Víztükör, 1998 (38. évfolyam, 1-5. szám)
1998 / 4. szám
A 18. század azután véget vetett ennek a gyönyörű fejlődésnek: jött a gőzgép, és már senki sem akart vízimalmokat építeni. S bár az utolsó hajómalom csak az 1950-es években tűnt el a budapesti Duna-szakaszról (a múlt század közepén még több, mint száz volt Óbuda és a Csepel-sziget között), a vízi energia felhasználásának egy időre leáldozott. Az emberi és állati erő felhasználásával működő vízemelők is csak mutatóba maradtak fenn ott, ahová előbb értek oda a muzeológusok, mint a vízvezeték. A városi embert pedig elbűvölik a kis vízimalmok gyönyörű fából készült masinái, kissé bonyolult, mégis emberi léptékű és megérthető működésük. De ez természetes is: a chipek uniformizált világában kell egy kis fogódzó, honnan is jöttünk, ezt is mi csináltuk. A lisszaboni kiállítás számos tanulsággal szolgált arra is, milyen a kiállításokat látogató közönség igénye, hogyan nézik a bemutatókat. A Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeum Esztergomban sajátosan hasonló helyzetű, mint a most ilyen szemmel jól megfigyelt Lisszabon-Expo. Esztergomban is rengeteg a látnivaló, a Bazilika, királyi vár után már kevesen vállalkoznak egy újabb fárasztó múzeumnézésre. Új energiákat kell hát mozgósítani az emberekben ahhoz, hogy az esztergomi idegenforgalmi főirányból amúgy kieső Múzeumunkba „becsalogassuk” a remélt közönséget. Ez az új elem a statikus kiállításokkal szemben a mozgás, az „interaktivitásnak” nevezett valami, ami a látogatók tevékeny bevonását jelenti a tárlatlátogatásba. Lisszabonban, ahol a látnivalók tengere várja az Expo-közönséget, bizony kitüntetnek és büntetnek a nézők. Hangulatokat és látványokat keresnek, no meg azokat a helyeket, ahol valami tényleg történik, ahol ők is részesei lehetnek egy folyamatnak. Tömegek álltak és drukkoltak a vízzel teli hálóval bevont fémvázra nejlonzacskóból (!) kötözött iglu (jégkunyhó) „építésénél”, míg Nagy Britannia pavilonjából menekültek a tengeri kutatási eredmények felsorolásától. Nem háborgott senki sem azon, hogy a kanadai kiállításban - érzékeletetendő a sarkvidéki zord viharokat - jeges vízzel permetezték, de távolmaradásával tüntetett még a nagy felületű diavetítéseknél is. Örömmel játszott a vízzel még csak alig megtöltött medence víziszerkezeteivel (Archimédesz-csavarral, vízisípokkal stb.), de a nagy, ám mozdulatlan maketteket bemutató kínai kiállításon alig töltött pár percet. Mindenütt sikeres a látogatók tevékeny bevonása, ám nem mindegy az sem, hogyan. A finn pavilonban hajót kormányozhatunk a kikötőbe (a kormányt forgatjuk, a hajó elmozdulását pedig számítógép képernyőjén látjuk), s ezt fiatal-idős egyaránt kipróbálná. Igen ám, de a program jó öt-hat perces, ennyit paszszív nézőként nem szívesen állnak az emberek. Rendkívül tanulságos a számítógépes információs rendszerek használata: bár mindenütt láttuk kitéve, csak nagyon ritkán állt előttük valaki érdeklődő, mert rendszerint nagyon alacsony színvonalon tájékoztattak. Azok a kiállítások, ahol a látvány dominál, nem nélkülözhetik ezeket az elektronikus információs bázisokat, hiszen a száraz adatokat is elérhetővé kell tenni. A múzeumi kiállításnak ilyenformán nélkülözhetetlen része ez a média, s hiszszük, hogy ez is érdekessé és keresetté tehető. A magyarországi múzeumokban ma még alig van gyakorlata a látogatókat aktivizáló, érzelmeikre ható látványos kiállításoknak: a Magyar Természettudományi Múzeumé és az ópusztaszeri új vízügyi kiállítás (az 1879. évi szegedi árvízről) ilyen, s nagyon sikeres is mindkettő. Terveink szerint a 2000-ben remélhetőleg megnyíló Duna Múzeum új állandó kiállítása is ilyen lesz majd. Kaján Imre EMBER ÉS VÍZ Fejezetek a vízgazdálkodás történetéből Vízelosztó törvényszék Valenciában Spanyolország harmadik városa, Valencia a Turia folyó partján fekszik, néhány km-re a tengerparttól, lakosainak száma fél milliónál is több. A nagyváros környéke a víznek a világa, az öntözéses földművelés, a rizstermesztés vidéke. Valencia környéke nagykiteijedésű öntözött terület, amelyet csatornák hálóznak be. A vidék vízgazdálkodásának rendjére évszázadok óta a Vízelosztó-törvényszék, a Tribunal de las Aguas ügyel. A városkörnyék kilenc nagy területegységét egy-egy főcsatorna vize táplálja. Ezek mindegyikén öntözési közösség működik, élükön a maguk választott elnökkel, aki „tisztes, jó hírű munkás”, saját tulajdonú, maga művelte földdel. A Vízelosztótörvényszék az öntözőközösségek elnökeiből alakult testület, amely szabályozza az öntözővíz felhasználását, vizsgálja a szabálytalanságokat, a feljelentéseket, a jogtalan vízhasználatokat. Az öntözési időket az El Seo katedrális 1381 után épült harangtornyának, a Miguelete-nek a harangja jelzi. A Víz-törvényszék működése a következők szerint történik: Minden csütörtökön 12 órakor a katedrális mellett, a szabad ég alatt ül össze a testület. Az Apostol-szobrok lábánál kilenc karosszék áll a törvényszéktagjai részére. Itt nincs bírósági eljárás, a vízfelhasználás szabályai nincsenek írásba foglalva. Az eljárás egyszerű. Sorban jelennek meg az öntözővezetékek küldöttei és a bejelentők. A panaszt az illetékes öntözőközösség elnöke vizsgálja meg, kikérdezi a feljelentőt, a tanúkat és a vádlottakat. Ezután a törvényszék a helyszínen, a nyilvánosság előtt tanácskozik s a pártatlanság megőrzése érdekében ebbe már nem szól bele az érdekelt közösségi elnök. A tanácskozást szavazás, majd a határozat kihirdetése követi, mely felmentő vagy marasztaló lehet. Az ítélet a törvényszék haladéktalanul végrehajtja. Az eljárás egyszerűsége ellenére a Víz-törvényszék nagy tekintélynek örvend, mert az egyenlő elbírálás mellett józan megfontolás, népi igazságérzet jellemzi és összeforrt a vidék tradícióival. Rendelkezéseit komolyan veszik és betartják, ítélkezés megfellebbezhetetlen. Ennek az intézménynek az eredete valószínűleg még a római időkben gyökeredzik, de biztos, hogy a mór időkben már működött. A várost viszszafoglaló Aragóniái Jakab ugyanis a XIII. század közepén megerősítette a törvényszék illetékességét és működésének folytatását rendelte el, ...ahogy régen is szokták a mórok idejében ...” megjegyzéssel erősítve meg a több évszázados hagyományt. A Víz-törvényszéket a szükség hozta létre. A Valenciát körülölelő síkságot a Turia folyó nem éppen bőséges vize táplálja. A vízzel tehát jól kellett gazdálkodni, az öntözőcsatomák vízhasználatát be kellett osztani. Ennek végrehajtására és felügyeletére jött létre ez a népi önigazgatási intézmény és évszázadok óta mind a mai napig zavartalanul működik. SZL 7
