagybirtokok megszüntetésével a társulatok tartóoszlopai dőltek ki. A sok földhöz jutott korábbi nincstelen paraszt nem volt képes az ármentesítési jutalékot fizetni, ezzel a társulatok pénzügyi alapja semmisült meg. Az állami támogatás rendszeressé válása pedig megérlelte és megerősítette a társulatok államosítására vonatkozó kormányzati elképzelést. A Tisza-Dunavölgyi Társulatot 1948 nyarán államosították. Ezt követően valamennyi vízügyi feladatot állami kötelezettséggé nyilvánítottak. Csak az 1950-es évek utolsó harmadában fogalmazódott meg a kormányzatban az elképzelés, hogy a helyi vízgazdálkodási feladatok ellátása terén az érdekelt települések és termelőszövetkezetek anyagi erejére épülő új típusú vízgazdálkodási társulatoknak is létjogosultságuk van. A társulati formát később a vízi közművek létesítésére is sikeresen alkalmazták az országban. így jöttek létre a víz- és csatornamű társulatok, amelyeknek mindmáig meghatározó szerepük volt a lakosság vezetékes ivóvízhez juttatásában. Napjainkban az egykori Tisza-Dunavölgyi Társulat integrációs és érdekvédelmi feladatait az 1992-ben megalakult Vízgazdálkodási Társultatok Országos Szövetsége látja el. Fejér László ?RO Átadták az 1998. évi Lampl Hugó Díjat Mint minden évben, így 1998-ban is sor került a Lampl Hugó Díj odaítélésére. A Bíráló Bizottság erre a kitüntetésre a Csepeli Ivóvízkezelő Művet tartotta érdemesnek A díjat Dr. Starosolszky Ödön, a Magyar Hidrológiai Társaság elnöke és dr. Szlávik Lajos, az Országos Vízügyi Főigazgatóság főigazgató-helyettese 1998. november 23- án adta át a Fővárosi Vízmüvek Rt. Csepeli Ivóvízkezelő Müve létesítőinek és üzemeltetőinek. A díjazott létesítmény kapacitása 150.000 m3/nap és a Csepel-szigeten termelt parti szűrésű ivóvizet tisztítja meg. A tisztítás következtében a termelt ivóvíznek a vas, mangán, ammonium és egyéb szerves szennyezőit csökkenti a megengedett határérték alá, ózonos és aktív szenes kezelési technológiával. A kezelési technológia újdonságai:- az ózont cseppfolyós oxigénből állítják elő kerámiás ózongenerátorokkal,- a maradék ózont termikus módszerrel semmisítik meg,- az Aquazur V típusú homokszűró'k és a Mediazur GH aktív szén szűrők küszöbölik ki a kellemetlen íz-, szag- és színanyagokat. A keletkező hulladékvizet vegyesen kezelik és víztelenítik kb. 40 % szárazanyagtartalmú termékre, amelyet kijelölt szemétlerakó helyre szállítanak. A hulladékvíz magas pH értékű, amelyet hígítva vezetnek a Dunába. A mű teljesen automatizált üzemű. A kezelt víz minősége a hazai és európai szabványoknak maradéktalanul megfelel. A létesítmény építési megoldása korszerű, térbeli elhelyezése és színhatása környezetbe illő. A vízkezelés egység költsége mintegy 10%-a a termelés teljes költségének. A létesítmény megvalósításában való közreműködésért Lampl Hugó Emlékérmet kapott Zerkovitz Tamás felelős tervező (HDROKOMPLEX Kft.) és Tátrai Alfréd létesítmény-felelős (Hídépítő Vállalat). 9
