Víztükör, 1999 (39. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 6. szám
ARANYASZOK 3. (BEFEJEZÖ)RESZ A legöregebb ácsi aranymosó A Komárom megyei Ács nagyközség Pénzásás nevű részében, s annak is az egyik legkisebb házában él az 1914-es születésű Nagy Lajos, a legidősebb - még "működő" - aranymosó. A településnek ez a része mégsem az ácsi aranyászoknak köszönheti a nevét, hanem a földjében talált - jórészt római kori - pénzérméknek. Ács egykori lakosai közül bizonyára sokan foglalkoztak - még száz-kétszáz évvel ezelőtt is - aranymosással, hiszen aranyfövényben gazdag partjai és zátonyai voltak. Valószínű, hogy ez a - függetlenséget, szabadságot és aránylag jó keresetet biztosító - foglalkozás ugyanúgy vonzotta az ácsiakat, mint a szigetközieket, vagy a Duna másik, - velük szembeni - partja lakosságának egyáltalán nem jelentéktelen részét, mivel Csallóköz aranyos partjai, zátonyai és szigetei mosóhelyek voltak már a római időkben is. Ám valahogyan - oly sok mással együtt - hosszú időre feledésbe merült Ácsott ez az ősi mesterség is és csak századunk harmincas éveinek gazdasági válsága idején született újjá, amikor az embereket, a munkanélkülieket újra rávitte az aranymosásra a nyomorúság, a szükség. Az újrakezdés nehézségei Lássuk, hogyan él Nagy Lajos emlékezetében az újjászületés? A harmincas évek elején az ácsi munkanélkülieket, s közülük is leginkább a fiatalokat, nagyon vonzotta a Duna. A horgászfelszerelést meg az emelőhálót akkoriban nem az üzletben vásárolták "drága pénzen", hanem otthon készítették el. Jóízű hal pedig mindig akadt a horogra, került a hálóba az akkor még tiszta vizű Dunából. Közben a parton nem unatkoztak, jól telt az idő, s a jószívű víz mindig hozott uszadékfát is, amit hazavittek, s aztán fűtöttek vele. Egyszóval a jó öreg Duna gyakran kisegítette az ácsi szegénységet a bajból. Egyszer Nagy Lajos, Szakolczai Antal és még néhány ácsi munkanélküli fiatalember - a Duna partján kószálva - egy sátorra bukkant! A tulajdonosát nem látták sehol, ám nemsokára előkerült és hosszas faggatás után elárulta, hogy ő bizony aranyat mos a Duna fövenyéből.- Mutassa meg nekünk is, hogyan kell azt csinálni! - kérlelték, ám az öreg nem állt kötélnek. Ha azonban valaki ezek után azt hiszi, hogy az ácsi fiatalemberek feladták küzdelmet, az nagyon téved. Szakolczai Antal és Góber Béla magukra vállalták, hogy most már aztán egy pillanatra sem tévesztik szem elől a titkolódzó öreget és állták is a szavukat. Góger Béla egy közeli fáról, a sűrű lombok közül, Szakolczai Antal pedig a part menti sűrű cserjék-bokrok mögül leste a rejtélyes aranymosót, s annak sokáig halvány sejtelme sem volt róla, hogy két éber szempár figyeli minden mozdulatát pirkadattól a teljes besötétedésig, vagy még annál is tovább. Ez 1932-ben történt, valamikor a nyár elején és ugyanennek az évnek őszén már körülbelül húsz-huszonöt szorgalmas ácsi fiatalember mosta rendületlenül az aranyat a Duna fövenyéből. Igazán megérdemlik, hogy a nevüket itt megörökítsük: Bédi András, Csere Zoltán, Fehér László, Góger Béla, Grúber Imre és Grúber Sándor, Kodicz Ferenc és Kodicz Pál, Maszlavér István és Maszlavér László, Nagy Géza, Nagy Lajos, Németh István, Rosta Gyula és Rosta Lajos, Soós László, Szabó József, Szakolczai Antal, Tillner Károly, Végh János és még többen, akiknek a nevére már nem emlékszik Nagy Lajos. Mindebből kiderül, hogy Szakolczai és Góger igazán jó munkát végeztek és valóban sikerült ellesniök a mesterség sok-sok fogását. Olyannyira, hogy - a körülményekhez képest - elég jól megéltek az aranymosásból, hiszen a mindenkori napszámnak a többszörösét keresték meg nyolc óra alatt. Hogyan sikerült ilyen gyorsan kitanulniok egy nem is olyan akármilyen 15
