Víztükör, 1999 (39. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 2. szám
ARANYASZOK 1. rész AZ ARANYOSI ARANYÁSZ (Csallóközi aranyász) „Az én kenyéradóm a föld!" - mondja a földműves. „Az én kenyéradóm a folyó!" - szól az aranyász. „Enyém a föld és enyém a folyó, enyém a paraszt és az aranymosó!"- mondja önhitten az arany. „... A csallóközi arany ászok utolsó mohikánjai is kihaltak. Egyedül maradtam... Egy-egy csallóközi hely őrzi az emléküket, vagy egy-egy mese. Szabad volt ő a füzesek magányosságában. Képzelete szabadon csapongóit a vizek felett. Nem parancsolt neki senki..." „...Aranyat mostam a Duna fövenyéből, aranyat hintett rám a nap is az égből..." Sok-sok éves arany ász kalandjaim gazdag élményvilágából merítem az elbeszélésem. Aranyásztam a Duna menti erdők titokzatos homályában, ahol a csend gyalogútján lassan ballag az idő, ahol átölel a vadvirágos táj kakukkszóval, méhzsongással, melyben magam is emlékké válók, mint az elszállt füst...” Zsemlovics Imre Templom építésére felajánlott arany (a szerző grafikája) Zsemlovics Imre csallóközaranyosi lakos 1929-ben született a szomszédos Lél (ma már nem létező) községben. Az aranyász mesterség minden fogásának, minden titkának avatott tudója, szakértője. Kapcsolatban van a csehszlovákiai múzeumokkal, az ásványtani intézettel, az aranybányák igazgatóságával, s nekik adja le a Duna fövenyéből kimosott sáraranyat, részben nyers állapotban. Csak azért írom, hogy részben, mert a mosással nyert dunai aranyból apró szobrocskákat is készített már a pozsonyi múzeumnak. Lakásán igen gyakran felkeresik külföldiek és belföldiek, akik komolyan (többé-kevésbé komolyan) érdeklődnek az ősi mesterség iránt. Jártak már nála az alaszkai, a perui és a dél-afrikai aranyászok is, hogy tapasztalataiból merítsenek. Jól ismeri a mesterséghez fűződő érdekes hagyományokat, ősi szokásokat, dalokat, regéket, s jelentős részben neki köszönhetem, hogy sikerült egy vaskos kötetre való anyagot összegyűjtenem az ősi mesterségről, a dunai aranymosás egykori művelőiről. Kevésbeszédű és kissé bizalmatlan embernek néztem, de ez csak az első benyomásom volt, és igen kellemesen csalódtam benne. Ha feloldódik és barátságába, bizalmába fogad valakit (ami elég soká tart, s elég gyakran egyáltalán nem következik be), szívesen, szabatosan, ízes, szép magyarsággal beszél az aranyász mesterségről és mindarról, ami ezzel az ősi mesterséggel összefügg. Legtöbbször munka közben figyeltem meg őt. Csupa izom testét mintha csak az aranytartalmú vörös fövenyből formálta volna meg a természet. Roppant erős ember. Ez a békés, halk beszédű aranyász patkót Toppanthatna össze a tenyerében, láncokat szakíthatna szét, de a légynek sem árt. Olyan a tenyere, mint a cipőtalp, de vaskos ujjaival finom kis figurákat, szobrocskákat formál ki a tündöklő sáraranyból, gitárt farag magának, egészen jól hegedül, szépen énekel, s néha még ír is - nagy, verébfejű betűkkel - igazi szépirodalmat, költői ihletettségű sorokat vagy meséket gondol ki a gyerekeinek, s most már bizonyára unokáinak... És most - aranyat mos! Arra gondolok, hogy ezer esztendővel ezelőtt ugyanezekkel a beidegzett mozdulatokkal mosták itt, - de bizonyára már az őshazában is - az őseink a föveny kincsét, s ugyanezekkel az ősegyszerű primitív, de mindmáig egyedül bevált szerszámokkal, eszközökkel... Amikor Zsemlovics Imre - a kedvemért - abbahagyja a munkát és beszélni kezd, hangjából, tartásából kicseng a mesterségének minden csínját-bínját ismerő ember egészséges és jól megalapozott öntudata:- Az aranyász mesterség titkait nem ismeri sem a geológus, sem a bányamérnök, sem az író. Egy vérbeli aranyásszal még egy igazi tu17
