Víztükör, 1998 (38. évfolyam, 1-5. szám)

1998 / 2. szám

BERNOLÁK JENŐ (1909-1997) Úriember módjára távozott közülünk. Úgy, ahogy egész életét leélte. Nem panaszkodott, noha hosszú hónapok óta mindannyian tudtuk, hogy a túlvilági vízügyi múzeumban már előkészítették számára íróasztalát és az égi fo­tóarchívum páncélszekrényeit. Ifjabb korában, nagy reményekkel kecsegtető államjogászi pályájának kezdetén nyilván nem sejtette, hogy majdan a vízügyi múzeum egyik alapító tagja és haláláig meg­becsült munkatársa lesz. Életútja a magyar kö­zéposztály XX. századi emelkedésének, porbahullásának és túlélésének jellegzetes pél­dája. Kicsit olyan, mint a magyar történelem, amelynek során a magyarság az elmúlt több mint ezer esztendő alatt mindig a sorscsapás­­megszállás-elnyomatás szirtjei között próbált boldogulni, hol ügyes kapitányok, hol pedig mihaszna kormányosok vezérletével. Dr. Bernolák Jenő 1909 októberében szüle­tett Kassán. Édesapja a büntetőjog tekintélyes professzora volt Debrecenben, aki a trianoni időszakban a politikába is belekóstolt. így lett Bernolák Nándor az első Bethlen-kormány minisztere, de hamar belátta, hogy szociális programja megvalósításában és az általános titkos választójog bevezetése kérdésében a ka­binetben támogatásra nem talál, s lemondott posztjáról. Fiának pályaválasztásában ott volt tehát az apai, sőt nagyapai példák sora, ezért nem meglepő, hogy Bernolák Jenő egyetemi tanulmányait budapesti tudományegyetem jo­gi karán kezdte meg, ahol 1932-ben szerzett jogtudományi doktorátust. Elsősorban az ál­lamigazgatás kérdései érdekelték, ezért 1935- ben közszolgálatba lépve tiszteletdíjasként a Miniszterelnökség nemzetiségpolitikai osztá­lyára került. Itt a határokon túl élő magyarság alkotmányjogi helyzetével, sérelmeinek orvos­lásával foglalkozott. Az említett osztály fel­adata volt, hogy az utódállamokban élő több milliós magyar kisebbség kulturális és gazda­sági törekvéseit támogassa, s minden törvé­nyes eszközzel elősegítse. Bernolák Jenőt időközben a Kormányzó törvényszéki bíróvá nevezte ki, s egy rövid igazságügyi minisztéri­umi kitérő után miniszteri osztálytanácsosként újra a Miniszterelnökség állományában talál­juk. A nyilas „hatalomátvétel“ után nem volt hajlandó továbbra is ellátni hivatali teendőit, s mert a kötelező katonai behívásnak sem tett eleget, bujkálni kényszerült. Az ostrom a rejtőzködő tartalékos huszártisztet a fővárosban érte. A sok keserű tapasztalat elle­nére tömérdek humoros történetet hallhattunk tőle a Budapestről nyugatra hömpölygő hábo­rút követő első napok újrakezdésének megany­­nyi furcsa jelenségéről. A Miniszterelnöksé­gen munkára jelentkezve, először igazolták, majd többedmagával rögtön meg is bízták a nyugatra hurcolt magyar javak felkutatásával és biztonságba helyezésével. A nemzetiségi ügyekben szerzett tapasztala­tát, valamint német, olasz és francia nyelvtu­dását a magyar kormány a párizsi béketárgya­lások szakértői anyagának elkészítésekor vette igénybe. A kisebbségi önrendelkezési jog elvi kérdéseiről folyó 1946-os tanácskozáson Er­dély nemzetiségi autonómiáját célzó tervezet előadója volt. Tapasztalatára és helyismeretére nagy szük­sége volt, amikor 1947 márciusában, majd má­jusától folyamatosan a Miniszterelnökség kép­viseletében részt vett a magyar-szlovák lakos­ságcsere egyezmény végrehajtási módozatai­nak Prágában, Pozsonyban és Pöstyénben folytatott tárgyalásain. A magyar küldöttség­nek, amelynek Bernolák Jenő is tagja volt, Vlado dementis külügyminiszterrel (akit később a koncepciós perek során Prágában ki­végeztek) nehéz és indulatos vitái voltak, de sikerült elérni, hogy az áttelepítésre ítélt ma­gyar lakosság a csehszlovák kormány költsé­gén minden ingóságát áthozhassa Magyaror­szágra. Ezt - a lakosságcsere minden tragikus vonása ellenére - a kortársak jelentős ered­ménynek könyvelték el, mert a tárgyalásokat megelőzően a kollektív felelősség ürügyén a csehszlovák hatóságok mindenétől kifosztva toloncolták ki a magyarság tízezreit Magyaror­szágra, vagy telepítették át Észak-Csehország­­ba. A kitelepítettség érzését alig két esztendő múlva maga is megismerhette, mert a fordulat évét követően kitették a Miniszterelnökségről, s 39 esztendősen nyugdíj nélkül ideiglenes nyugállományba kényszerült. Idős, beteg édes­apját családostul internálták az Alföldre, és számára sem volt állandó munkahely. Önélet­írásából tudjuk, hogy 1950-1963 között villanyszerelő segéd, statisztikus, zárgondnok, tervcsoport-vezető, termelői borkimérő, se­gédmunkás állásai voltak. Volt ahol néhány he­tet, másutt fél évet, vagy még annál is több időt töltött, de sohasem ő mondott fel, hanem káderokokra hivatkozva adták kezébe munka­könyvét. A legtovább - nyolc esztendeig - ra­kodó szakmunkás volt a Chinoin gyárban, éj­jel-nappali műszakban. Amikor egészsége megroppant, maga hagyta ott a gyárat, s he­lyezkedett el 1963-ban a VITUKI akkor szer­vezés alatt álló részlegéhez, a VIMTI-hez. A fényesnek indult közjogi pálya másfél év­tizeddel korábban végleg lezárult számára, de az alkotói munka új területe nyílt meg előtte a vízügyi szolgálatnál. A vízügyi ágazat vezetői - ebben a szolgálat számára felfelé ívelő időszakban - kiemelt fi­gyelmet fordítottak a vízügy arculatának kér­désére, a szolgálatnál dolgozók identitástuda­tának kialakítására és annak fejlesztésére. Eb­ben a két évtizedben kapott jelentős szerepet a BNV-ken, hazai szakkiállításokon való víz­ügyi részvétel, a szakmatörténeti kutatás meg­indítása stb. Bernolák Jenő képességeinek újabb oldala mutatkozott meg a siófoki Beszé­des József Múzeum állandó Balaton kiállításá­nak életre hívásában, a jelentősebb vízügyi szakkiállítások sikeres lebonyolításában, vala­mint a Vízügyi Múzeum és annak fotóarchívu­ma megszervezésében. Ebben az időben a víz­ügyi propaganda letéteményese a VIZDOK, egyik fő felelőse pedig dr. Bernolák Jenő volt. Noha 1973-ban, 41 évi szolgálat után nyugdíj­ba vonult, de mint nyugdíjas egészen haláláig gondozta és gyarapította a több tízezer felvé­tellel rendelkező vízügyi fotóarchívumot. Közéletét azonban nemcsak a hivatali taposó­malom töltötte ki. Egy tudományos társadalmi szervezet eseté­ben - tudjuk jól - nemcsak a jeles kutatók és tu­dósok, a tudomány nagyjai jelentenek vonzerőt, hanem azok a szakemberek is, akik magatartásukkal, stílusukkal színt visznek a társaság belső életébe. Ilyen társasági ember volt Bernolák Jenő is. Finom, udvarias úriem­ber, akinél a kulturált viselkedés formája és tartalma megnyugtató összhangot eredménye­zett. Többek között ezt is értékelte a Magyar Hidrológiai Társaság, amikor 1990-ben tiszte­leti tagjává választotta. Kifogyhatatlan mesélőkedve, a kártyapartik tisztelete egy régi táblabírói világ hangulatát idézte fel hallgatói számára, s hálás közönsége - nemtől és életkortól függetlenül - mindig akadt. Napjaink rohanó, mindent csak félig értő világában mindannyiunknak jól esett vele beszélgetni, humorát és bölcs tanácsait meg­hallgatni. 1997. november 20-án, kórházi betegágyá­ról ment át a túlvilágra. Biztos vagyok benne, ha majd újra együtt leszünk a vízügy mennyei múzeumában, remek égi történetekkel fogad majd, s mulattat immár örökre bennünket. Fejér László 27

Next

/
Oldalképek
Tartalom