Víztükör, 1997 (37. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / Különszám
Tudjuk-e bemutatni történelmünkben, hogy a történelem nemcsak a különböző jövő-menő miniszterek, miniszter-elnököknek a történelme, de ugyanúgy Huszár Mátyás, Vásárhelyi Pál, Kvassay Jenő és a többiek történelme. Akiknek szerepe a történelemben, a polgári Magyarország megteremtésében nagyobb volt, mint a politikai beszédeket mondó pártpolitikusoknak. Van-e vajon ilyen szemléletünk nekünk, tudósoknak? A munkamegosztásban részt tudunke vállalni? Az a tudós mentalitás, amelyik azt hiszi, hogy a tudomány nem másra való, minthogy naponta valamiféle feltaláláshoz jussunk el. És mivel a tudósok 99%-a ehhez nem jut el, ezért a tudós feladva elveit, társadalmi elveit, magába merülő, elefántcsonttornyába zárkózó polgár. Vajon lehet-e ezt fenntartani? A tudós ma karbantartó. A tudomány, a tudás karbantartója a társadalomban. A XX-XXI. század mindennapja nem tud a tudományos üzem nélkül működni. Ezért azok a tudósok, akik intézeteinkben ülnek, tanszékeinken oktatnak, igenis részt kell, hogy vállaljanak ennek a tudós-üzemnek, ennek a tudás-üzemnek a karbantartásából. Ez az új tudósi mentalitás lehet az alapja a jó helyzetfelmérésnek, az állam új szerepe megfogalmazásának és a végrehajtásban a tanácsadásnak. Történelemkönyveinkben elsősorban a betyárok és a rablók vagy a politikai szónokok kapnak önálló fejezeteket. A békés mindennapok munkásai sokkal kevesebbet. A mi történelemkönyveinkben az intézmények szerepe korántsem kap akkora helyet, amekkorát a valós életben elfoglaltak. Vajon megfogalmazzuk- e tankönyveinkben, történelemkönyveinkben azt, hogy a Duna, annak a gázlói, az említett sziklapadjai, és általában a Dunával kapcsolatos kulturális kérdések Széchenyi óta miért nem nyertek újragondolást? Nem lehet kikötni a fővárosig a Duna felső szakaszán. Nem lehet pontosan tudni, milyen kulturális bázisokat lehet rátervezni a Dunára, erre a Közép-Európát összekötő hatalmas vízegységre. Nem tudjuk pontosan, hogy ez az infrastruktúra hogyan fejleszthető tovább. Ezért is, az én javaslatom az volt, hogy egy olyan közép-európai ökológiai intézményrendszert hívjunk létre, a meglévő Duna Kutatócsoportot olyan Kutatóintézetté fejlesszük, amelyik most már nemcsak a csíborok szexuális életével - nehogy az higygyék, hogy viccelek -, nemcsak a kagylóknak bizonyos plazmatikus funkciójával foglalkozik, hanem a Dunával. A vízzel, a Dunán élő emberekkel, azokkal, mint aki én is voltak, aki 5 éves korától a Gubacsi híd örvényeiből fölbukkanva nyerte el a különböző díjakat, amiért otthon aztán jó nagy pofonokat kaptunk. Tehát mi, akik a vízzel együtt éltünk, együtt élünk ma is. Ennek az embernek és ennek a társadalomnak a kutatását vállalja magára a tudomány. Ezért is úgy gondolom, nem volt helytelen azt mondani, hogy a Magyar Tudományos Akadémia egy új társadalmi szerződést ajánl a Kormánynak, az ellenzéki pártoknak. A tudományos értelmiség a politikai elitnek egy új társadalmi szerződést ajánl. Rendeljék meg tőlünk a különböző feladatok elvégzését, és mi függetlenül a politikai mozgalmaktól, függetlenül attól, hogy milyen pártpolitikus ül melyik tárca élén - most itt van a Miniszter úr, ezért nem szívesen mondom -, Önöknek szerencséjük van, hogy egy szakember ül a tárca élén. Tehát függetlenül ettől a körülménytől, fogalmaztassék meg a XXI. században, a Kárpát-medence társadalmában a víz stratégiai szerepe. Ezeknek a gondolatoknak - a nyilván nagyon vitatható gondolatoknak - a jegyében kívánok jó tanácskozást a Víz '97. évi világnapján. 9
